Minden kedden a királynőnél

Peter Morgan angol színdarabírónak egy szép napon remek ötlete támadt. Valahol olvasott arról, hogy II. Erzsébet angol királynő minden kedden fogadja az éppen hivatalban lévő miniszterelnököt, aki ilyenkor beszámolót tart Őfelségének a hét fontosabb eseményeiről vagy problémáiról. Írt tehát egy darabot „Audience” cimmel ezekből az audienciákból, a királynő 12 miniszterelnöke közül vagy nyolcat beválogatva darabjába. A királynő szerepére már jól bevált Helen Mirren, aki korábban egyik legnagyobb filmsikerét köszönhette ennek a szerepnek – most már csak a miniszterelnökökre kicsit hasonlító jó színészeket kellett összeszedni. Miután ez is sikerült, a darabot – igen nagy sikerrel – műsorára tűzte és játssza a korábban avantgard szerzőiről híres Royal Court Theatre.

Miről esett szó ezeken a keddi megbeszéléseken? Pontosan senki sem tudhatja, de a királynő nyilatkozataiból kihámozható, melyik miniszterelnökével mennyire „jött ki”, s kiktől maradt több mint két lépés távolságban. Azt is megtudjuk (Morgan ötleteinek köszönhetően), hogy egyes politikusok mire voltak kényesek, illetve milyen szokásaik voltak, hogyan viselkedhettek kettesben a királynővel. Sir Winston Churchilltől David Cameronig terjed a sor, ezen belül a leggyámoltalanabb John Major volt, a legagresszívabb Thatcher asszony, s a legpechesebb alighanem James Callaghan, aki a szakszervezetek makacs ellenállásán bukott meg. Az is kiderül (ha másból nem, a szereplő többszöri felbukkanásából), kit kedvelt legjobban a királynő ezeken a keddi meghallgatásokon: úgy tűnik, a munkáspárti, észak-angol Harold Wilsont, akinek közvetlen humorát jobban élvezte, mint konzervatív miniszterelnökei szertartásos udvariasságát.

Érdekessége a darabnak, hogy az egyik legtovább szolgáló brit miniszterelnök, Tony Blair nem szerepel benne, talán azért, mert Morgan korábban több televíziós sorozatot készített a „Blair-korszakról”, és erre a darabra nem maradt sok mondanivalója az élelmes Tonyról. Nincs benne (a „soha még nem volt ilyen jó dolgotok” miniszterelnöke,) Harold Macmillan sem, akit egyébként nagyon könnyű parodizálni – annakidején, amikor erősen kancsítva megjelent egy-egy filmhíradóban, az angol közönség rendszerint harsány kacajra fakadt. Viszont feltűnik Sir Anthony Eden, aki a szuezi válságról tájékoztatja a királynőt. Erzsébet rákérdez az ügyre, s ebből kiderül, hogy Eden megpróbálta eltitkolni a beavatkozás körülményeit a királynő elől. Akinek nincsen vétójoga miniszterelnökével szemben, vagy ha van, azt csak nagyon kivételes esetekben használja. Eden esetében pedig jól látni, mennyire foglya egy politikus fiatalkori beidegződéseinek: igaz, annakidején Churchill oldalán szembeszállt Hitlerrel, de ez még nem jelenti, hogy tizenegynehány évvel később helyesen látja az egyiptomi nacionalista Nasszer gondolkodását és történelmi szerepét.

Persze az „Audience” sztárja mégiscsak Helen Mirren. Jelenetről-jelenetre váltogatja korát és ruháit, de mégis ugyanaz:  hatvan éve uralkodó hölgy, aki állandó intézménye ennek a sokat változó, de megújulásra mindig képes Egyesült Királyságnak. Ez  biztonságot ad alattvalóinak: a brit állampolgárság elnyeréséhez nem arra kell esküt tenni, hogy megvédjük „az országot”, vagy a szavazók többségét éppen képviselő kormányt, hanem arra, hogy „megvédem a királynőt”, aki minden párt és pártcsoport fölött áll. Bár Magyarországon a köztársaságot tartom a legjobb államformának, Angliában a legtöbb emberhez hasonlóan meggyőződéssel tudom mondani: „Long live the Queen!”