Szőcs Géza köszöntése 60. születésnapján
Böszörményi Zoltán: Majorana SZ. G. hatvanadik születésnapjára gondol
Kemény Tamás: Which Birthday?
Makkai Ádám: Meditáció három Ungaretti idézetre „más özönvizek galambjáról”, az „ártatlan országról” és a „végtelenről”
(Bogdán László) Vaszilij Bogdanov: A horda
Ladik Katalin: Kolozsvárra nyíló ablak
Géczi János: 21rovinj
Arany Ágnes: Hawaii éjszaka
Bréda Ferenc: Apacs-dal az apáknak
Lövétei Lázár László: Tíz kilométerkő Szőcs Gézáig
Farkas Árpád: Egy vers visszaszerzése
György Attila: Ha én Szőcs Géza lennék...
Majorana SZ. G.
hatvanadik születésnapjára gondol
A költő játékot űz,
Mind komolyabban játszik,
Míg nem fáj a játszi tűz,
Nem fáj, de fájni látszik.
(Fernando Pessoa: Élveboncolás, Mohácsi Árpád fordítása)
ki az a dús hajú fiatalember
kire vár a kolozsvári néma utcasarkon
vásárhelyi lehet
talán onnan ismerem
a Fellegváron találkoztunk
a hetvenes években?
az ugrótorony környékén rúgtuk a labdát
(vagy egymás verslábait)
s a nagy Marinetti-autóról álmodoztunk
a zsenge gyepen
Filippo Tommaso acél-faj szilaj istenéről
amint ujjong a nagyvilág fehérlő ujjain
akár egy őrült szörny rohan
s túlszárnyal minden fantáziát
*
ki az utcasarkon álldogál
a benső végtelen végein
a szélre vigyáz
körötte felszeletelt világ
ráhangolja a jelent a múltra
a többi napfény
máz
későn veszi észre
csak a lélek szunnyad
a papírlap szélein
semmi-vár
az élet kelengye
az inggallér lenge
és ott áll a kolozsvári utcasarkon
a dús hajú fiatalember
zsebében maci szunnyad
valakit visszavár
egy simogatásra kezét kinyújtja
de mindhiába
a Teddy Bear zokogva áll
Évike sírjára lát
ó az élet
Párizs
haldokló parafrázis
(ide egy lírai dallamot fontolok)
ráhangolni a jelent a múltra
a tér vize kiszalad az útra
látod azt a tintával
író fiatalembert
utcasarkon áll mereng
sorsnak könyvét írja
mennyországot teremt
(pillanatnyi szünet)
bocsáss meg hogy a korinthoszi csatában
nem ismertelek fel
fanyar öröm sugárzott arcodról
s a harc hevében egyszer felcsillant mosolyod
de nem tudtam mit kezdeni vele
állt a bál
ó talibán talibán*
milyen sovány a libám
hoztam neked jégkövet
égi jel és fény követ
kupacban holmi áll
még nem megyek
valaki vár
most én időzöm azon a kolozsvári utcasarkon
várom hogy felbukkanj a macskaköves járdán
arra gondolok neked sem lehet könnyű
még akkor sem ha az álmod magasröptű
(ide Beethoven Cisz-moll vonósnégyesét képzelem)
ráhangolni a jelent a múltra
a tér vize kiszalad az útra
mára ennyi volt a vágy
* magyarul tálib
Which Birthday?
I compleanni di Szőcs Géza
sono quante in cielo le stelle.
Come fargli gli auguri?
In sogno, per fortuna,'sta notte
lo vidi sfrecciare su strade nuove
sulla macchina di Marinetti:
dove passò
il maligno, come belva feroce
se la svignò con orrende grida.
I Principi di Transilvania
l'hanno colmato
di orologi di diamanti ornati;
da sveglio
con lingua incerta
posso dire
che Dio benedica Géza
che con leggerezza
e con assenza apparente di dolore
attraversa i minuti,
le ore, gli anni tritacarne,
conservando la sua forza
di giovane leone
(così come detta la costellazione
che i suoi passi fedelmente segue).
Kemény Tamás
Which Birthday?
Szőcs Gézának
annyi születésnapja van
amennyi az égen a csillag.
Melyikre gratulálhatok?
Szerencsémre ma éjjel álmomban
láttam Gézát Marinetti autóján
új utakon száguldani:
ahol átrobogott
a gonosz, miként fenevad
nagy ordítás között rémülve szaladt.
Az erdélyi fejedelmek
gyémántköves órákat
ajándékoztak neki;
ébren én csak
bizonytalan magyarsággal
azt tudom mondani
hogy Isten áldja Gézát
aki könnyedén és látszólag fájdalom nélkül
hatol át az élet
húsdaráló percein, óráin
évein (virágzó ifjú oroszlán erejét
megőrizve mivel a csillagzat engedi).
Meditáció három Ungaretti1-idézetre „más özönvizek galambjáról”, az „ártatlan országról” és a „végtelenről”
I.
„D’altri diluvi ascolto una columba”,
így írtad volt a XX. század hajnalán,
talán ugyanabban a lövészárokban
Santa Maria la Lunga mellett, ahol az
első vilgháború fiatal katonájaként2
átvirrasztottál két teljes éjszakát.
Özönvíznek tűnhetett a háború, mely
mindent elsodor.
A galamb, mármint
Noé eredeti galambja, a vizek apadásáról
tudósított, arról, hogy lesz újra szárazföld, és
Isten ezen ígéretének pecsétje a szivárvány.
Csakhogy mint ezt magyar kollegád Vörösmarty,
aki előtted élt a XIX. században megírta, az emberfaj
sárkányfog vetemény, nincsen remény, nincsen remény,
s így más özönvizek keletkeztek elgyötört plánétánkon.
Nem is Chernobylra vagy Fukushimára gondolok itt,
inkább Hiroshimára és Nagaszakira, bár ezek
csak részlegesen ölték ki emberi fajtánkat.
(Senkinek e tárgyban nincsen igaza és nem is lehet.)
Hiszen nincsen remény... Vagy talán valahol, láthatatlanul,
mégiscsak jön majd egy új galamb, leszáll egy partravetett hajó
korhadó árbocfájára és sosem hallott rejtjelekkel elkrúgatja, hogy
három milliárd év múlva az Androméda galaktika
össze fog ütközni a Tejútrendszerrel... És akkor mi hol leszünk
riadt kis törpe emberek? Vajon azt a világ-galambot hallottad,
kedves Giuseppe, abban a régi lövészárokban?
II.
„Cerco un paese innocente” – így írtad, Fratello Ungaretti,
mintha csak az ógörög Diogenész reinkarnációja lettél volna,
aki égő lámpással derült nappal rótta Athén utcáit
a „rációt” keresve. Persze sosem talált rá, hisz’ ráció csak
egy-egy tudós fejében ha él, s akkor is támadható, mint
Einstein leghíresebb tétele a fény abszolút sebességéről.
Az ókori Babilon és csatolt részei messze voltak az ártatlanságtól,
s ha nagyot ugorva a modern Svájcra gondolnál, ahol évszázadok óta
nem volt háború, eszedbe jut Kálvin mester, aki máglyára vettette
Szervét Mihályt a Szent Dogma nevében. (Ne is gondolj a modern
Európára, Amerikára vagy az orosz birodalomra... Kolosszusok.
De ártatlan ország? Ahol valaha is embert öltek, az ártatlan
ország nem lehet.
III.
„M’illumino d’immenso” – állt a papírszeleten melyet
a zsebedben találtak a kollegáid, mikor lassacskán magadhoz tértél
a Santa Maria la Lunga-i lövészárokban. Az olasz nap már fent
ragyogott az égen. A fiúk nem értették, hogy miféle immenzitás,
miféle roppant végtelen világosíthatott meg téged, de tudták rólad,
hogy költő vagy, s ezért az egyik, kezében a tépett irkalappal, átölelte
rogyadozó válladat, és azt súgta a füledbe, hogy ecco un nuovo poemetto
di Ungaretti – íme egy új rövidke Ungaretti-vers.
Soha senki ezt a te ’megvilágosodásodról’ szóló felkiáltásodat
lefordítani más nyelvre nem tudta, talán még a nyelvedhez közel álló
francia je m’illumine par l’immense merészkedik hozzá a legközelebb.
IV.
Aki a roppant végtelentől megvilágosodik,
elérheti, hogy meghallja más özönvizek
galambját, s ezáltal – akkor is ha csak egymagában van –
polgárává leend a világ első ártatlan országának.
V.
Ártatlan ország? Rejtelmes galamb,
mely más özönvizekről búgna titkon,
és megvilágosodás, Roppant Hang,
mely hazáddá tesz mindent – otthon-itthon?
Irodalom, mint bátor szembenézés
a valósággal, hogy elpusztulunk,
de azzal is, hogy milyen lesz az érzés
ha egy nagy vulkán tortán lecsúszunk?
A Nap, mely a mi fővilágosítónk,
ha szupernova lesz, mindent lenyel,
a Merkurt, Vénuszt, Földet fel a Marsig –
Jupiter tán marad mint főtanítónk,
s te, ember, régen testtelen leszel
és ártatlan, mert Isten nem haragszik.
1 Giuseppe Ungaretti, született 1888. február 1-jén az egyiptomi Alexandriában, luccai szülők gyermekeként, meghalt 1970. június 2-án mint az első nemzetközi Neustadt-díjas költő. Salvatore Quasimodóval együtt a szűkszavúsággal és az írásjelek elhagyásával járó „hermetizmus” követője volt hosszú ideig. Legismertebb kötete az Allegria.
2 Illyés Gyula szerint (személyes közlés az 1970-es PEN konferencián a Dublin melletti Dun Loaghaire-ben) az Ungaretti név magyar eredetet sejtet. Ungaro annyi mint magyar, Ungaretto annyi mint az a kis magyar, Ungaretti ennek a többesszáma lehetne, vagyis azok a kis magyarok.
A horda
Géza Sztyepánovicsnak, ha lesz jövő, milyen lesz?
töredékek egy verses elbeszélésből
Most elmesélem álmomat.
Ne rémüldözz. Ne mosolyogj.
Egy város utcáin kóboroltam,
de ne kérdezd, ez a város hol van.
Nem Szentpétervár volt, nem is Moszkva,
Kijev, Párizs sem, Bécs sem, Róma,
egyetlen általunk ismert nagyvárosra
sem hasonlított.
Nem tudtam, hogyan kerültem oda
és azt sem, mit is keresek ott.
Rémülten néztem szomorú,
szürke bérkaszárnyák sorát.
Majd a házakat, sok csukott kapu,
míg lopakodtam sikátorokon át,
mögöttem lotyók, kóbor kutyák,
koldusok, utcakölykök, csavargók.
Egy lezüllött világ…
Végül hatalmas térre értem,
s már nem maradhattam észrevétlen.
Egy folyó folyt a tér bal oldalán.
Hol voltam? Talány.
A folyóban paloták, kastélyok
tükröződtek és templomtornyok,
de nem tudtam hosszan elnézegetni,
tovább kellett sietni.
Váratlanul másik,
hatalmasabb térre értem ki.
Sehol senki.
Csak a verebek fürdőztek a porban.
S ahogy ide-oda forgolódtam,
megláttam a tér közepén
a lovasszobrot. Fürdette a fény.
Galambok ültek az egykori hős fejedelem
lekókadt fején.
Mögötte felmagasodtak az akasztófák,
a szél mezítelen tetemeket lóbált,
és hallottam a harangok szavát,
s menekültem volna a téren át,
biztonságos, sötét sikátorok felé,
amikor egy levágott fej hullott a lábam elé.
Szeme nyitva volt, reám meredt,
és környékezett az őrület.
Felnéztem és egy tatár harcost láttam.
Rohanni kezdtem a ragyogásban,
hallottam gúnyos nevetését,
de elvegyültem
a mellékutcákból kicsődülő tömegben.
S ő nem üldözött, még nem.
Társait is megláttam később –
amikor felfedeztem egy halovány nőt –
mokány lovakon ficánkoltak,
röhécseltek, ordibáltak,
görbe szablyákon tört meg a fény
és elhagyott a céda remény,
hogy innen élve menekülhetek.
„De hát kik ezek?” –
kérdeztem a szőke nőt. Remegve
ölelt és szája számat kereste.
Egy vaskapu nyílt ki, váratlanul,
„Itt megvárhatjuk, amíg elvonul
a horda, hátha nem keresnek.”
És a félhomályos udvaron át,
egy kertbe jutottunk, a fák
némi menedéket kínáltak.
De ő nem állt meg,
málnabokrok között kerengtünk,
egy biztos zugot keresett,
hol nem lelhetnek ránk,
a várost feldúló idegenek.
A fűbe feküdtünk le
végül,
szétnyílt kék köntöse,
s anélkül, hogy valamit szólt volna,
lovagló ülésben ült rám,
fölöttem dobogott szíve,
ahogyan rám borult,
megfeszült nyaka íve.
Hosszú almamag-barna haja lobogó zászló.
Szép volt? Igen, arra nincsen szó.
„De hát kik ezek, tényleg tatárok?”
„A horda! Elfoglalták a várost.
Gyújtogatnak és fosztogatnak,
élve ezek senkit sem hagynak.
Nem is tatárok – kazánok.
Átok ül rajtunk, hiszen látod…
Ne tétovázz, nincs sok időnk,
bármikor megjöhetnek ők.”
És kék köntöséből kibújva,
Remegve nadrágom gombolta.
„De hol vagyunk?” „A palotakertben.”
„Melyik városban, mily időben?”
Nem válaszolt, fölöttem ringtak
mellecskéi, e bíbor holdak.
„Én idegen vagyok itt, tudod,
és nem értem jól a dolgokat.
Turista vagyok…” Közbevágott.
„Nem ismerem a turistákat.
Túl sokat fecsegsz. Tedd a dolgod,
vagy talán nem tetszem neked?
Érzem, kívánod testemet.
Kedved telik bennem, ne félj.
Inkább szeress engem s remélj.”
Hallottuk, távol, csikorogva
tárult a kapu és nyihogva,
lovak trappoltak az udvaron
minket kerestek vajon,
a metszett szemű idegenek?
Futottam volna, de ő,
az ismeretlen szőke nő,
rám fonódott, nem engedett,
hozzám tapadva reszketett.
Elvágtattak a lovasok,
a kerten át és ámulat
öntött el, bámultam a nőt,
az ég küldötte szeretőt,
széttárta lábait, mint könyvek
lapjait. „Engedd
végre már el magad. Elmentek.”
S amikor végre megöleltem,
hirtelen tűnt el mellőlem.
Hogy hová, máig nem értem.
Léggé foszlott a verőfényben?
De még éreztem illatát
Hallottam
csattogni almamag-barna haját.
De nem volt sehol, futottam
újra egy sötét sikátorban,
földbe süppedő házak között,
s azt gondoltam: megőrülök,
majd azt, hogy ez úgyis csak álom,
véget ér egyszer és megtalálom,
újra őt. Szétnéztem. Megálltam.
Dideregtem. Tán reá vártam?
De nem jött. Eltűnt. Az égbe,
netán a fényben foszlott szerte.
Volt vagy nem volt? Hiába kérded.
Gyűlölöm a hetvenkedőket.
Volt. Ölelt. Hallottam szavát.
Tanúsíthatják a fák,
a málnabokrok és a fű,
őrzi meg testünk lenyomatát.
Nem olyan egyszerű?
Mert ha volt és volt
hirtelen hova tűnt el?
Végül felhagytam a reménnyel,
hogy még ma megtalálhatom,
és hallottam, ó borzalom,
a lovasok trágár kiáltozását,
közeledtek utcák során át,
sikoltozó, jajgató embereket hajtva.
Ki tudja hova?
A pokolba?
Tudtam, egy házba
be kéne már menni,
tanácsos lenne elrejtőzködni.
Két kapu is zárva volt, hiába ráztam
a kilincset. Fel-felkiabáltam.
Tovább futottam. Ha elérem a kertet,
találhatok menedékhelyet!
De nem volt idő. Rám rohantak
és a vezér elé hurcoltak.
Lekapcsolták a karórámat,
ámulva nézték. Rám reccsentek,
Csecsenek voltak? Kalmükök?
De ismerték az orosz nyelvet,
ha törve is, oroszul beszéltek,
s ahogy megszólaltam tatárul,
láttam, hogy a vezér elámul
s nézi karórám. „Mi lehet?”
„Egy időmérő szerkezet.”
Röhögtek. „Az időt mért kellene mérni?
Miért élnél örökké. Nem kell félni!”
Hallgatták órám ketyegését.
akár a manysi sámán. Nézték,
idegesen a percmutatót,
amint a számlapon loholt.
„Te ki vagy?” – nézett rám a vezér,
és nyúlt már töltőtollamért.
„Idegen vagyok, átutazóba
a városon, szóval turista…”
„Turista? Ezt a szót nem értem.
Válaszolj végre érhetően!”
„Bujdosó vagyok, zarándok, vándor,
menekülök a nagyvilágból…”
„Szerencsére már nem sokáig,
tudjad, a halálod vár itt…
Sokat keresett. Végül megtalált,
s most megismered te is a halált!”
És fölemelte görbe kardját.
Földre zuhantam, úzik hangját
hallottam. Kelepeltek egyre,
s ők reám estek, test a testre.
Fekete ruhás kommandósok
húztak ki alóluk, pasaportot
kértek, én a vezér tetemét kerestem,
órám és tollam, visszavettem,
törülgetve róluk a vért,
mutatkoztam be, turistaként.
„De nem tudta – képedtek el –,
hogy háború van? Hadra kelt,
a mongol arany horda már,
előttük nincsen akadály,
felperzselik országaink
és feldúlják városaink.”
„De azt se tudom, hol vagyunk…”
„Az mellékes, most elmegyünk…
Kerülnünk kell a közelharcot.
Nyílvesszőjük méregbe mártott.”
És karon ragadva egy tankba,
vonszoltak be, már jött a horda.
Hallottuk, amint záporoznak,
mérgezett nyilaik és forognak,
lovaikon tankok körül,
üvöltve, hisz a hernyótalpak,
lovat, lovastól összemorzsolnak.
S néztem, a periszkópon át,
eltorzult arcuk. A világ
álmomban ismét szétesett.
És írtam a történetet,
kopár mezőn, sarkomon ülve,
egyedül az ürömtengerben.
Maradtak értelmetlen részek,
egybe nem illő töredékek,
de nem tudtam be is fejezni,
a végére pontot is tenni,
úgy-ahogy azért összerakni,
mert hirtelen felébredtem,
ágyunkban, melletted feküdtem.
washingtoni hajnal igézett,
míg üldöztek álombeli képek.
Az úton taxik csikorogtak,
félrészeg lotyók vitatkoztak,
stricijükkel a tarifákon.
Örültem, hogy elmúlt az álom,
és a szabad világ kellős közepében,
didereghetek,
hajnali verőfényben,
júniusban és lassú rettegés
kerített hatalmába, remegés
járt át, a hideg is kirázott
és üvöltve jöttek ismét a kazánok.
Itt Washingtonban,
a csöveseket látva,
az agresszív koldusokat, travesztitákat,
buzikat, strichelő kurvákat,
amint farukat riszálva,
köröznek az utcán, meg-megállva
és sétálóknak ajánlatot téve,
a néger banditákat, akiket földre
fektettek és rugdaltak a zsarvak,
s a levegőben károgtak a varjak.
A hajléktalanokat, a kéregetőket,
sorsuk elől menekülőket…
Mondjam tovább?
Idézzem fel újra az éjszakát?
Hiányoztak a sirályok, a darvak,
a Néva és a kertünk is hiányzott,
hányinger környékezett
és a rémálmot
éltem újra,
őrjöngött a horda
és véresen villogott a karóra.
Nem tudom,
nem értem az egészet, Léna,
de a reményt veszítettem el, Washingtonban,
hogy jobb lehet,
jóra fordulhat megint minden.
Higgyed, semmi nem segít az emberiségen.
Nietzsche is megírta, az isten halott,
tőlünk elfordultak az angyalok.
Nem hittem, hogy a Szovjetunióba
kívánkozok innen,
de honvágyam van, Léna.
Szorongok,
magamon kívül vagyok,
az is lehet, hogy holnap meghalok.
És már senki, orvos, meg nem mondja,
hogy mik keveredtek össze rémálmomban.
Néztem az arcod,
már hány esztendeje nézem,
amint úszik az álom vizében.
Egy korty whiskyt ittam éhgyomorra,
űzze el szorongásom,
tűnjön Szodoma és Gomorra,
féltem,
hogy én is szétesek,
darabokra hullok,
akár utolsó szerelmem,
az a kedves kis nő,
a verőfényben.
Semmi nem marad belőlem,
s ha felébredsz, hiába keresel,
hiába mész a rendőrségre,
többé meg nem találhatnak ők se.
Elhúztam a függönyt, a félhomályban,
karórámat vizsgáltam,
néztem a másodpercmutatót,
amint gyorsan igyekszik körbe,
s döbbenten egy vércseppet vettem észre.
A kezem közelről, nagyítóval néztem,
de sebhelyre nem leltem.
De ha nem az én vérem, akkor kié?!
Senkié! – mondhatnád,
ismét ő járt itt,
az orosz mesék titokzatos hőse.
Velünk Senkise komédiázik.
Nagyon jól tudod, senki se járt itt.
Nincs magyarázat.
Rettegek,
Hiszen újabb álmok várnak.
És láthatom a titokzatos nőket,
lovagló ülésben sírokon szülnek.
És hallani, amint egyre közelednek,
az énekelő, kancsal szirének.
Iszonyodva röppen ki belőlem
és fénysugárrá válik a lélek.
+ A verses elbeszélésre – töredékre? – nem az amerikai füzetben találtam rá, hanem egy lemezborítóba volt bedugva, Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét tartalmazó lemezének borítójába (én vettem nekik ajándékba), s a keltezés – 1979. november 5. – mutatta, hogy a Nagy tavak partján írhatta, abban a faházban, ahova Léna nagymamával közeledő, kényszerű hazatérésük előtt néhány hétre elvonultak pihenni. Érdekes, nem is említette, hogy verses elbeszélést, méghozzá negatív utópiát, vagy fantasztikus történetet akar írni, vagy ír is, egyre bensőségesebb beszélgetéseink során az itt írt versei közül csak a lángdémonról szóló verseket és az Orwell utópiája inspirálta ciklusának darabjait olvasgatta, ezért bevallom őszintén a legépelt, gondosan kijavított kézirat elolvasása után, kissé meg is döbbentem. Hát ilyennek képzelte az én zseniális nagyapám a világvégét, hogy támadni fognak ismét a tajtékzó ázsiai hordák? Igen, gondolom túlságosan sokáig volt egyedül a szovjet diktatúrában és túlkésőre kerül Amerikába, túlkésőn ismerkedett meg a szabad világgal is, amelyben különben felnőtt. Túlkésőn kerültem ide! Ezt többször is kihangsúlyozta. De azt is, hogy Amerika még jobban kiábrándította, mint a Szovjetunió és reménytelennek, csüggesztően kilátástalannak látta a jövőt. – Tatjána Bogdanova
Kolozsvárra nyíló ablak
mikor mindenki meghalt, aki ismer engem
te aki szeretsz, jársz majd vadlúd képében
sírtól sírig, arcomtól arcomig
Szőcs Géza
Vijjogó fennsík a bedeszkázott égbolt alatt.
Zuhanó fényszekrény. Ott!
„a völgyvégi háznál
nagy kehely áll a küszöbön
s kőemberek feküsznek ottan erre-arra"
Megáll egy percre a fekete ablak,
vágyemberkék röpködnek ki-be rajta,
testükön az öröklött bőrablak,
vizes galambok ülnek rajta.
Tavaszi bőrfüggönyön
szellő, zöld lepkék a légcsavarok között.
Távozz, halál, e zümmögő reggelen!
Újvidék, 1981.
21rovinj
• nap (1993. július 17.): a józsef attila-út
(584 km), 122 sor
aztán
estvég elindulsz
testes július
a nap huszonegy húszkor tűnik el
a lebukást nem várod meg
vágysz a tengerre a tenger kéklúgjára
amely átmos
minthogy teljes évig az indulásra vágytál
az indulásban az egész év benne van
ahogy besötétedik
valahol keszthely és rédics között
erre van nyolcvan kilométered
bekapcsolod a magnetofont
hallgatni kezded az összjózsefattilát
zuhog
váltakozva nagyszemű eső a jéggel
az elemi szorgoskodást hallhatod
vízcseppek dobolnak puha ujjaikkal a karosszérián
némán villámlik fenyegetőzik valamelyik isten
meg-megcsúsznak a kerekek
száguldasz tovább
békák ugrálnak a vízfényes aszfalton
baglyok gubbasztanak a keskeny hidak alatt
kívüled senki nem megy az adriára
állapítod meg a szívemben egy átlátszó
oroszlán élnél s ekkor sajnálod először
amiért a dohányzásról negyvennyolc napja leszoktál
erről is csupán leszokó vagy
vagy harmadában negyedében mindenről
vörösborokról képzelsz ezt-azt
a tejescsöcsű asszonykákról
visszakapcsolsz ötösből hármasba
a dombos úton megesik mással is
vakarod átfűlt derekadat
ahogy a villám kiváj egy vadkörtefányi mondatot
az éjféli tájból muraszombat alatt
kazettát cserélsz
a szürrealista verseknek vége
a sutaszimbolista ady-utánzatoknak
hallgatod a rég holt színészeket
visszasuttognak vagy -rikácsolnak a másik világból
egy-egy versidőnyi hang maradt belőlük
van kinek ennyi elég az öröklétre
de hogy az öröklét milyen arról szó ne essék
oda-visszatekercselsz
némelyiket négyszer mást van
hogy kétszer
a forró szavaknál itt-ott szívesen kilépnél
huzatolnál egy jelző teraszán
mint a gyermek
– természetesen az a gyermek te voltál –
aki hirtelen megérzi az időt
vagy az irodalomtudós akit megrészegítenek
a középkor latin nyelvű verstöredékei
duzzadt potrohú repülők dongnak szlovénia fölött
a negyedik egy-egy sormetszetnél megáll
zuhan húsz-húsz métert
majd (konokan) újult erővel szárnyra kap
cagnes-re gondolsz
ahol j. a. tudomásod szerint nem írt verset
de látott egy virágzó jázminbokrot
fürge nyelvű leányt csókolt nem onanizált
most ébredsz arra
nincs verse amelyben ne lenne erotika
ne lenne hisztéria
a tengerkékek talán segítettek volna
vagy néhány kitartó baszás
te nem tudod mit csináltál harminckét éves korodban
de már érted harminckét évesen milyen ostoba voltál
életben hagytad magad ismét és megint
életben hagyott mint minden szótévesztőt
a pánik(pinák)betegség
egyébként rögvest eszedbe jutott
maribor után riadt fékezésnél
ahol az áldozat a pillanat
az öröklét szüntelen ott kóválygott körülötted
akkor verset írtál
ahogy verset írt három barátod
szőcs zalán sziveri is
harminckét évesek lettek éppen
(merthogy ők és ők is annyi)
versed megjelent látkép a valóságról gepárddal kötetedben
nem szeretnél többé harminckét éves lenni
de harminckilenc se hogy hamarosan itt a negyven
negyvenkedel rögvest
vagy maradsz harminckilenc
ez a kérdés ljubljana körgyűrűjén
a periférián
fölötted egyre több csillag gyúlt
pedig közelebb jött a hajnal és a tenger
apró surrogó csillagok robbanó töltetekkel
j. a. kizárólag magáról írta a verseit
ő volt spiclije és zsaruja
tán ezért nincsenek győztes szenvedélyei
a szíved egyre gyakrabban kihagyott
holott hátra volt még szűk kétszáz kilométer
álltál le a postojnai kiállónál
de visszakanyarodtál a másik életből
nagyokat hunyorogni élni
jöttek a légszomj-költemények
a hexameterek a kevert magyarosak
nem maradt végül csak a forma
a forma életben akart maradni
a gyors kanyarok a fürge partra
a pálmák ciprusok és a kabócák
a sötétben olajosan (okosan) fénylett a tenger
az amit tengernek képzel ki látott tengert
hol volt már az óda hol az elégia s a dunánál
leértél
bakacsin volt minden mégis hajnal
kinyílt a sáfrány ég
mint a utcafestőknél és a filmeken
cirmosan megfuttatva tulipirossal
a kilencedik kazettáról megszólított a vers
tizenkét kilométerre rovinjtól
584 km (mínusz tizenkettő)
az utolsó
ezüst halacskás olajfák alatt a parkolóban
a szikkadt vörösföldre zuhantál
mint a létige a sorvégen stoppoló
csak neked szólt érted hozzád beszélt
íme hát
A bazalt üregekben
vulkánok melege él.
Kőszáli kecskékkel
birkózik a szél,
bozót-hálóba akad
a szirtek alatt.
Permetez a felhő:
összeborul
az esőfa levele,
pávák álmát
gyöngycseppek vigyázzák
öles ágain.
Apró rákok
homok odvaikban
– maguk ásta sírokban –
álomba merevedve
zöld algákat
ízlelnek.
A plumériák illata
beissza az éjszakát.
Az eukaliptusz bolyha
magot kínál:
megszüli majd
a holnapot.
A Göncöl pálmák
gerincén fut,
küllői
fény-levelek:
rejtjelek az
ismeretlenbe.
Hold simítja
a hullámok hátát,
csobbanásuk a tegnapé.
A csend a mélyből
felszakadva
otthonra lel
a csillagokban.
A partra
kagyló vetődik:
titkát magába zárja,
de valahol azt is
számontartják,
hogy az óceán
egy lénnyel
szegényebb lett.
Apacs-dal az apáknak
A törzs egy része
még erre
lappang,
mert Te mentél át
már a Vizen,
mert
Te vagy a Folyó meg
a gát :
svájcokon keresztül
eveztél,
s megálltál
a Dunán ...
Tíz kilométerkő Szőcs Gézáig
1. Vajon hol van most az a fekete, 1990-es Audi100 Avant személygépkocsi, ami ha ott állt Kolozsváron az Előretolt Helyőrség Cişmigiu utcai szerkesztősége előtt, tudtam, hogy éppen itthon tartózkodik a Nagyfőnök, s ha szerencsém van, akár össze is futhatok vele a lépcsőházban...
2. Történt ugyanis, hogy valamikor 1995 elején megjelent két versem a Serény Múmiában, majd rögtön utána egy egész „csokornyi” az Előretolt Helyőrségben, aminek rám nézve az lett a következménye, hogy Orbán János Dénesék engem is bedobtak a mélyvízbe, magyarán: én is az Előretolt Helyőrség szerkesztője lettem, s mivel én a kolozsvári Bölcsészkar román mellékszakos hallgatója voltam, az őrszem című rovat szerkesztését bízták rám. Emlékszem, milyen büszke voltam, amikor Szőcs Géza – az én javaslatomra – lefordított két Mariana Marin-verset – igaz, hogy kézírással küldte le a fordításokat az emeletről (mindig OJD volt az „összekötő tiszt”), de akkoriban ez nem számított...
3. Hamarosan Szőcs Géza, az Erdélyi Híradó Kiadó igazgatója is „bemutatkozott”: OJD vitte föl neki A névadás öröme című első verseskötetem gépírásos változatát (még mindig megvan valahol az irataim között, a javításokkal együtt), amiből Géza mindössze az első öt verset olvasta el, s már mondta is Jánosnak, hogy rendben van a dolog. Ezért a nagyvonalúságért tizenakárhány év távlatából is rendkívül hálás vagyok...
4. Aztán „szétváltak útjaink”: Ferenczes István 1998 tavaszán hazahívott Csíkszerdába, ősszel pedig a Székelyföld szerkesztője lettem (az idézőjel azért szerepel ebben a mondatban, mert nem emlékszem, hogy kolozsvári tartózkodásom alatt bár egy szót váltottam volna Gézával). 1998 nyarán megnősültem, majd egy kalandos horvátországi nászút után (a bosnyák határ mellett még mindig nem voltak fölszedve az aknák) találkoztam a csíkszeredai Tilosban leendő kollégámmal, György Attilával, akivel letaxiztunk Zsögödbe Csutak Istvánhoz (akkoriban Szőcs Géza még jóba’ volt Csutakkal, mert mindketten az RMDSZ ellenzékének számítottak) – ha jól tudom, Attila az Erdélyi Napló munkatársaként kívánt találkozni Gézával, az Erdélyi Napló kiadójával. Bárhogy erőlködöm, nem emlékszem, hogy Csutakéknál bármi okosat mondtam volna...
5. Ezután Szőcs Géza, a hús-vér ember egy időre teljesen eltűnt a szemem elől (csak nagynéha kaptam hírt felőle, például hogy egyik interjújában [Kőszegen?] mint „az erdélyi magyar irodalom egyik üdvöskéjé”-ről beszélt rólam)...
6. A hús-vér ember eltűnt, de a költővel annál intenzívebb maradt a kapcsolatom: Fried István professzor úrnál készültem doktorálni komparatisztikából: Szőcs Gézáékat, KAF-ékat próbáltam összehasonlítani a kortárs magyarországi és román költőkkel, néhány dolgozatot le is adtam a professzor úrnak. Mennyit szenvedtem Szőcs Géza költői elődei után kutatva! Végül megállapodtam Páskádni Gézánál, mondván, hogy az „avantgárd többszólamúság” mindkettejükre jellemző. Nem tudom, hogy mit jelent ez az „avantgárd többszólamúság” (azt hiszem, másoltam valahonnan), de ma is úgy gondolom, hogy Páskándi igenis szóba jöhet Szőcs Géza egyik lehetséges költői őseként: a minap találomra felütöttem egy Páskándi-kötetet, s íme, mit találtam a Sírversek Valaholiából című Páskándi-rögtönzések között:
„Itt nyugszom én, Kovács János.
Sok ilyet ösmer a város.
Hányszor összetévesztettek,
Más helyett is fizettettek!
Igaz: olykor dicséret ért
Névrokonom érdemiért...
De most – és ezt FELpanaszlom:
ÉN fekszem itt, jó emberek,
Sajna! Nem a névrokonom!”
Ezt a vicces kis versikét bizony írhatta volna Szőcs Géza is, főleg ami a rímeket illeti...
7. Aztán a hús-vér ember is előkerült: 2000-ben jelent meg Távolságtartás című második kötetem Burus Endrééknél Csíkszeredában. Szintén Burusék adták ki az Ellenpontok című híres-hírhedt antológiát is, amelynek kolozsvári bemutatójára én is felkocsikáztam Burussal Kolozsvárra (bölcsködni az új kötetemmel). Nos, az Ellenpontok Kriza János Néprajzi Társaságbeli bemutatóján találkoztam ismét Szőcs Gézával, aki akkor még melegen érdeklődött hogylétem felől...
8. ...egy év múlva viszont mintha „meg se akart volna ismerni” Budapesten: a Liszt Ferenc térről készült átkelni a Jókai térre, mikor összefutottunk: köszöntem neki, meg is álltam mellette, majd szép csendesen eloldalogtam. Mentségére legyen mondva: Géza mindeközben csak telefonált és telefonált és telefonált...
9. Egyszóval: meg voltam sértődve, de mint később kiderült, teljesen alaptalanul: egyik alkalommal a budai Nyitott Műhelyben szerepeltem Lackfi János meghívására, ahol újfent láthattam a hófehérbe öltözött Szőcs Gézát, aki ott és akkor megismert, igaz, közölte velem, hogy sajnálja, de nem tud maradni az én fellépésemre... Nem bántam a dolgot, azt hiszem, csak feszélyezett volna a jelenléte...
10. ...akinek amúgy minden megjelenése élményszámba megy: ilyen élmény volt, amikor a Székelyföld hozta a két Hunyadi Jánosról szóló poémáját, és ilyen élmény volt legutóbb A rézbőrű, barátjához című verse a nagyításban:
„Jó lett volna még ezt is, azt is,
jó lett volna még ezt meg azt,
jó lett volna még erre-arra...
Meglátogatni Las Vegast,
megmászni egyik-másik csúcsot...
De kit hallok a föld alól?
Én volnék az a furcsa fantom,
ki olykor onnan földalol?”
Hát igen... Vagy ahogy édesapám mondogatja: „Még inkább sőt!” Bizony-bizony: élményszámba megy mindig, valahányszor ez a furcsa költő-fantom a „föld alól”, a köd mögül vagy a mai magyar irodalom bozótosából véletlenül „földalol”...
2010-ben, Csíkszentdomokoson
Hatvanéves lett a Nagy Játékos, aki hajdanán – nem különösképpen talányos okokból – ujjai közé csippentette egy versemet és szélbe fútta, akárha pitypang-bóbitát. Jettét véve aztán, hogy kétszer két kedves betű a világ négy égtájába szóródva belőle odavész, önmaga számára folklorizált pilléiből-romjaiból egybe szedegette és egyik könyvében közreadta. Igen nagy megtiszteltetés számomra, hogy sziszifuszi munkája megbecsüléseként, hatvanadik születésnapjára, nem is túl nagy fáradsággal, néki és magamnak immáron a teljes verset szeretettel visszaszolgáltathatom. Mert ANNA örök.
Farkas Árpád
SZŐCS GÉZA
WALDEMAR DAA LÁNYAI
(részletek)
A sírás tik-takjai
(Tizedik – végső variáns)
Nagy Köveikkel megfeketednek,
áznak a sírás malmai benned.
Mi fő a malmok ablakában?
Járkál a kedves egymagában
Waldemar Daa lánya a fűben.
De ott fönt Északon pedig
Lemminkaeinen, a szoknyaőrült
zokog, türelmetlenkedik nagyon:
én szólongatlak innen, angyalom!
el akarnak, lásd, venni tőlem,
de nem hagyom, én nem hagyom!
Fölkel a Vissz-Hang: Lemminkaeinen?
Kellett neki ez? kellett? Kelljen!
Arcát kacagás hasogatja:
énekeljen, no, énekeljen!
„– Hatalmasság lép ki a konnektorokból
és martalóc olvassa levelem
egynapos öröklét ruhája rajtunk –
a malomban most ő lakik velem
Daa lánya, ő, a lány, a szerelem.”
(Koppándi József gyűjtése Kufsteinban)
Az esküvő
(Kilencedik variáns )
Nagy Köveikkel megfeketednek
ábrándos, nagyszemű lányok s legények.
Mi fő a malmok ablakába?
Járkál a kedves egymagában,
Waldemar Daa lánya a fűben.
Az örökös csatára csiklandott,
zokog, türelmetlenkedik nagyon
Lemminkaeinen, a szoknyaőrült:
én szólongatlak innen, angyalok!
El akarnak, lásd venni tőlem,
ajkak s combok közt forgatott.
Fölkel a Vissz-Hang:Lemminkaeinen?
kellett neki ez? Kellett? Kelljen!
Arcát kacagás hasogatja:
énekeljen, no, énekeljen!
Hatalmasság lép ki a konnektorból
és martalóc olvassa levelem,
egynapos öröklét ruhája rajtunk –
a malomban most ő lakik velem,
Daa lánya, ő, a lány, a szerelem.
(Ágoston Vilmos gyűjtése Csíksomlyón)
A lámpaernyő
(Nyolcadik variáns)
Nagy köveikkel megfeketednek
ábrándos, nagy szemű lányok s legények
Mi fő a malmok ablakában?
Csókoktól szédülten, csatakosan
Waldemar Daa lánya a fűben.
Az örökkön csatákra csiklandott,
zokog türelmetlenkedik
Lemminkaeinen, a szoknyaőrült:
a gyönyörig sebzett és sebeket osztó,
el akarnak, lásd venni tőlem,
ajkak s combok közt forgatott.
Fölkel a Vissz-Hang: Lemminkaeinen?
Fiú – szenvedélyek vőlegénye,
arcát kacagás hasogatja:
énekeljen, no, énekeljen!
Hatalmasság lép ki a konnektorból
és martalóc olvassa levelem
egynapos öröklét ruhája rajtunk –
romjai közt már tűnődőn bolyong
Daa lánya ő, a szerelem.
(Tóth B. gyűjtése Kolozsváron)
Az út
(Hetedik variáns)
Nagy köveikkel megfeketednek
ábrándos nagyszemű lányok s legények.
Mi fő a malmok ablakában?
Csókoktól szédülten, csatakosan
Waldemar Daa lánya a fűben.
Az örökkön csatákra csiklandott,
zokog, türelmetlenkedik,
Lemminkaeinen, a szoknyaőrült:
a gyönyörig sebzett és sebek osztó,
el akarnak, lásd, venni tőlem,
ajak s combok közt forgatott.
Fölkel a Vissz-Hang: Lemminkaeinen?
Fiú – szenvedélyek vőlegénye,
arcát kacagás hasogatja,
énekeljen, no, énekeljen!
Hatalmasság lép ki a konnektorból
és martalóc olvassa levelem,
s szerelmek földúlt hátországaiban,
romjai közt már tűnődön bolyong
a Férfi
(Lőwy D. gyűjtése Szamosfalván)
Az elhagyott ház
(Hatodik variáns)
Nagy köveikkel megfeketednek
ábrándos, nagyszemű lányok s legények
a szerelem égre kapó, révült lángjaiban.
Csókoktól szédülten, csatakosan
Waldemar Daa lánya a fűben.
Az örökkön csatákra csiklandott,
zokog, türelmetlenkedik
Lemminkaeinen, a szoknyaőrült:
a gyönyörig sebzett és sebeket osztó,
el akarnak, lásd, venni tőlem,
ajkak s combok közt forgatott,
győzni s elesni szoktatott
Fiú – szenvedélyek vőlegénye,
arcát kacagás hasogatja:
énekeljen, no, énekeljen!
Hatalmasság lép ki a konnektorból
és martalóc olvassa levelem
s szerelmek földúlt hátországaiban,
romjai közt már tűnődőn bolyong
a Férfi
(Szőcs G. gyűjtése Galacon)
Az utolsó hetek
(Ötödik variáns)
Nagy köveikkel megfeketednek
ábrándos nagyszemű lányok s legények
a szerelem égre kapó, révült lángjaiban.
Csókoktól szédülten, csatakosan
tovatántorog vélük
az örökösen csatákra csiklandott,
hamari győzelemre éhes
Lemminkaeinen, a szoknyaőrült:
a gyönyörig sebzett és sebeket osztó,
el akarnak, lásd, venni tőlem,
ajkak s combok közt forgatott,
győzni s elesni szoktatott
Fiú – szenvedélyek vőlegénye,
arcát kacagás hasogatja:
énekeljen, no, énekeljen!
Hatalmasság lép ki a konnektorból
és martalóc olvassa levelem
s szerelmek földúlt hátországaiban,
romjai közt már tűnődőn bolyong
a Férfi
(M. Tabacu gyűjtése a kolozsvári Monostor negyedben)
A kiabálás
(Negyedik variáns)
Nagy köveikkel megfeketednek
ábrándos nagy szemű lányok s legények
a szerelem égre kapó, révült lángjaiban.
Csókoktól szédülten, csatakosan
tovább tántorog vélük
az örökkön csatákra csiklandott,
hamari győzelemre éhes,
csodákra szomjas Fiú;
a gyönyörig sebzett és sebeket osztó,
simogatásba beleájuló,
ajkak s combok közt forgatott,
Fiú – szenvedélyek vőlegénye
arcát kacagás hasogatja:
énekeljen, no, énekeljen!
Hatalmasság lép ki a konnektorból
és martalóc olvassa levelem
s szerelmek feldúlt hátországaiban,
romjai közt már tűnődön bolyong
a Férfi
(Dóczi T. gyűjtése a marosvásárhelyi November 7. negyedben)
A pince
(Harmadik variáns )
Nagy köveikkel megfeketednek
ábrándos nagyszemű lányok s legények
a szerelem égre kapó, révült lángjaiban.
Csókoktól szédülten, csatakosan
tovatántorog vélük
az örökkön csatákra csiklandott,
hamari győzelemre éhes,
csodákra szomjas Fiú;
a gyönyörig sebzett és sebeket osztó,
simogatásba beleájuló,
ajkak s combok közt forgatott,
győzni s elesni szoktatott
Fiú – szenvedélyek vőlegénye,
ki végül társra, soha társra
nem lelt a szerelemben.
Hatalmasság lép ki a konnektorból
és martalóc olvassa levelem
s szerelmek földúlt hátországaiban,
romjai közt már tűnődőn bolyong
a Férfi
(Délczeg E. gyűjtése Szentpéterin)
Az autóstoppos
(Második variáns)
Nagy köveikkel megfeketednek
ábrándos, nagyszemű lányok s legények
a szerelem égre kapó, révült lángjaiban.
Csókoktól szédülten, csatakosan
tovatántorog vélük
az örökkön csatákra csiklandott,
hamari győzelemre éhes,
csodákra szomjas Fiú;
a gyönyörig sebzett és sebeket osztó,
simogatásba beleájuló,
ajkak s combok közt forgatott,
győzni s elesni szoktatott
Fiú – szenvedélyek vőlegénye,
ki végül társra, soha társra
nem lelt a szerelemben.
Hatalmasság lép ki a konnektorból
sodródik fekete haja, el, tovalobban a lángban –
s szerelmek feldúlt hátországaiban,
romjai közt már tűnődőn bolyong
a Férfi
(Kallós Zoltán gyűjtése Bálványosváralján)
A csecsemő
(Első variáns)
Lobognak messzi hadak –
ábrándos nagyszemű lányok s legények
a szerelem égbe kapó, révült lángjaiban.
Csókoktól szédülten, csatakosan
tovatántorog vélük
az örökkön csatákra csiklandott,
hamari győzelemre éhes,
csodákra szomjas Fiú;
a gyönyörig sebzett és sebet osztó,
simogatásba beleájuló,
ajkak s combok közt forgatott,
győzni s elesni szoktatott
Fiú – szenvedélyek vőlegénye,
ki végül társra, soha társra
nem lelt a szerelemben.
Hatalmasság lép ki a konnektorból
sodródik fekete haja, el, tovalobban a lángban –
s szerelmek földúlt hátországaiban,
romjai közt mát tűnődőn bolyong
a Férfi
(Salamon Anikó gyűjtése a kolozsvári Györgyfalvi negyedben)
Szőcs Géza: A sirálybőr cipő, Magvető Könyvkiadó, 1989., 14–22. oldal
FARKAS ÁRPÁD
Szerelmek hátországaiban
Lobognak messzi hadak –
ábrándos, nagyszemű lányok s legények
a szerelem égre kapó, révült lángjaiban.
Csókoktól szédülten, csatakosan
tovatántorog vélük
az örökkön csatákra csiklandott,
hamari győzelmekre éhes,
Csodákra szomjas Fiú;
a gyönyörig sebzett és sebeket osztó,
simogatásba beleájuló,
ajkak s combok közt forgatott,
győzni s elesni szoktatott
Fiú – szenvedélyek vőlegénye,
ki végül társra, soha társra
nem lelt a szerelemben,
csak áhítatra, dulakodásra –
Sodródik fekete haja el, tovalobban a lángban –
S szerelmek földúlt hátországaiban,
romjai közt már tűnődön bolyong
a Férfi,
mindenért lehajol.
Mint fölperzselt falvak mélyein sült krumplit,
labdázón vesz tenyérre emlékeket, arcot, régi álmot;
amit most megszeret – holtáig megszeret;
romok közt talált karéjnyi búzakenyeret,
a szerelmet úgy morzsolgatja, holtáig tartson,
s mint csipornyi hűs vizet,
ajkától immár el nem veszi –
s csapjon bár tokáig böjt,
épít a romokon magának
iszonyú békét,
jövendőt.
(FARKAS ÁRPÁD, Válogatott versek,
Székely Könyvtár, 2012, 79. old.)
Ha én Szőcs Géza lennék...
Ha én Szőcs Géza lennék, talán így kezdeném: állítólag Szőcs Géza vagyok. Valahonnan Marsvásárhely és Hóstáthinápoly környékéről. Persze némi közöm az egri várhoz is van, nem idegen tőlem a budavári csik… pardon sikló, sirálybőr cipőkben járok, és egyszer albatroszlevest főzött apám pisztránggal. Származásomat tekintve proletárköltő vagyok az Árpád-házból. De az is lehet, hogy medve.
Na de nyilvánvalóan nem vagyok Szőcs Géza. Ámbátor ezt sem lehet teljes bizonyossággal tudni, hiszen emlékszem, még a hőskorszakban, amikor mindenféle folyóiratokba ölte Géza barátunk a pénzét – ahelyett hogy a folyóiratokat ölt volna saját pénzébe, ahogyan más, manapság ügyes vállalkozóknak tartott emberek tették –, szóval egy alkalommal bemutattam Szőcs Gézának Grausam Géza nevű fiatal kollégánkat. Grausam – ízlelgette a szót Géza – furcsa, mindig is azt hittem, ez az én egyik költői álnevem...
Hát innen is látszik, sosem tudhatni, kiben, mikor és hol lakozik némi szőcsgéza, ahogyan nyilván azt sem, mennyire lakozunk mi benne. A tréfát félretéve: azt hiszem, tágabb értelemben vett korosztályomból alig akad olyan ember, akiben ne lakozna legalább néhány sor Az uniformis látogatásából, a Vendégszeretőből vagy éppen a Kisbereki böszörményekből... És akkor még semmit nem szóltam arról, hányan éreztük át, és érezzük továbbra is a saját bőrünkön, hogy „valaki elcserélte a népet”. Hogy olyanok vagyunk, mint aki „vendégségben van önmagánál”.
Ezekért mind, külön-külön, nagy díjakat érdemelt volna Szőcs Géza. Egy részét ezeknek meg is kapta, Istennek hála. Más részét büntetésekben osztották ki – ez is a költő pályabére: a költőé, a papé, a lelki nemességé. Lovasszobor amúgy sem kell más a költőnek, mint ama mennybéli, amelyet a repülőtéri átvilágításon találnak az erdélyi ember belsejében.
Illetve persze, kellene, és kell még sok minden: pénz, paripa, fegyver, bor, jó szó és szép szerető – de éppen a szőcsgézai habitus lényeges eleme az, hogy NEM BÁRMI ÁRON. Szőcsgézai habitust mondtam volna? Tévedtem. Alapvetően emberi, de legalábbis emberhez méltó habitus ez. Olyan köntös, amelyet mindannyiunknak viselnünk illene – ezt felismerni viszont, legalábbis látni kell, hogyan áll ez a köntös máson.
Szőcs Gézának lehet, hogy Nessus-ing volt ez a köntös. De minek is beszélek múlt időben? Hiszen rajta van, most van csak igazán rajta. Az már igazán a Nessus-ingek, és a nessusing-szabók külön tragédiája, hogy néhanapján még jól is érzi magát benne.
Személyes élménnyel folytatnám. Nehéz lenne megmondanom, mikor és hol találkoztam először Szőcs Gézával – nem túl sokszor, de válogatott helyeken és helyzetekben: személygépkocsik belsejében, a Duna-parton, templomokban és víg estélyeken – azt azonban tudom, melyik volt az első verse, amely igazán szíven ütött. „Ez már a feltámadás” volt a címe. Mára sajnos sokkalta aktuálisabb a hajdani alcím: „a nemzet mélyrepülése”. De hát: mindig ott a feltámadás esélye...
Aztán persze volt második, és nyolcadik, és tizennyolcadik is, de most ugorjunk egyet az időben, és lám: a Liberté ’56. És itt már végképp helyben is vagyunk. Ezért is vagyunk itt helyben. Úgy is, mint ország, úgy is, mint nemzet, és úgy is, mint Szőcs Géza maga.
E jelenlegi pár szó esetlen ugyan, de remélhetően benne van a Géza iránt érzett szeretet, részemről alázat is. Kicsit benne van a köszönet az eddig is kölcsönös bizalomért, miért ne: szeretetért. Kicsit benne van a mai napig kísértő ’56, és a mai napig folyvást délibábosodó. Kicsit benne van valami olyan, amit nem tudunk másként mondani, mint hogy: kedves Szőcs Géza, köszönjük hogy vagy nekünk, hálásak vagyunk érte.
Nem nagy ügy, de ha arra gondolunk, hogyan járt a közvetlen utókor hálájával Dobó, Mekcsey, vagy Bornemissza Gergely – úgy jobb, ha most, addig szeretünk, amíg még ezt megtehetjük.
Isten éltessen!
