SZERDA, JÚLIUS 6.

BÁN ZOLTÁN

RENDŐRNYOMOZÓ

részére

 

Kedves Őrnagy Úr!

 

A mellékelt feljegyzések (hangfelvételek szerkesztett szövegei, illetve két levél és egy képeslap másolata) Szőke Zoltán meggyilkolásával kapcsolatosak, azzal az esettel, amelyet Önöknél próbáltam felderíteni. Tudom, sikerrel lezárták az ügyet. Azóta már mindenen túl vagyunk, minden elcsendesedett. Úgyhogy gondoltam, felesleges őrizgetnem ezeket a papírokat, de talán az Ön számára érdekesek lehetnek. Ha mégsem így volna, nyugodtan dobja papírkosárba az egészet, és felejtsen el engem is. De amennyire sikerült Önt, mint valóban kiváló szakembert megismernem, talán mégis megőriz jó emlékezetében.

Tisztelettel és barátsággal:

 

                                                                                                Dr. Gaál Péter

 

PÁSZTI ANDRÁS (1. rész)

Kárász Dezső (2. rész)

Ambrus Tiborné (3. rész)

 

SZŐKE ZOLTÁNNÉ (SZÜLETETT KALOTAY ANETT)

 

 

 

SZERDA, OKTÓBER 7.

 

 

Andrist elvitték a rendőrök. hallotta már?...

Bocsánat, hogy így lerohanom, de higgye el, ez teljes képtelenség! Segítsen, kérem! Maga nem tudja, milyen kedves ember az. És én itt állok tehetetlenül, még csak meg se látogathatom. Hogy elvitték, azt is csak azért tudom, mert a Jenő ideszólt. Mert hát kije vagyok én? Se rokona, se senkije. Istenem! Pedig ő nekem…

Hogy szoros volt-e a kapcsolatunk? Jó kérdés. Lehet, hogy most majd nagyon elítél engem, de nem érdekel. Tudom, mit gondolhat, hogy még csak holnap temetjük Zolit, és én Andrisért sírok. De Andris azt mondta, magában megbízhatok. Hogy maga segít. Hát akkor segítsen! Egészen kikészültem. Bocsánat. nem sírok már…

Rögtön jövök. csak rendbe szedem magam. Igyék addig egy kortyot. Talál italt a bárpultnál…

Na, itt vagyok. Bocsánat. Töltene nekem is egy kortyot? Köszönöm. Mit is mondjak magának? Zoliról szegényről. Őt mindenki irigyelte. Mindenki azt hitte, micsoda nagy legény…

Hogy miért szegény? Igazából tele volt szorongással, elkeseredéssel. Örökké bizonyítani akart. Ez már akkor megvolt benne, amikor megismerkedtünk. Nem értettem akkor sem, később sem. Még amikor a legmeghittebb volt a viszonyunk, ezt a szorongást akkor se tudtam kioltani benne. Pedig nagy szerelem volt a miénk. Mint a mesében. Titkos levelezéssel, a találkozást is tiltó szülőkkel…

Nem, nem az enyémek. Zoli szülei ellenezték, hogy együtt járjunk. Az apja gazdag ügyvéd. nem ismeri?...

Ügyvéd dinasztiából! Már az is nagy csalódás volt, hogy a fia nem jogra ment. A mama is valami finom, előkelő származék. És mind a kettő bigott katolikus…

Hogy én? Anyám református volt. Az apám meg? Fogalmam sincs. Mindig azt mondta, nincs beszélő viszonyban az Úristennel. De ez egyébként nemigen volt téma minálunk. Meg se kereszteltek. Amit nem nagyon bánok. Mondja, mi közöm volna nekem egy aktushoz, amin csak tárgyként vagyok jelen? A hit, azt gondolom, máson múlik. És magánügy, nem ceremóniák dolga. Szóval szép, romantikus kalandnak indult a házasságunk. Mert azért is összeházasodtunk, persze. Valósággal kitiltották otthonról, szinte kitagadták a családból is. Pedig egyetlen gyerek volt. Úgy higgye el, lassan felnő a fiunk, de KisZoli még nem találkozott a nagyszüleivel. Nem voltak kíváncsiak rá. Érti maga ezt?...

Hát nem volt könnyű. Szörnyű lyukban kezdtük. Mert az enyéimnek csak egy udvari szoba-konyhájuk volt, oda nem mehettünk. Mégis az első néhány év volt a legszebb. Az volt maga az élet. Zoli hihetetlen szívóssággal kapaszkodott. Tehetséges volt. Nagyon. Közben én is befejeztem a közgázt, valamivel könnyebb lett. Megszületett KisZoli. Borzasztó büszke volt, hogy fia született. Akkor már kezdett jól menni neki. Egy külker cégnél dolgozott. Én az OTP-nél, egy kis pesti fióknál. Vettünk egy kis lakótelepi lakást. Zoli kezdett nevet szerezni a szakmában. Már a fejesek is szóba álltak vele. Beért a krisztusi korba. És akkor jött a bumm…

Nem hallott róla? Pedig nagy botrány volt. Kipattant, hogy a cég vezérkarának egy része más fő-fő fejesekkel a minisztériumból szexpartykat rendezett az egyik vállalati üdülőben a Duna-kanyarban. Mocskos ügy volt. Belebukott egy-két nagymenő is. De a végén igazából mindent Zoli nyakába varrtak. Hogy állítólag ő szállította a nőket. Kér kávét?...

Nem is tudom, merjem-e ebben a házban a kávét emlegetni. Tudja, abban volt a méreg. Azt mondják, nem szenvedett sokat. Hogy egy perc alatt elvesztette az eszméletét. Még jó. Ha már úgyis mindegy, akkor legalább ne szenvedjen az ember…

Szóval ennyire megbízik bennem. Jó. Megyek, és megfőzöm. Szegény Andris. Nem tudja, mi lehet vele?...

Hogy mi lett a botrány után? Azt is mondhatom, megúsztuk. Úgy indult, hogy bírósági ügy lesz belőle, mert egy mama feljelentést tett, hogy megerőszakolták a lányát. Nagy röhej, de tudja, milyen egy ilyen tárgyalás…

Szóval látott már ilyen cécót. De aztán elsimították valahogy. Úgy látszik, nagyobb fejek is veszélyben forogtak. A cégtől persze el kellett jönnie. Pedig azt beszélték, szédületes karrier előtt állt. Akkor már hívták a minisztériumba, az egyik világcéghez is mehetett volna. A botrány után hirtelen sehol se kellett. Minden ajtó becsukódott. Akkor jött ez a félig falu, félig város, mint egyetlen lehetőség. Az itteni gépgyár. Ami a tönk szélén állt. Ha nem benne már a szakadékban. Az igazgató, a Kárász ismerte korábbról Zolit. És amikor megtudta, milyen helyzetbe hozták, beállított a lakásunkra, és előadta az ajánlatát. Pesten mindent felszámoltunk. Megvettük ezt a kis házat…

Hogy én? Ó, az egyszerű volt. Átkértem magam az OTP itteni fiókjához…

Hogy miért jöttem vele azok után? Igaz, közöttünk akkor már mindennek vége volt. Soha többé nem voltam képes vele lefeküdni. Ugye megérti?...

Azok után, hogy ő ott jóformán gyereklányokkal…

De hát mit kezdhettem volna? Tíz éves volt a fiunk. És rajongott az apjáért…

Nem, nem hiszem, hogy abban bíztam volna, hogy köztünk még rendbe jöhetnek a dolgok. Én leszámoltam mindennel. Akkor múltam harminc éves. A gyerekemért akartam élni. csak érte…

Tessék a kávé. Cukrot? Hármat? Nem lesz sok?...

Igaz, maga tudja. és legyen nyugodt, nincs benne méreg. nem vagyok méregkeverő fajta…

Hát így. A gyerek miatt. A többi nem érdekelt. Zoli is teljesen megváltozott. Úgy kezdte fogyasztani a nőket, mint más a C-vitamint. És én tűrtem. Tűrtem? Nem, ez dramatizálás. Tudomásul vettem, és kész. Nem is igazán érdekelt. De ne higgye, hogy nem sírtam. És azt se gondolja, hogy ez neki jó volt. Nem is tudom, látta-e a nőket, mikor lefeküdt velük. Valami érthetetlen mániává lett ez nála. És közben szenvedett. Tudtam, hogy szenved. Néha, ha nagyon kiborult, panaszkodott is. és én sajnáltam. De segíteni nem tudtam. Talán nem is akartam. Ő meg szégyellte magát előttem- Akkor is, ha sikere volt a nőknél. Legtöbbször sikere volt. És akkor is szégyellte magát, ha néha kikosarazták. Bár ez elég ritkán fordult elő. És ahogy KisZoli nőtt, láttam, szégyelli magát valamiért a fia előtt is. Gondolom, érezte, hogy milyen könnyen elveszítheti azt a rajongást. És a szakmai sikerei sem okoztak neki igazi örömöt. Sosem volt elégedett önmagával. Pedig a tehetsége nem hagyta el. És el is ismerték. meg kell hagyni, ez a Kárász legalább rendes pasasnak bizonyult. Kapott Zoli kitüntetést, prémiumot, jutalmat, külföldi jutalomutazást, amit csak el tud képzelni…

Egyedül ment. Illetve hát nem velünk. És aztán eljött a pillanat, amikor KisZoli ellene fordult. Hetedikben-nyolcadikban az iskolában a gyerekek közt már téma az ilyesmi. És csúfolni kezdték az apja miatt. Hogy megcsal engem. Hogy minden éjjel másik ágyban alszik…

Igaza lehet. Valószínűleg ezért ment el az ország túlsó végébe tanulni. Én próbáltam megmagyarázni neki a dolgot, de hát egy kamaszfiú, tudja milyen. Ma este hazajön. megkérdezheti tőle, ha akarja, mit gondol az apjáról. Képzelheti, mit éreztem, amikor KisZoli elment…

Jó, nem sírok. Csak, tudja, rájöttem, hogy többé semmi, de semmi értelme, célja az életemnek. Érti? És ha most Andrist is elvesztem…

Nem is tudom, mi lesz most. Táviratoztam Zoli szüleinek. maga szerint a temetésre eljönnek?...

És mit fogunk mondani egymásnak? És KisZolinak mit mondjak? Hogy ők a kedves nagyszüleid. Csak tizenöt évig nem voltak kíváncsiak rád. És most se hozzád jöttek, csak az apád holttestéhez?...

Köszönöm. De ne velem foglalkozzon. Hanem Andrissal! Higgye el, nem ő volt! Miért is tett volna ilyet?! És különben is. Tudom, hogy nem ő volt. Nézze, van az OTP-nek egy kis üdülőháza a Nagyerdőben. Van egy gondnoki lakás. De üres. Ott fűteni is lehet. Ott voltunk akkor…

Persze, hogy együtt. Külön-külön mentünk mindig, Andris Jenőékkel, aztán előbb leszállt, és visszagyalogolt az üdülőhöz. Olyan másfél kilométer gyalog…

Hogy Jenő tudta? Gondoltam, már abból, hogy telefonált nekem…

Igen, már hónapok óta minden pénteken ott találkoztunk. Szóval Andris nem mondta…

Értem. De akkor a rendőrség is rá fog jönni, nem? És azután már meglátogathatom Andrist?...

Hogy várjak egy-két napot? Mire?...

Megbotránkoznának? Na és? Szeretem azt az embert! Érti? Annyi megaláztatás, annyi kínlódás után olyan nekem ez a szerelem, mint az újjászületés! Újra nő lett belőlem. Van testem. Amit egy férfi megsimogathat. Megölelhet. Újra ember vagyok. Olyan nagy bűn ez? Ne haragudjon. nem akarok sírni…

De maga el sem tudja képzelni, milyen harminc éves korban berendezkedni arra, hogy vége. Hogy milyen ebből a dermedésből egyszer csak felengedni. Ha tényleg a barátja, segítsen azon az emberen!...

Hogy KisZolinak elmondom-e? Még nem határoztam. De azt hiszem, hogy igen. Igaz, most Zoli halála miatt talán nem illendő erről beszélnem. De mégis. Ugye muszáj vele őszintének lennem? Nehogy engem is elveszítsen! Mert mi lesz azzal a gyerekkel, ha senkije sem marad? És meg kell értenie. Hiszen annyira nem gyerek már. Kellett, hogy találkozzon a szerelemmel. Ha pedig tudja, mi az, meg fog érteni engem. Igaz?...

 

 

 

 

 

KISS IRÉN

 

 

 

SZERDA, OKTÓBER 7.

 

 

Igen, ismertem Szőke Zolit…

Muszáj erre válaszolnom?...

Igaza van, már válaszoltam a kérdésére azzal, hogy nem akartam válaszolni. Mi maga? Ügyvéd? Akkor világos. Mindig tudtam, hogy az ügyvédekkel vigyázni kell, mert mindent képesek kiszedni az emberből…

Igen. Ahogy mondja. Bizalmas ismeretség volt közöttünk. De téved, mert nem volt viszonyunk…

A tavasszal kezdődött. Valamiért kint járt nálunk, a kórházban. Már nem is emlékszem, miért. Aztán azt mondta, mikor elmenőben volt, hogy szívesen lefeküdne velem. Mire én azt mondtam, hogy semmi akadálya. Persze csak hülyéskedtem. Egy ápolónővel mindenki kikezdhet. És képzelje, három nap múlva, sose felejtem el, mert egy hosszú ügyelet utáni szabadnapomon történt, épp haza akartam utazni, tudja, a szüleim harminc kilométerre laknak innen, szóval már össze is csomagoltam, hogy indulok, és akkor csöngetnek. Kimegyek, hát a Zoli, kezében óriási rózsacsokor. Csupa vörös rózsa. Bejött, és azt mondta, hogy akkor ne halogassuk a dolgot. Így. Elhiszi?...

Pedig elég hihetetlen. Megtudakolta, hol lakom, mikor vagyok szabadnapos, és beállított. Fantasztikus ember volt. Igazán imponált. És az összeköttetései! Mindent meg tudott szerezni…

Hogy szerettem-e? Szüksége volt rám. És én ezt tudomásul vettem. Tudja, hetente kétszer-háromszor feljött. Amikor nagyon elfáradt. És nem akart látni senkit…

Nem, nem arról van szó. Ellenkezőleg. Tudja, az a helyzet, hogy én, szóval én nem szeretem a férfiakat. Leszbikus vagyok, na! Úgyhogy nem hozzám jött. Hazajött. Volt kulcsa a lakáshoz. Előfordult, hogy nem is voltam itthon, amikor itt járt. Vagy hazajöttem hajnalban, egy nehéz éjszakai ügyelet után, és itt találtam az ágyamban. Nem, mondom, ez nem szerelem volt. De kedveltem. Meg sajnáltam is. Amiért olyan rettenetesen hajszolt. Egész életében az apjának akart volna bizonyítani. Az meg, a nagyságos ügyvéd úr, fütyült a fiára. Azt hiszem, nálam bújt el, ha már nem bírta, és nem akarta, hogy észrevegyék rajta, mennyire kivan. Nem akarta a feleségének se bevallani. Hát ilyen volt ez a, hogy mondta? Bizalmas viszony…

Köszönöm, van tükröm. Értem nem versengenek királyfiak. Zoli pedig a maga módján királyfi volt. Még ha nekem elég kicsi is jutott belőle. Különben meg, kinek mi köze hozzá. Felnőtt ember vagyok. Azzal fekszem le, azt engedek be a lakásomba, az ágyamba, akit akarok. Nem igaz?...

Hagyjon engem békén. Épp elég baj ez nekem így is. Akar még valamit tudni?...

Könnyű azt mondani, hogy ne sírjak. Három évig volt egy állandó kapcsolatom. Aztán semmi. Akkor jött Zoli. Tudja maga, milyen az, hazajönni, és soha senki nem várja az embert? Hogy soha nincs kihez egy jó szót szólni? Legalább a szuszogását hallhatná valakinek az ember…

Maradjon, kérem! Muszáj mennie? Nem kér egy kávét?...