Ugrás a tartalomra

 

Bárdos József: Vallomásos ügy – nyári krimi (6.) – TÓTH LAJOS

BÁN ZOLTÁN

RENDŐRNYOMOZÓ

részére

 

Kedves Őrnagy Úr!

 

A mellékelt feljegyzések (hangfelvételek szerkesztett szövegei, illetve két levél és egy képeslap másolata) Szőke Zoltán meggyilkolásával kapcsolatosak, azzal az esettel, amelyet Önöknél próbáltam felderíteni. Tudom, sikerrel lezárták az ügyet. Azóta már mindenen túl vagyunk, minden elcsendesedett. Úgyhogy gondoltam, felesleges őrizgetnem ezeket a papírokat, de talán az Ön számára érdekesek lehetnek. Ha mégsem így volna, nyugodtan dobja papírkosárba az egészet, és felejtsen el engem is. De amennyire sikerült Önt, mint valóban kiváló szakembert megismernem, talán mégis megőriz jó emlékezetében.

Tisztelettel és barátsággal:

 

                                                                                                Dr. Gaál Péter

 

PÁSZTI ANDRÁS (1. rész)

Kárász Dezső (2. rész)

Ambrus Tiborné (3. rész)

 
Özv. Bartha Kálmánné

 

 

TÓTH LAJOS

 

 

 

SZERDA, OKTÓBER 7.

 

 

            Foglaljon helyet nálunk, kérem. Kicsit régimódi a berendezés, de eddig jó volt ez is. Most majd Arankával kicseréljük. Szereztünk bútorkatalógust. Esténként együtt nézegetjük, tervezgetünk. Hogy mit is válasszunk. Nem könnyű. Ami igazán tetszene, az olyan drága, hogy mi nemigen gondolhatunk rá. Meg aztán ezek a nagyon modern dolgok nem is illenek bele ebbe a régi házba, ebbe a környezetbe. Mert ezt még a nagyszüleim építették, úgy nézze meg. Valamikor a hatvanas évek közepén. Akkor még tudtak tartósat építeni. Persze, van benne fürdőszoba, vécé, hogyne. Változnak az igények. De a ház mégiscsak régi. Tessék, kóstolja meg, ez nagyon finom sütemény. Kifejezetten a maga jövetelére készült…

            Igen, édesanyám, hagyjon egy kicsit magunkra az ügyvéd úrral…

            Igen, ő az, akit látott a tévében…

            Köszönöm. Ha kellene valami, csak tessék kiáltani. Mi majd elüldögélünk itten…

            Szóval beszélt Arankával. Nem tudom, mit gondol majd rólam, de én megmondom kereken, örülök, hogy az a szemét alak most már alulról szagulja az ibolyát. Magának fogalma se lehet róla, hogy bánt a beosztottaival. Mint egy király. Akinek mindent szabad. Aranka épp eleget mesélt róla. Meg hát tudtam különben is, mesélték a szakik, akik ott dolgoznak. Tudja, én most a VOLÁN-nál vagyok, de sok régi ismerősöm dolgozik a gyárban. Én is ott kezdtem valamikor. Csak aztán átjöttem. Itt rosszabb a meló, meg nem is olyan elegáns. De a pénz, legalább is eddig, jobb volt. Valamit, valamiért. Igaz? Nem inna valamit? Van egy kis saját termésű borom…

            Nem? Ugyan, kóstolja már meg. Tudja, nem sok az egész szőlő, csak három hosszú sor ott a zártkertben. De ez szép, tiszta bor, nem olyan pancs, mint amit a boltban árulnak. Tudja, azok a szép hétdecisek, az elegáns címkéjükkel. Mind pancs az. Kivétel nélkül. Persze egy kis cukrot én is teszek hozzá. De csak azt. Nálam biztos lehet abban, hogy amit iszik, az nem édesített csapvíz, hanem bor. Ugye, kellemes zamata van?...

            Mit mondjak magának? Tudja, hogy ismerkedtünk meg Arankával? Elmondom. És akkor mindent tudni fog. No, Isten, Isten…

            Tavaly ősszel volt, október elején. A Trabantommal éppen hazafelé jöttem a hobbiról. Tudja, a pesti úton van, olyan hat kilométerre a várostól. Jó földek vannak arra, csak kicsit messze esik. De hát mit csináljak, ha nekem már csak ott jutott? Ismeri, hogy van ez. Először a fejesek, aztán, akiknek jók a kapcsolatai, aztán aki még elég korán ébredt. Nem akarok én vádaskodni. Annál is kevésbé, mert a nagyfőnökök ugyan a város határában kaptak földet, de az merő homok. Oda ugyan a villanyt is rögtön bevezették, de hát mire jó az? Nem érdekes. Azt akarom mesélni, hogy éppen jövök hazafelé, mikor látom, hogy egy elegáns nő, magas sarkú cipőben, egy szál ruhában, fehér kendővel a vállán lépeget az országút szélén a város felé. Persze megálltam. Megkérdeztem, elvihetem-e. Nem akartam én tőle semmit. Nem szeretem én az ilyen kalandokat. Sose szoktam megállni, ha stoppos áll az út szélén. Van nekem bajom magamnak is elég. De éppen az, hogy ez a nő még csak észre se vett, csak ment ott magában. Hogy nem is akart stoppolni. No, kérdezem, elvigyem-e. Csak bólint, és szó nélkül bemászik hátra. Újságpapírt tettem gyorsan alá, mert hát a Trabantom nem éppen estélyi ruhához való állapotban volt. A krumplit fuvaroztam vele éppen haza. Az anyósülés ki is volt szedve, és mind tele ládával. Nagyon jól termett tavaly. Nem úgy, mint az idén. A fene se tudja, de valahogy az idei év nagyon rosszul jött össze a kertben. Persze talán most, hogy együtt vagyunk Arankával, szóval lehet, hogy kevesebbet törődtem odakint a dolgokkal, mint eddig. Tavaly öt mázsa krumpli termett egy abrosznyi földdarabon. Volt mit hazahozni…

            Egy darabig csendben jöttünk. Nem akartam zavarni, meg nem is igen tudom én, hogy kell a nőkkel. Érti, igaz? Meg láttam is rajta, hogy sírt, csupa vörös volt a szeme, a festék is el volt maszatolódva rajta. Aztán, ahogy közeledtünk a városhoz, gondoltam, mégis megkérdezem, most hová. De alig szólaltam meg, megint elsírta magát. Hogy neki mindegy. No, addig beszéltem neki, míg végül csak bejött egy kicsit hozzánk. Elüldögélt egy kicsit, elbeszélgetett az édesanyámmal. Már amíg én átöltöztem, kimosakodtam a krumpliból. Mert képzelheti, hogy néztem ki. Még szerencse, hogy véletlenül akkor is volt itthon egy kis finom sütemény. Tudja, anyám nagyon finomakat tud sütni…

            Igen, ezt is ő sütötte. Direkte a maga kedvéért. Aranka mondta, hogy maga jön, és megkérte anyámat, süssön valami finomat. Dicsérje majd meg a süteményt, hadd örüljön neki. Arankának is ízlett. Nagyon fog örülni, hogy egy ilyen híres embernek ízlett a süteménye…

            No. Üldögéltünk egy kicsit hármasban is, aztán hazakísértem Arankát. Addigra megnyugodott valamelyest. Az arcát is rendbe szedte. Nagyon szép volt, nekem elhiheti. Borzasztó jó érzés volt az oldalán menni, végig a városon. Először nem akart velem újra találkozni. Amit igazság szerint nem is nagyon csodáltam. De addig kérleltem, míg meggyeztünk, hogy a következő héten elmegyünk együtt moziba. Így kezdődött…

            Nem, nem azért meséltem el, mert büszke vagyok a sikeremre. Bár büszke vagyok. Hanem az egész nagyon is szoros kapcsolatban van azzal a gazemberrel. Igaz, én csak hónapok múlva tudtam meg, nem sokkal az esküvőnk előtt. Az úgy volt, hogy az az ember színházba hívta Arankát. Hogy elviszi magával színházba. Pestre. De közben összevesztek valamin. Nem tudom, min. Ezt Aranka nem mondta el. De a lényeg nem is ez. Hanem az, hogy az a szemét egyszerűen kitette Arankát a kocsijából. Az országút szélére. Több mint négy kilométerre a város szélétől. Októberben. Egy szál ruhában. Érti?...

            Hogy én szeretem-e? Szeretném boldoggá tenni…

            Azon a délutánon? Igen, mondta Aranka, hogy maga bizonyára erre is kíváncsi lesz. Úgyhogy gondolkoztam. De nyugodt lehet, nem én tettem mérget annak az embernek a tányérjába…

            Jó, csészéjébe. Akkor se én voltam. Pénteken, azon a pénteken, megnéztem a naplómban, mert én tíz éves korom óta naplót vezetek, oda írom be a kis földem hozamát is, szóval azon a pénteken este moziban voltunk Arankával. A fél hatos előadásra mentünk. A jedi visszatér. Ez volt a címe a filmnek. Ismeri?...

            Aranka fél ötkor végzett, úgyhogy nyugodt lehet, ő se járt arra aznap. Biztosan. Hihet nekem. Különben nem mondanám...

            Igen, vigyázok rá. Muszáj. Ha már így alakult. Én tíz évvel idősebb vagyok. De higgye meg, nekem nem jutott annyi rossz az élettől, mint neki. Nagyon megérdemli, hogy már valami jó is történjen vele...

            Tudom én, hogy Aranka még sokáig szenvedni fog amiatt a gazember miatt. Aki úgy kihasználta. De talán majd a gyerek. A gyerekünk. Attól magára talál. Azt hiszem, az meg fogja változtatni az életünket. Mind a hármunkét. Anyám is alig várja már, hogy unokája legyen…

            Nem várja meg Arankát? Nemsokára jönni fog. Biztosan örülne magának. Tudja, hozzánk kevés ember jár. Mi csendesen élünk…

 

 

 

IFJÚ SZŐKE ZOLTÁN

 

 

 

CSÜTÖRTÖK, OKTÓBER 8.

 

 

            Hagyjon engem békén! Mostanáig a zsaruk szarakodtak, erre beállít maga. Menjen a francba! Nem érti? Mit szaglászik itten? Egyáltalán, mi köze ehhez az egészhez egy pesti ügyvédnek? Meglehetősen nagy bűz van már így is körülöttünk! Hogy finom legyek. Minek üti bele az orrát? Mi haszna belőle? A fenébe is! Nem kérte senki…

            A Bandi bácsi? Na, ezek szerint az is szép alak. Azt hittem, az különb, mint az apám. De látja, mind egyforma. Mind ilyen rohadék!...

            Igen, valamikor jobb véleményem volt róla. Amikor idekerültünk, sokszor voltam náluk. Úgy voltunk Verussal, a lányukkal, mint a testvérek. Szerettem náluk. Ott elfelejtette az ember, hogy itt mi folyik…

            Hogy mi? Még kérdezi? Hát nem valami sikeres szaglász maga, ha még nem tudja. Nem mondták magának, hogy milyen ember volt az apám? Hát akkor én megmondom. Egy szemét! Gyűlöltem! Gyűlöltem, ha annyira kíváncsi rá. Tönkretette anyám életét. Fűvel-fával megcsalta. Annak még az út széli karó is kellett, ha szoknya volt rajta véletlenül. Anyám meg csak tűrt. Ahelyett, hogy páros lábbal rúgta volna ki! Maga érti, hogy miért tűrte?...

            Hogy miattam? Na ne röhögtessen már. Tőlem aztán rág kirúghatta volna. Én csak örültem volna neki. És vegye tudomásul, örülök, hogy megkapta a magáét. Akárki ölte is meg, én meg tudom érteni…

            Megdöbbentettem? Nem ehhez van szokva, mi? Hát ne képzelje, hogy tőlem majd valami jól fésült keró dumát hall a lelki tragédiáról, amit az apám elvesztése keltett bennem. Mit gondol, miért mentem el itthonról? Ebből a néma pokolból?...

            Ó, nem veszekedtek. Dehogy is! Hát ez az! Legalább veszekedtek volna. Más tisztességes háznál kiabálnak, földhöz vágják a tányérokat. Itt nem. Itt egy hangos szó nem volt. Mindig a francos nagy előzékenység. Mert a fő a család. Így kedvesem, úgy aranyos, jól van, kisfiam. Hányinger! Gyakran megesett, hogy a nagy fizetés, meg a prémiumok ellenére szegény anyám alig tudta beosztani azt a keveset, ami a házban maradt. Neki ki volt számolva, hány kávét ihat. mert többre nem futja. Vagy azt mondja, eredj, vegyél fél kiló sajtot. Mert nagyon szereti a jó, érett trappistát. Mikor indulnék, utánam szól, hogy mégse. Mert még egy hét a fizetésig. Hát miféle élet ez?...

            Persze, sok ember él rossz körülmények között. De nem ekkora jövedelemmel! Az apám? Az szórta a pénzt. Ha eszébe jutott, háromszor egy héten ment fel Pestre. Kocsival. Szórakozni. és nem egyedül! Képzelje, néha anyámtól kért kölcsön! Érti? Hogy színházba megy, és nincs elég pénze. Én meg csak néztem. Mit tehettem volna? Persze néha meg tudtam volna ölni!...

            Legyen nyugodt, a véleményem ezügyben nem fog megváltozni….

            Hogy visszajövök-e most, hogy meghalt? Nem. Nem hiszem. Befejezem az erdészetit. Aztán majd meglátjuk. Lehet, hogy megpróbálom a jogot. De ide, ebbe a házba nem jövök vissza. Ebben a városban úgyis mindenki ujjal mutogatna rám, nézd, ott megy annak a kurvapecérnek a fia…

            Anyámhoz? Nem tudom. Hagyjon engem békén! Nem mondtam már? Szálljon le rólam! Az ember hazajön a saját apja temetésére, és akkor van pofája egyeseknek…

            Hagyjon engem békén! Elég volt!...

 

 

 

ÖZVEGY VIRÁG AMBRUSNÉ (SZÜLETETT SZENCZY JOLÁN)

 

 

 

CSÜTÖRTÖK, OKTÓBER 8.

 

 

            Nem tudok én, lelkem, semmit. Semmit, ami magát érdekelhetné. Értem én, hogy a Zoltán gyilkosát akarja megtalálni. Ámbár az Úr szeme elől úgyse rejtőzhet el. Nem is értem, maga minek akarja azt az embert mindenképpen megtalálni. Akárki tette is, csak az úr akaratát teljesítette. Mert Zoltán maga volt az Antikrisztus!...

            Hát hiszen honnan is tudnám én, hogy ki lehetett? És még ha tudnám is, akkor se bizonyos, hogy magának vagy a rendőröknek megmondanám. Az Úr látja, ki mit cselekedett. És az igazi Bíró majd megítéli tetteinket, ha itt lesz az ideje…

            Különben sem érek én rá arra, hogy mások után kémkedjem. Van nekem épp elég dolgom a ház körül, hogy ne unatkozzam…

            Persze, hallani sok mindent hall az ember. Sajnálom is azt a szegény asszonyt…

            Hogy melyiket? Hát az Anettet. Egy ilyen ember mellett élni? Én azt se csodálnám, ha ő lett volna. Én már régen kitekertem volna a nyakát! Így kellene. Egy kis mérget mindegyik poharába! Már amelyik ilyen Istentől elrugaszkodott gonosz lélek. Bár ami azt illeti, ha igaz, amit beszélnek, hát az a nő is megéri a pénzét. Nem hallotta? Állítólag ő is csalta az urát. A férje barátjával…

            Szép kis népek! Szodoma és Gomorra! Nem csoda, ha az Úr keze lesújt rájuk. bezzeg én örülök, ha el tudom végezni estére, ami kell. Mondja meg nekem, mikor érnek rá ezek erre? Igaz, engem úgy nevelt az anyám, hogy tisztességes legyek. Az apám le is törte volna a derekamat, ha idegen férfiakkal utazgatni mertem volna húsz éves koromban!...

            Hogyhogy kicsoda? Hát a Vera! Ezt se hallotta? A Zoltánnal…

            Még tavaly. Na de ezután már egy nőnek se teszi tönkre az életét. Micsoda istentelenség volt, ahogy élt! Nagyon is megértem, hogy ilyen véget ért. Csak hát szegény Ilonka. Hogy pont neki kellett megtalálnia! Aznap úgyis nagyon rájárt a rúd. Képzelje csak, lelkem, délután összetörte a kocsijukat, aztán este meg ez a dolog!...

            Igen, a pirosat. Miért, van másik kocsijuk is?...

            Igen, aznap, hogy a dolog történt.

            Mikor? Hát nem is tudom. Olyan öt óra lehetett. Esetleg egy kevéssel több. Jött volna ki szegénykém, aztán vagy rosszul támasztotta ki a kaput, vagy a szél volt erősebb a szokásosnál. Az is lehet, hogy Ilonkám volt ügyetlen. Csak azt láttam, hogy nekiment az egyik ajtószárnynak. Illetve ezt sem láttam, nem bámészkodom én a szembeszomszéd kapujára, csak a csattanásra, csörömpölésre kaptam föl a fejem. Összetört a baloldali lámpája. Elöl. Úgy söprögette össze az üvegcserepeket. Nagyon sietett pedig, az látszott rajta. Biztosan már késésben volt. És az ilyesmi nagyon nagy bosszúság ám! Tudja, milyen nehéz bármit is beszerezni ebben a porfészek városban? Látom én, lelkem, a fiaméknak Suzukijuk van, az magyar autó, de ne adj Isten, hogy volna alkatrész hozzá. Jó, tudom én, Pestnek is megvan a maga hibája, hát hiszen minden ember a maga keresztjét tartja a legnehezebbnek. De képzelheti, hogy egy ilyen lámpatörés milyen bonyodalom itten. Enélkül, ugye, nem is volna szabad közlekedni a kocsival. Azért is gondoltam, hogy az Ilonka valami nagyon fontos ügyben jár, mert mégis kocsival ment. Látja, mennyire igaz, hogy a baj nem jár egyedül? Most meg még a férjét is elvitték. Megjegyzem, én már tényleg semmin sem csodálkozom. Eddig azt hittem, ez a Bandi egy rendes, csendes ember. Elvégre itt lakik már vagy húsz éve az utcánkban. Azt hinné az ember, csak megismerte már. Igaz, ők is csak úgy kerültek ide, jöttmentek, akárhogy van is. De hát az ember elfogadja a másikat, még ha idegen is. Mégiscsak majdnem szomszédok vagyunk. A lányukat is, a Verát, a születése óta ismerem. Mikor kicsi volt, gyakran betipegett a kertünkbe, ha sétálni volt az anyjával. Mert ebben a kertben mindig érdemes ám körülnézni! Maga is feltétlen nézze meg, mielőtt elmegy. Mert azt én úgy rendben tartom!...

            És milyen kedves gyerek lett az a lány. Mégis elment azzal a Zoltánnal. A fene hitte volna, hogy ezt a gyereket is elbolondítja!...

            Nem, a Bandiról nem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes. Pedig azt beszélik, ő tette. A barátját megmérgezni. Úgy látszik, elment az esze. Tudja, hogy van az. Akit az Úr eszközéül választ, attól hiába kérdezed, mit miért tett: tennie kellett!...

            Persze az is lehet, hogy csak jódolgában ment el az esze. Mert előfordul, hogy egyeseknek annyira jól megy, hogy azt hiszik, nekik már mindent szabad. És ezt egy nő miatt! Aki még csak nem is a felesége! Ezért képes megölni valakit? Hát mi van itt? Miféle világban élünk, mondja meg nekem! Hát nem igaz, hogy az Úr mindenestől eltörli az egészet? Hiszen meg is mondta: és azután majd eljön az Ő birodalma…

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.