Jelige: LittleBird – Bennünk a világ
Az avarban sétáltunk. A sárga, rozsdabarna levelek ropogtak lépteink alatt. Felszállt az ősz füstös illata, betöltötte az alkonyuló teret. Hívtam, hemperegjünk a földön, a levelek majd betakarnak. Rámásznak a bogarak, mondta. De azért mellém heveredett. Emlékeimben egy hangya bóklászik a kezemen. Az ujjaimra felkapaszkodott, végigaraszolt kézfejemen, fel, a karomon. Ott már csiklandozott. Levettem, ráfektettem egy falevélre, néztem, hogyan fedezi fel a megváltozott tájat. Úgy tízéves lehettem. A szemlélődés időszaka ez. Akkor gyűjtöttem dunsztos üvegbe csigákat, égettem fülbemászót, figyeltem az ég változásait. Később elfeledkeztem mindenről. Rászoktam a cigarettára. Két végén égettem a gyertyát. A szmogos belvárosi éjszakákban nem láttam az eget. Villództak a fények, a levegőtlen kocsmák áporodott füstjében elhittem, hogy élek. Hajnalban derengett valami. Őszintén, egyszerűen. A felkelő nap fénye a fejembe hasított. Van valami más, gondoltam. Valami megfoghatatlan, elképzelhetetlen. Meghagytam titoknak. Én városi ember vagyok. Nekem a beton a föld, az aszfalt a homok.
Járjunk mezítláb, mondom neki. A cipőjét leveszi, maga mellé rakja. Egészen a bokámig érnek a levelek. Irdatlan jó. A fák gyökerén járok, göröngyös a talpam alatt. Nyirkos a föld, de még langyos. Testhőmérséklete szabályozott. Nem lázas, csak a forró nyári napokon. Amikor aszály van. Amikor heteken át nem esik az eső. Túl hosszúra nyúltak a lázas időszakok. A hőség olykor kibírhatatlan. Afrikai szél, tornádó.
Bogárégető koromban a nyári szünidő mindig túl rövidnek tűnt. Pedig akkor még hosszú hetek voltak, hónapok. Kiegyensúlyozott nyár, legfeljebb harminc fok. Szemerkélő esővel, időnként zivatarokkal. Utána rendben jött, az ősz, a tél. A tavasz.
Tegnap villámlott az ég. Novemberig mindössze néhány nap. Az eget kémleltem. Hé, megbolondultál?
Leveszem a kabátot. Végigfekszem az avaron, kezem, fejem alá teszem. Fölöttem a megritkult lombok félig kitakarnak egy meglett felhőt. Olyan, mint egy uszály. Vagy mint egy fátyol. Egy hatalmas baldachin. Mintha el lehetne húzni, az ég alól. De jó, hogy nem lehet megérinteni! Van, amit emberkéz nem érinthet. A fátyol lassan odébb lebeg az égen. Méltóságteljesen halad, a saját ütemében.
Volt egy álmom. Úgy tíz éve. Olajfelhők borították az eget. Lapos volt a világ, nem volt kiterjedése. Az ég úgy borult az emberekre, mint egy betontető. Szűk folyosókon haladtam, néhány túlélő lézengett csupán. Egy-két tudós, pár megmenekült mutáns lény. Szürke volt az álom, akár a kopott fém.
Lefekszik mellém. Nézd, mondja, ott egy szarvasbogár. Levélről levélre vándorol. Nem félsz tőle, kérdezem.
Messzebbről igen, válaszol. De közelről egész barátságos. Látom az apró lábakat, az igyekezetet. De azért maradjon csak a levélen, nevet. Ott fog maradni, ne aggódj, nyugtatom. A fatörzshöz döntjük hátunkat. Hárman vagyunk.
Hárman, és rajtunk kívül, vagy inkább bennünk az egész világ. Egy ütemre lélegzünk, ha hagynák. Ha nem kellene aggódni, mi lesz ha. Ha majd a lélegzet is fáj. Most még működnek az alapvető funkciók. Most még.
Meztelen lábujjam a nedves homokba fúrom. Mint aki mintát vesz, figyelem. Még hagyja magát. Még enged. Szétporladt teste majd újra összeáll, ha lerázom lábamról, és a talajra hull. Visszafogadja a föld, a nagy egész. Beépül.
A bogár menne, a falevél útjában áll. Felmászik rá, azután újra le. Megáll. Látod? - kérdezem, és felemelem a falevelet. A bogár lassan megindul, minden lépése megfontolt. Visszaejtem a földre a száradó levelet. Újra ott az akadály. A bogár, úgy tűnik, vár. A szélre talán, ami messze fújja a levelet, vagy az esőre, ami komposztál.
Van ideje. Nem siet. Mi szedelőzködünk. Lábamon a nedves föld nyomai. Bakancsaink alatt ropog az avar. Az ég -halványkék.
