Ugrás a tartalomra

 

Czapáry Veronika: Lilla babaszobája (regényrészlet)

Czapáry Veronika regényében a babák nem Meseország idilli játékai, hanem a rémület és a kiszolgáltatottság ellen menedéket kínáló szövetségesek egy kislány mindennapjaiban. A gyereket a családi erőszak és részvétlenség a kényszeresség és az önpusztítás felé sodorja, a szülői aberráció pedig személyiségvesztéssel fenyegeti. Múló évei összemosódnak, kamaszkora végéig szinte egyhelyben kavarog az idő.

A Megszámolt babák sokkoló olvasmány, az írónő a magyar irodalomban elsőként tör meg egy tabut. Műve azonban nem pusztán látlelet: a balladák konok ritmusában megírt költői próza, az élethez való jog túlélő éneke. A nagy feltűnést keltett korábbi Czapáry-regény, az Anya kacag után a szerző második kötete.

(A kötet ajánlója)


 

Részlet a Megszámolt babákból:

A Mami elmesélte, hogy Anya mindig megtépett a konyhában karácsonykor, mert karácsonykor sokkal könnyebb megtépni, mint máskor, mert karácsonykor úgyis mindenki nagyon ideges. Anya süteményt sütött a konyhában, meghívta a tág családot, de utána mindig nagyon sokat sopánkodott, és szomorú volt, hogy megették az összes süteményt. Karácsonykor nagyon finom süteményeket sütött, a legfinomabb az a sütemény volt, aminek a fele fekete, a másik fele fehér volt, és úgy lehetett kimérni adagokban, a fehérből és a feketéből is egy-egy kanállal. Tarka-barkának hívták azt a süteményt, és Anya magától nem jött rá arra, hogy nem egyenként kell kanállal a fehéret, feketét, fehéret, feketét kimerni, hanem úgy is lehet, hogy kimeri az összes fehéret és utána közéméri az összes feketét. Anya nagyon megköszönte, amikor ezt elmondtam neki, és azt mondta, hogy ő buta, hogy neki eddig nem jutott eszébe. Anya karácsonykor egészben sült csirkét is szokott sütni, aminek olyan finom a bőre. Én nagyon szeretem a sült csirkét, csak az a baj, hogy a melle húsát sosem kapom meg, mert azt csak Anya és az öcsém eheti meg, pedig nagyon vágyom rá. Az a legfinomabb, mert ott kicsit égett és vékony a bőr.

Általános iskolában Anna mellett Lilla volt a legjobb barátnőm, kékeszöld szeme volt, és vörösesszőke haja, ő volt a legszebb lány. Közel lakott hozzánk, és mindig együtt mentünk haza, neki voltak a legkülönlegesebb dolgai az osztályban. Az anyukája sokat utazott a világban, és hozott neki sok szép, érdekes babát. Voltak hatalmas kék szemű babái is, akik úgy néztek ki és akkorák voltak, mint a Barbi babák, de sokkal ruganyosabb anyagból, a szemük pedig hatalmasabb volt, mint a Barbi babáké. Egyiküknek már eleve csillámos haja volt, és flitteres ruhái is voltak, és mindegyik Barbi babájának más volt a haja színe és a szeme színe. Volt világos vörös hajú Barbija is, amit én előtte még sosem láttam.

Lillának babaháza is volt. A babaházban öltőztetős szoba a babák ruháival. Annyira sajnáltam, hogy nekem nincsen babaházam. Mindegyik babának más színű szobája volt, és különlegességek is voltak mindegyik szobában. Volt baldachinos ágy is, meg a fürdőszobában különböző kenceficék, a konyhában mindenféle izgalmas dolgokat lehetett sütni, és a nappaliban tévé is volt.

Lillának nagyon sok színes karkötője is volt, különféle színű karkötők, csillogóak, gyönggyel kirakottak, csillámosak, mindig megmutatta őket, és fel is próbálhattam. Az egyiket nekem adta, de a húgom ellopta tőlem. Olyan jó volt Lillával lenni, mindig melegség öntött el. Szép volt a vörösesszőke hajával és a szeplőivel, szerettem vele lenni és beszélgetni, mindennap együtt jöttünk az iskolából, és olyankor fel is mehettem hozzá.

Lilla azt mondta, hogy senki sem nyúl a babáihoz, a szülei sem, és nem is roncsolják szét őket, ő ilyet még nem is hallott, hogy valaki bántaná a babákat. Neki rendes szülei vannak, mindketten utaznak, olykor ő is, és ez tetszik neki, de főleg az apukája utazik. A Lilla anyukája mindig világos blúzokban járt, és ő is olyan szép volt, mint a Lilla. Lillának nagyon puha bőre volt, és néha megmutatta, mennyiféle színű harisnyája van. Lillával nem fogok többé találkozni, mert már másik iskolába járok. Lillával néha megfogtuk egymás kezét, és úgy sétáltunk hazafelé az iskolából. Egymáshoz bújtunk, és az is nagyon jó volt. Olyan jó volt hozzá érni. Úgy szeretnék vele lakni, és olyan jó volna, ha nekem is olyan anyukám lenne, mint neki.

Megígértük, hogy levelezünk. Az első hónapban váltottunk levelet, és én annyira nagyon vártam mindig a levelét. De aztán egyre kevesebb levelet írtunk, és én végül nem tudtam leírni, hogy mi történik velem. Kérem állandóan a Mamit, hogy látogassuk meg Lillát, mert nem messze laknak Apáéktól. De a Mami azt mondja, nem tudja az anyukájának a számát, és hívatlanul nem szabad beállítani. Végül én egyszer eltaláltam oda, és becsöngettem, de akkor már ők sem laktak ott, elköltöztek. Végül írt, hogy elköltöztek egy idegen országba. Nagyon sokat gondolok arra, hogy milyen lehet abban az idegen országban, hogyan érezheti magát, és nagyon hiányzik, mert ő volt a legjobb barátnőm. Magam előtt látom a kékeszöld szemét és azt, ahogyan néz. Ő mindig mindent elmagyarázott nekem, és hosszan beszélt a babákról.

 

Delíriumban élünk, mondja a Mami, aki mindig pulykát süt karácsonyra, hatalmas, nagy pulykát, ami alig fér be a sütőbe, és annak is olyan finom, fehér a húsa, mint Anya sült csirkéjének. Mindig villát döfünk a húsába, ha meg akarjuk nézni, hogy elég puha-e. A Maminak vannak olyan barátai, akik angolul beszélnek, mert ő angol tanár akart lenni eredetileg, de mint protestáns lelkészlány a kommunizmus alatt nem lehetett. A Mami tud angolul olvasni is, már minden Agatha Christie-t el is olvasott angolul. Mi voltunk a Mamiékkal Thanks&giving partykon, és ott is hatalmas pulykák voltak. Ezeken a partykon sok nevetgélő ember jön-megy, mindenki csak mosolyog, a felnőttek pezsgőt isznak, és mindenki olyan boldog, és én elfelejtek egy csomó mindent. A gyerekeket mindig egy másik szobába teszik be, én le szeretnék ülni a Mami mellé, mert ott sokkal érdekesebb, de ezt a Nanny, akire rábíztak minket, nem engedi, csendben kell játszanom a többi gyerekkel.

Próbálok úgy tenni mindenki előtt, mintha normális lennék, mert tudom, hogy furcsán viselkedem a vészhelyzetekben. Mindig kigondolom, hogy bizonyos dolgokra mit kell válaszolnom. A tükör előtt is szoktam gyakorolni, például amit a filmekben láttam. Nem szabad rájönnie senkinek, hogy nem vagyok normális. A Mami sosem veszi észre, hogy állandóan hazudok neki. Mindig vannak normális, logikus válaszok, amit a Nagyapa és a Mami elvárnak, és én azt válaszolom. Nem baj nekik, ha nem érzek semmit, nem veszik észre. Mindig az a lényeges, hogy azt a választ kapják, amit elvárnak. A Mami azt mondta, hogy neki lelkész az apukája, és ki is rúghatják a munkahelyéről, ha én nem viselkedem normálisan. Ezért nem lehet engem vinni pszichológushoz sem, mert akkor mindenki megtudja, mi történt velem.

Ha kérdeznek, mindig válaszoljak rendesen, és ha gúnyolódnak a fiúk, és megint beszólnak, kacagjak egyet rajtuk, tegyek úgy, mintha fel sem venném, mindenesetre leír nekem pár mondatot ezekre az esetekre. Ismételgetem, de mindig elfelejtem, és ha nem jegyzem meg, megint le fognak égetni a fiúk, mi lesz, ha nem fogok rá emlékezni, egyik mondatra sem, és megint beszólnak a fiúk. A Mami azt mondja, megkérdez engem, hogy mit válaszolnék, de én elfelejtem, arra sem tudok emlékezni, hogy mit mondtak a fiúk, csak azt tudom, hogy borzalmas dolgokat mondtak, lehajtom a fejem, és elvörösödöm, de ők csak néznek, és én napokig hallom a nevetésüket. Vajon mit kellett volna mondanom, gondolkozom, hogy mit nem mondtam. Szeretnék elsüllyedni.

A fiúk néha elfelejtik, hogy miket mondtak, és van, hogy napokig, hetekig, hónapokig nem jut eszükbe, minél régebb óta nem csinálták, annál nagyobb a valószínűsége, hogy megint eszükbe fog jutni. Van egy csomó vándorlós óra, bármi megtörténhet, át kell mennünk egy másik terembe, van, amikor sokáig ugyanabban a teremben maradunk, de előbb-utóbb át kell mennünk egy másikba, mert mi német tagozatos osztály vagyunk, és mindennap van német óránk. A fiúk képesek a terem legtávolabbi pontjáról is üzenni egymásnak, és ha valaki elkezdi mondani, akkor bárki folytathatja. Az a legrosszabb, ha elvesznek valamit tőlem, mondjuk a barbis tolltartómat, és azt kezdik el dobálni egymásnak, és azon röhögnek, hogy nem tudom elkapni, mert pont mikorra odaérek, már átdobják a másiknak, és ilyenkor a lányok úgy tesznek, mintha nem ismernének, senki sem segít, sem Anna, sem a Kinga. Lilla, amíg még az osztálytársunk volt, ő segített, és elmondta, hogy miket kell nekik mondanom, meg hogy hogyan szerelhetem le őket, de amióta elment, csak lemerevedek, és tudják, hogy a barbis tolltartóm fontos, és nagyon izgulok, nehogy valami baja történjen. Nézek magam elé, és fehér ködöt érzek, amelyben zuhanok lefelé, félek, hogy el fogok ájulni, és semmit sem tudok mondani. Borzalmas dolgokat mondanak, én remélem, hogy elfelejtik, és nem folytatják a következő órán. De a legrosszabb az, amikor nem tudok kijutni közülük, elém állnak, nem engednek, lefognak és ütögetnek az egész osztály szeme láttára, tulajdonképpen arról semmi sem jut eszembe. Ilyenkor nemcsak az órán, hanem óra után is folytatni szokták, van, hogy abbahagyják, de van, hogy nem, és én egész nap nem merek az ajtóhoz menni, és csak nézek magam elé, nehogy megint elkezdjék. A Kinga a padtársam, őt is megkérdeztem, mit tegyek ilyenkor, de semmi ötlete nincs. Félek, de nem merek sírni, mert meglátnák, hogy sírok. Félek hazamenni, mert ha megdobálnak kővel, az látszik a táskámon, és ilyenkor követni is szoktak. A Kingával úgy szoktunk hazamenni, hogy amikor jön a busz, kirohanunk, és rögtön fel is szállunk rá. A Kingát nem dobálják sosem, csak azt mondta, hogy ilyenkor égő, hogy ő a barátnőm. Cunci, valamit tenned kéne ezzel, mondja, de mit, kérdezem tőle, és nincsenek ötletei. Van, amikor nem akar velem jönni ilyenkor, és könyörögnöm kell neki, hogy ne hagyjon egyedül.

Ida néni úgy viselkedik otthon is, mintha a diákja lennék, mert ő is matematikát tanít, nem csak a Nagyapa. Azt mondja, sajnos nem tehet erről, így nevelték, az anyja is tanítónő volt. A lényeg, hogy a Tibor nem hallgat senkire, még a Nagyapára sem, pedig a Nagyapa is megmondta a fiának, tűrhetetlen, amit velem csináltak. A Mami azt mondta, hogy neki a szocializmus az egész életét tönkretette. Amikor tanítani kezdett, egy hideg, fűtetlen konyhában lakott, reggelre megfagyott a víz a szobában, és látta a leheletét is. Fűtése több évig a paplanjába tett meleg tégla volt, és reggelre a szobájában a kikészített pohár víz is mindig megfagyott. De örült, hogy munkát kapott, és paplány létére el kellett fogadnia. Majd téged is megtanít az élet, mondja a Nagyapa, lesz nemulass. Sosem lehetett tudni, ki a besúgó, és ki nem, senkivel sem lehet őszinte, mert akkor éhen hal.

Mindannyian éhen halunk, mondja a Nagyapa, és neked meg kell enned az utolsó falatot is a tányérodról, akkor is, ha nem kívánod, mert Afrikában éheznek, mit nem adnának egy falat kenyérért, amit te most a tányérodon hagysz. A sirályokat a Nagyapa szereti etetni, télen kiáll az ablakba, és dobálja őket, nagyon sok sirály repked az ablakunk előtt, és el tudják kapni az ennivalót, amit dob nekik. Vijjognak, és olyan sima, hófehér vagy szürke a tolluk. A Nagyapa minden délután, amikor felébred, megeteti a sirályokat, a konyhaablaka az én ablakom mellett van, mindig mondom neki, hogy szóljon nekem is, de néha elfelejt szólni, akkor rohanok át a konyhába, hogy én is hadd dobáljak kenyérdarabokat a sirályoknak.


Czapáry Veronika 1975. december 9-én született Győrben.  A Pécsi Tudományegyetemen végzett magyar szakon.  Az írás mellett irodalomszervezéssel (Godot Irodalmi Estek) és irodalomtudománnyal foglalkozik, kutatási területe a pszichoanalitikus feminista irodalomtudomány és régi írónők kiadatlan regényei. Jelenleg Budakalászon él.

2004 óta publikál irodalmi folyóiratokban és weboldalakon. A JAK, a FISZ, az Imago Egyesület és a Szépírók Társaságának tagja. Első kötete (Anya kacag) 2012-ben jelent meg a Jelenkor Kiadónál.

Czapáry Veronika (Fotó: Németh Gabriella)

 

A szerző blogja itt érhető el.

Czapáry Veronika Megszámolt babák című regénye a Scolar Kiadónál jelenik meg 2013 szeptemberének végén Reményi József Tamás és Illés Andrea szerkesztésében.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.