A közönség kacag

Pál Dániel Levente és Czapáry Veronika beszélgetése a Moha Kávéház és Kultúrtérben arra emlékeztette az embert, amikor a televízió a rekkenő hőség idejére a fajsúlyos műsorokat lecseréli a Szeszélyes évszakokra, és megkapjuk az év összes mélyenszántó beszélgetésének két órába sűrített paródiáját. A költő és moderátora tulajdonképpen önmagát tette idézőjelbe, nekünk meg – a Belga együttessel szólva – folyton azon járt az eszünk, hogy akkor te most „kit parodizálsz”, mert itt aztán tényleg „irodalmi fegyver” lett az irónia, és olykor még szórakoztató is volt. A hol performanszba, hol abszurd dialógusba torkolló esten a költő végig jókedvvel froclizta, cikizte, piszkálta, provokálta kérdezőjét, de Czapáry szemmel láthatóan szívesen belement a játékba, és feladta a küzdelmet, hogy itt most egy komoly Godot-est fog kerekedni.

Érthető volt persze Pál Dani „dafke-alapállása”, mert hát mit is lehet válaszolni azokra a kérdésekre, hogy miért pont hatvan oldal a kötet, vagy miért az a két cikluscím zárja az anyagot és nem valami más? Czapáry szubjektív kérdező, nem keveredik szövevényes hermeneutikai utakra, többnyire megmarad a „nekem ez a vers jobban tetszik, mert hosszabb a címe” megállapításoknál, de ha engedik, érvel is, ha azt egyszerűen fogalmazza is meg. (És miért is ne lehetne efféle presszónyelven versekről beszélgetni? Az Anya kacag című regényében Czapáry egészen jól megteremti hozzá a presszóvilágot.)

Pál Dániel Levente viszont kardjával vágta szét az érvelési kísérleteket, de hogy azért nem véresen komoly volt e küzdelem, azt elárulta a műsor felénél elhangzó mondat: „Miért, lehet engem moderálni?”, válaszul a kötet szerkezete kapcsán nekiszegezett kérdésre: „Lehet téged szerkeszteni?”. Egyébként lehet, mondta el a költő; a verseskötet anyagát Jászberényi Sándornak vitte el a Szimpla kávézóba, aki fél óra alatt átfutotta, ezt-azt kihúzott, és ezzel készen is volt.

A szerző maga tervezte kötete egyébként pontosan CD-méretű, ha kiteszik a kirakatba, nem is lehet megkülönböztetni egy zenei albumtól – állapította meg Czapáry. A Fiatal Írók Szövetsége gondozásában megjelent kis könyvtárgy formás-ízléses darab, az új ciklusok egy-egy fekete lap után következnek, a címlapon egy „vicces csávó”, ahogy Pál bemutatta, mellette egy galamb, körülöttük pedig lábnyomok rengetege a homokban. A Nyomok című versről külön is szó esett, mi több, Pál Dani bemutatta, hogyan tapodta a homokot a fotó kedvéért.

Úgy tűnt, kialakul egy kis vita a beszélgetők között arról, hogy az új kötet versei misztikusabbak-e a korábbi, realista költeményeknél (ezen a véleményen volt Veronika), de végül csak a „Nem. De igen. Nem. De igen” verbális pingpongba futottak bele, bár Czapáry versekkel, cikluscímekkel is próbálta alátámasztani, miben látja a misztikát. „Két nap után végre kihajóztunk, megnyílt a tenger, / szótlanul álltunk a fedélzeten, az egyik halásznak  / zöld szeme volt, azonnal megkérte a fehér lány / kezét, csak pirult, súgta neki, hívja fel, keresse meg, / vigye el innen, ahogy a bennszülött lányokat  / az európai férfiak…” – szólnak a Vörös halakat vacsoráztunk kezdő sorai. Az idézett képekre, sorokra reflektálva  Pál Dániel úgy fogalmazott (túl a legyintésen, hogy „se füle, se farka, egy blöff”): szerinte semmivel sem realistább egy Andrássy úti séta leírása, mint egy zöld-foki-szigeteki élményé, hiszen „más kultúrák, más népek olyan dolgokat hisznek valóságosnak, amit mi nem”, és attól, hogy egy magyar költő ezt bizonyos metrikai szabályokat alkalmazva megverseli, még ugyanolyan realista alkotás lesz, mint bármi más.

A címekkel Czapáry újra és újra előhozakodott a beszélgetés folyamán, és nehéz volt meggyőznie őt a költőnek, hogy a Hogy éltünk nem hiába sor azért került a könyv élére, mert bele van sűrítve minden, amiről a kötet versei szólnak: amikor egy életút végén visszatekint az ember, és azt mondja, mindennel együtt megérte. Ehhez a kötetnek címet adó vershez egyébként szorosan hozzátartozik egy másik, amely már a könyv megjelenése után született – tette hozzá Pál, és fel is olvasta mindkettőt. A „visszájára fordított” felelet a Hiába éltünk („Hiába éltünk, ezer bocsánat, / ki elhitte, hogy elkerült minket / tragédia, bánat…”) és párban csakugyan egészen újszerűen működik a két szöveg. 

Meghallgattunk még két költeményt a Versek egy házasságból című ciklusból is – a házasság kicsit „unalmas” téma, vélte Czapáry; „tényleg az volt, kicsit tovább tartott, mint egy film a moziban”, így a költő –, melyek kapcsán a moderátor feldobta a régi, bevett toposzok (ágy, elválás) újraírását mint alkotói módszert, amit a költő megint csak jóleső iróniával csapott le, aztán amikor Czapáry kritikusabban nyilatkozott némely vers szerinte kevésbé sikerült zárásáról, Pál Dániel Levente zsebkendőbe fojtotta könnyeit – akárcsak a közönség –, majd felhörpintette Czapáry ásványvizét, aki ezt zokon vette, és már-már úgy látszott, az est itt sírva-kacagásba fullad. Szerebcsére az alkotó még elmesélte jövőbeli terveit a moderátor kérdésére, és ezzel egészen komplett kis műsorrá alakult a beszélgetés.

Az Úr nyolcadik kerülete című, megjelenés előtt álló prózakötet anyaga utcai kis dialógusokból állt össze – mesélte Pál Dániel –, mégpedig úgy, hogy a címben szereplő kerületben gyakran megszólították kurvák, stricik, romák, és ezeket a kis párbeszédeket rendszeresen közzétette a Facebookon. A rövid írásokat annyira megkedvelték az olvasók, hogy szinte pillanatok alatt jelentkezett rá kiadó, és a szerző még támogatást is kapott a megjelentetéshez (egy apróhirdetést tett közzé szintén a Facebookon, hogy finanszírozót keres), így ősszel várhatóan a boltokba kerül a kötet. (Egy másik címváltozata a Kurvák, koldusok, forradalmárok volt.) Már körvonalazódik a könyvbemutató, ahol nem lesz laudáció vagy beszélgetés, mondta a költő, hanem Jászberényi Gábor színművésszel együtt adják majd elő a szerepcserés dialógusokat.

A másik kötetterv Pál tanulmányainak gyűjteménye – ebben szerepel többek között annak az előadásnak az anyaga, amely a madridi egyetemen hangzott el, és az „esztétikai korrupció” hazai helyzetét fejtegeti benne a szerző. Azt boncolgatja, hogyan alakul ki a kortárs magyar irodalomkritikában a baráti csoportosulásokon, kölcsönösségi-szívességi elven működő kritikai „akolmeleg”, amely megakadályozza az igazi, forradalmi esztétikai változásokat. (Ahogy Czapáry utalt rá, Pál Dániel maga is író-költő-kritikus-szerkesztő, tehát jól ismeri e többes identitás hazai buktatóit.) A szerző harmadik terve egy új verseskötet – a szórakoztató est levezetéseként Pál még egyszer „megforgatta” kérdezőjét a talán leghosszabb létező kötetcímmel, amely több soros allúzió „A királynét megölni nem kell félnetek” kezdetű, híres történelmi idézetre. Ez a vonatkozás viszont teljesen elkerülte a moderátor figyelmét, így aztán mindenki egyetértett, és nem ellenezte, hogy itt záruljon is a móka.

Szöveg és fotók: Laik Eszter