Közhely a Közhelyben

A budapesti Közhely jó példája annak, hogy a romkocsmák a belváros legelegánsabb negyedében is milyen sikeresek. A lokál nevének megfelelően nem egy Centrál kávéház, a „mesterséges lerobbantság” hangulatát már fokozni sem nagyon lehet: van itt kiszuperált fogorvosi szék, egymásra pakolt raklapok, hetvenes évekbeli konzumszékek, színes neoncsövek. Itt működik egyébként a főváros első úgynevezett rooftop színháza: a tetőmozi és -színház divatja állítólag Berlinből szivárgott be hozzánk. A Közhely teteje helyett mi most maradtunk az első emeleti teremben, ahol a Csillagszálló friss, tematikus számát mutatták be – a közhelyről.

A Közhely az egynapos kiállítással

Különleges vizuális élmény tette még tartalmasabbá a bemutatót: azt az egynapos kiállítást nézhettük meg, amely csakis az est idejére volt látható. Wittmann Zsófi falvédői a klasszikus-népies hagyományt ültetik át a félmúltba; a humorostól az abszurdig jelenítve meg a „népi” kultúra lenyomatait. A képzőművész hengernyomatos technikával dolgozott: a jellegzetes „retrópiros” és „retrókék” falvédők a terem hátsó részében voltak felfüggesztve, mintha csak egy szárítókötélre csíptették volna fel a frissen mosott holmit. Wittmann Zsófival egyébként interjú olvasható a friss lapszámban. (Képek a galériában.)

Pálfi Anna főszerkesztő üdvözlésképp néhány szóban bemutatta a hetedik éve megjelenő folyóiratot, melyet az Oltalom Karitatív Egyesület ad ki. Célkitűzésük szerint hidat képeznek az elesettek és a kultúrafogyasztók között, mégpedig oly módon, hogy a lap terjesztését hajléktalanok végzik. Egyfajta társadalmi kísérlet is volt ez az induláskor, mondta Pálfi: elfogadunk-e művészi értéket olcsón, hajléktalan árusoktól. A lapot az aluljárókban lehet megvásárolni, az árusok a Csillagszálló logójával ellátott ruhában dolgoznak, szociális munkások felügyeletével. A bemutatón ülve megállapíthattuk, hogy a „kísérlet” bevált: a lap lassan szép kis múltra tekinthet vissza, neves szerzőgárdát vonultat fel, és színvonala semmiben sem marad el más irodalmi-művészeti kiadványoké mögött.

Pálfi Anna

A folyóirat évszakonként jelentkezik tematikus számmal, amelyben egy adott hívószó köré épül fel a tartalom. A „közhely” esetében annyiban nehéz dolguk volt, mondta Pálfi Anna, hogy a negatív kicsengés miatt mindig a szó egy áttételes jelentésének kellett érvényesülnie a szövegekben. Radetzky Móni szerkesztőtársával közösen állították össze a számot, a hagyományos rovatstruktúrában.

Az esten elsőként Csath János memoárjából hallgathattunk meg egy részletet, melyet a szerző unokája, Rajnai Károly olvasott fel. Elmondása szerint ő már csak felnőtt fejjel találkozott nagyapja addig ismeretlen kéziratával. Az életrajzot a család juttatta el Pálfi Annának, aki a közlés mellett döntött: az 1900-ban született szabómester visszaemlékezése ritka példája annak, hogy egy kétkezi munkából élő iparosember milyen érzékenységgel és tehetséggel rögzíti viharos életútját. A történelmi kataklizmákat átvészelő kisember sorsa egyszerre rendkívül általános, ugyanakkor nagyon egyedi – jegyezte meg Pálfi Anna, és az elhangzott részlet is bizonyította: Csath János memoárja az eddig homályban rejtőző ismeretlen kincsek egyike. A teljes életút négy részletben jelenik majd meg a lapban, a második rész az őszi számban várható.

Rajnai Károly felolvasása

A szépirodalmi szövegek különben a folyóirat első blokkjában kapnak helyet, és rendre megismerhetünk egy debütáló szerzőt is: a Közhely-számban ezúttal Pucher Bálint jelentkezett először egy versével. A prózák között olvasható egy Centauri-regényrészlet is, melyre azért büszkék, emelte ki a főszerkesztő, mert Centauri kevés helyen publikál és nehéz tőle szöveget „halászni”. A nyitó írás mindig valamely klasszikus magyar írótól származik, ez most Karinthy „A magyar pénzhiány nyomasztó története – akadémiai értekezés” című „tanulmánya”. A klasszikusok válogatásánál ügyelnek arra – tette hozzá Pálfi Anna –, hogy a mában is aktuálisan szólaljanak meg. Karinthy írásának már a címe is sejteti: a szatíra megrázóan időszerű.

Nyirán Ferenc

A pódiumon Nyirán Ferenc folytatta a felolvasást, aki részben az új számban megjelent, részben korábbi verseiből osztott meg néhányat a közönséggel. Baki Júlia nem ismeretlen az Irodalmi Jelen olvasóinak: a Verstörténés egykori állandó szerzője most a Csillagszállóban is bemutatkozott. Szűrő című prózájában, melyet felolvasott, költői önmagát sem tagadta meg: a lírai lüktetésű mondatok atmoszférateremtő erővel szólaltak meg a terem félhomályában.

Baki Júlia

A könyvajánló rovat Podmaniczky Szilárd egy régebbi regényére hívja fel a figyelmet: a Feltétlen emberek műfajilag nehezen behatárolható „izé”, fogalmaz a recenzens, az író csapongva, abszurd szappanoperák stílusában kelt életre hétköznapi jeleneteket. A tárcarovatból Vécsey Rita Andrea írását ajánlotta a főszerkesztő, majd „műsoron kívül” megszólította Scipiades Erzsébet újságírót, aki nagyobb riportot közölt a lapban a bódvalenkei cigány falu történetéről és jelenéről. Scipiades a pódiumon röviden összefoglalta a cikk hátterét. A történet egyik főszereplője Pásztor Eszter tolmács, aki néhány éve próbál segíteni a kétszáz lelkes észak-magyarországi település nyomorgó romáin. Munkája nem konfliktusmentes: közte és a romák között is támadnak viták, akárcsak a környékbeli földeket, erdőket birtokló fehérek és romák között. A riport azt a kérdést járja körül: bele lehet-e avatkozni egy település életébe?

Scipiades Erzsébet

Bódvalenke egyébként falfreskóiról vált híressé: a faluban immár 26 tűzfalat díszít lenyűgözően színes festmény. Évente megrendezik az úgynevezett sárkányünnepet is, melyre neves együtteseket sikerül megnyerni fellépőknek. A települést épp ezért rendszeresen látogatják turisták, de mivel semmilyen kényelmi létesítménye nincs, rögtön tovább is mennek. Pásztor Eszter közreműködésével számos pályázattal próbálkoztak, de egyik sem volt sikeres. Tavaly a roma napon elfogadta a meghívást Balogh Zoltán miniszter és Andor László uniós biztos is, ígéreteikről is olvashatunk többek között a riportban.

Ahogy Pálfi Anna már utalt rá, minden műfaj esetében igyekeztek művészeti kategóriaként kezelni a közhely fogalmát. Így járt el Miklya Anna is, aki Tarantinóról szóló tanulmányában arról ír, hogyan alkalmazza az amerikai rendező a filmes közhelyeket. A főszerkesztő végezetül a Csillagszálló egyedi és talán legértékesebb részére hívta fel a figyelmet: a hajléktalaninterjúra, mely csak ebben a lapban olvasható. A Közhely-számban is található egy beszélgetés, amely biztosan nem hagyja érintetlenül az olvasót. A bemutató felolvasással zárult: Scher Katalin És aztán mi történt? című szuggesztív elbeszélését a szerző távollétében Radetzky Móni szerkesztő olvasta fel.

Szöveg és fotók: Laik Eszter