Pletykaapu

Nyáry Krisztián Így szerettek ők című könyve az utóbbi idők legnagyobb példányszámban eladott, magyar irodalomtörténettel foglalkozó munkája.

A szerzőt sokan ismerik: amikor a műve alapját képező, fényképes posztokat írta a Facebookon, lépten-nyomon belebotlott az addig kevesebbek által ismert „egykori irodalomtörténész” nevébe az is, aki nem akart. Aztán – már a kötet megjelenése előtt – sorjázni kezdtek az interjúk, majd a bemutató és az országos turné helyszíni tudósításai nyomán még inkább megszaporodtak. Nyáry Krisztián celeb lett. Az Így szerettek ők pedig celebkönyv. Ez magyarázhatja, hogy az interjúk nagy számával ellenétében alig írtak róla kritikát. Mintha Nyáry személye fontosabb lenne, mint műve. Akár saját könyvének egyik szereplője is lehetne.

Nyáry Krisztián megnyitja a 2013-as Könyvhetet Szegeden (Fotó: Új Krisztina)

Nyáry ugyanis a magyar irodalomtörténet alakjainak életéről írt könyvet. A művekről nem, vagy alig ejt szót, a szerzők személyiségéről és viselt dolgairól annál többet.

Megfelel ez a jelenlegi tudományos trendnek. A magyar irodalomtörténet-írás az utóbbi években – a hermeneutika referenciatagadó korszaka után – ismét felfedezte a valóságot. Ferencz Győző Radnóti-kötete (Radnóti Miklós élete és költészete, 2005) volt a fordulópont, ezután egyre gyakrabban érvényesítettek életrajzi szempontokat is a szerzői monográfiák. Egyidejűleg a szépirodalom is váltott: a korábban dúló szövegirodalom helyett a regények és novellák megint a világra reflektálnak, történeteket mondanak. Az olvasók többségét azonban mindig is a szerelem, pénz és politika meséi érdekelték a legjobban. Ezt a szakmai-olvasói hullámot lovagolta meg az Így szerettek ők, az életrajzot a magánéletre, a magánéletet a szerelemre redukálva: a zaftos történetek témája az udvarlás, házasságkötés, megcsalás, asszonyverés, kibékülés meg persze a szex.

A magyar írók-költők szerelmi életére kíváncsi korábban is találhatott magának könyveket, még csak vaskos monográfiákat sem kellett végigolvasnia. Elég említeni a Holnap Kiadó „Szerelmes magyar írók” sorozatát. Élelmes szerzők rég rájöttek, hogy a szerelem jó üzlet. Illés György Szerelmek könyve. Arcképek a magyar irodalomból című kötete 1989-ben, Börcsök Mária Hitvesi szerelem a magyar költészetben című munkája 2010-ben jelent meg. Vélhetően ez utóbbi volt az Így szerettek ők közvetlen mintája – a dolog pikantériája, hogy Nyáry Krisztián Facebook-sikere pedig Börcsök Mária kiadójának lett ihletője, amikor a posztok láttán 2012 elején gyorsan piacra dobták – mintegy beelőzve Nyáryt – a Szakadozó mítoszokat, ami viszont gyakorlatilag a szerzőnő korábbi könyve, csak jobban eladható címmel.

Az Így szerettek ők ügyesen megírt könyv, előszava elébe megy a várható támadásoknak: „Már nem vagyok filológus, egyetlen általam elbeszélt történetet sem én írtam meg elsőként. […] A történeteket […] közösen írjuk: sokszor kapok kiegészítéseket, fotókat.” (És tegyük hozzá: javítási észrevételeket.) Bevallottan nem eredeti alkotás tehát, hanem kvázi kollektív. Az Így szerettek ők – Nyáry szerint – csak „a hozzá írott kommentekkel együtt válik teljessé”, mivel azonban a könyvben nem szerepelnek a hozzászólások, a kötet olvasói voltaképpen csak csonka, hiányos darabokat kapnak. Megtudjuk azt is, hogy „a Facebook kétségtelenül nem a lábjegyzetelt szakcikkek és monográfiák közege”. Ez valóban így van. Csakhogy a szerző mintha elfelejtené, hogy munkájából időközben könyv, azaz lehetséges lábjegyzetek közege lett.  

Az előszó a közoktatást is kritizálja: „Az iskolában tanult szerzői életrajzok egy részét hosszú évtizedek, olykor évszázadok alatt csiszolta simává az oktatás. Íróink és költőink ezért sokszor papírmasé figuraként, élő szobrokként jelennek meg a tankönyvekben. Szerelmi életüknek többnyire csak szemérmes, kanonizált változata jelenik meg.” Mintha minden csakis és kizárólag a szerelem körül forogna, és az oktatásban is leginkább erről kéne beszélni! De milyen alternatívát kínál Nyáry? Babitsról tanítsuk ezt: „1920 decemberében a húszéves Szabó Lőrinc felhívta telefonon menyasszonyát annak külügyminisztériumi munkahelyén. Közölte a huszonöt éves Tanner Ilonával, hogy megegyezett lakótársával, Babits Mihállyal, hogy a nőt őhelyette Babits fogja elvenni. Ilona először ugratásnak vélte a hívást, de aztán Lőrinc átadta harminchét éves mesterének a kagylót.” A legjobb példa azonban Kassák Lajos: megkerülhetetlen irodalmi szerepéről alig olvashatunk, de megtudjuk, hogy gyalázatosan bánt a feleségével, Simon Jolánnal, és ezért még Nyáry Krisztián is haragudott rá pár napig (sic! – lásd: Varga Melinda interjúja az Irodalmi Jelenen). Sőt, a kötet 2012. októberi bemutatóján Bombera Krisztina elmondta, hogy „végigsírta a történetek felét, és egész másképp olvassa Csáth Gézát vagy Kassák Lajost, miután tudomást szerzett róla, milyen gyalázatosan bántak ezek a nagyságok a feleségeikkel”. (Miért más, ha Kassák vagy Damu veri be a felesége orrát? Nyáry Krisztián könyvbemutatója. Könyves blog, 2012. okt. 20.).

Kassák Lajos és felesége (Forrás: dorysmay.lapunk.hu)

A kötet egymást rendszertelenül követő fejezetek sorozata: Tóth Árpád után Petőfi jön, majd Karinthy; Lesznai Annát Vajda János követi, őt pedig Szerb Antal, Szabó Magda után Gozsdu Elek és Szentkuthy és így tovább. A „szórakoztató életmesék” nyelvhasználata igazodik a széles olvasóközönség vélt – és gyaníthatóan joggal vélt – olvasás-megértési képességeihez: Nyáry általában kerüli a többszörösen összetett, alárendelő szerkezeteket, legtöbbször egyszerű, maximum egyszeresen összetett, mellérendelő mondatokban fogalmaz.

A nyelvi monotóniát más elemekkel ellensúlyozza: konfabulál és kontaminál, összeollóz, beleír, kiegészít, „sztorisít”, ahogy a szükség hozza, tényként kezel minden visszaemlékezést, az olvasottakat pedig csakis forráskritika nélküli, kijelentő mondatokban írja le. Magyarul: pletykál. Valódi forrásmegjelölés nélkül mond el olyan érdekes történeteket mások magánéletéről, amelyeket ő is „hallott” valakitől. Narratíváját mégis az teszi egyedivé, különbözteti meg az elődökétől, hogy a kétely nélkül átvett anyagot másképp, kibővítve, kiszínezve adja tovább. Ő pletykaapu. A Pletykaanyu írója (Grecsó Krisztián) mondja róla a hátsó borítón: „Mintha övé lett volna a szemközti ablak.” Ez a minden pikáns részletre kiterjedő tudás teremti meg a megkérdőjelezhetetlenség látszatát: nemcsak azt tudja, mi hogy történt, de azt is, ki mit gondolt, mit érzett. Petőfiről például ezt olvasni: „A felhevült vőlegény paptól papig vonszolta kedvesét, még kerítést is mászott, hogy beszélni tudjon egy egyházfival. A nászéjszaka végül a költő nagy bánatára elmaradt.” (A kiemelések tőlem, BBT.) Névhasználata bennfentes-bizalmaskodó: „fiú”-ként és „lány”-ként említi a szereplőket, vagy kereszt-, illetve becenevükön, mintha mindegyikük az ismerőse lenne. Sok helyütt vitathatatlanul jól hangzó, poentírozott mondatokat ír, például Csinszka „tudta, hogy rajta kívül még egy ember van, aki ugyanúgy birkózik Ady emlékével, mint ő: Babits Mihály”. Ez tényleg szép és frappáns kijelentés, csak éppen nem igaz, hogy Babits ugyanúgy birkózott Ady emlékével, mint az özvegy. (De ha a birkózás a hangsúlyos, akkor meg többen voltak, mindenképpen Kosztolányi is.)

Ugyanilyen hatásvadász a Szentkuthy Miklósról szóló fejezet vége: „A házaspár [Sártory] Magda 1978-as halálát követően sem maradt kettesben, hamarosan beköltözött hozzájuk egy újabb harmadik, aki hosszú évekig élt velük egy fedél alatt. De ez már egy másik történet.” Persze, ezt a másik történetet hiába keressük a könyvben, elégedjünk meg ezzel a mesemondói fordulattal: ő tudja, mi pedig higgyük el neki.

Szentkuthy Miklós és Tompa Mária (Forrás: szentkuthymiklos.hu)

De azért ne mindent. Nagy példányszámban eladott, valamely tudományterülettel foglalkozó könyveknél – közönségbefolyásoló erejük miatt – nagyobb súllyal esnek latba a tárgyi tévedések és tudatos csúsztatások.

Az még csak apróság, hogy Balázs Béla nem volt a Nyugat „egyik alapítója”, mert bár valóban szerepelt a lap első évfolyamában, sokkal inkább tartozott a Vasárnapi Körhöz. Korántsem az viszont, amit Sárközi György és felesége kapcsán ír: „Mindketten az irodalomszervezést tekintették életcéljuknak: a népivé és urbánussá kettészakított magyar irodalomból egységes, nemzeti irodalmat akartak teremteni.” Nemcsak árnyalható ez az idilli kép – Sárközi a 20-as évek derekán erősen támadta a Nyugatot –, hanem maga az egyszerűsítés is korrekcióra szorul. A magyar irodalmi modernitás szerkezete ebben az időszakban nem két, hanem három pólusú volt: az urbánusok és a népiek mellett – természetesen – a nemzeti-konzervatív kulturális blokk is jelen volt ekkor. Persze körülményes lett volna ezt így leírni, és vélhetően az olvasókat is csak megzavarta volna. Ezért egyszerűbb a képlet: két ember – két szembenálló irodalmi tábor.

Irodalomtörténetileg megkérdőjelezhető a Nemes Nagy Ágnesről szóló megállapítás is: „Tudatosan a szellem embere akart lenni, Szerb Antal és Babits Mihály irodalmi örökségének folytatója lett, a Nyugat negyedik nemzedéke egy személyben”. A közolvasó a Nyugat három nemzedékéről tanult a középiskolában, így Nemes Nagyot egyszemélyes negyedik nemzedékként említeni valóban jól sikerült, erős kép, illik a költőnő irodalmi jelentőségéhez. Azonban tényleg volt egy negyedik generáció is, a Nyugat utolsó éveiben indulóké: később ők lettek – saját indítású lapjukról elnevezve – az Ezüstkor-nemzedék. Tagjai Lovass Gyula, Ottlik Géza, Örley István, Pilinszky János, Rába György, Thurzó Gábor stb. Nyáry egy tagmondattal kitagadja őket saját irodalomtörténeti korszakukból.

Jelentős időrendi kavarodás tapasztalható a Tóth Árpádról szóló fejezetben: „Egyetlen embernek köszönhette, hogy mégis megengedhette magának a költséges gyógykezelést: Hatvany Lajosnak, a Nyugat mecénásának. Hatvany ráadásul munkát is szerzett a költőnek, saját lapjánál, az Esztendőnél biztosított neki segédszerkesztői állást.” Minden tagmondat igaz – külön-külön. Együtt nem. Hiszen amikor Hatvany anyagilag támogatta Tóth Árpádot, már évek óta nem volt a Nyugat mecénása, munkát pedig évekkel később, 1918-ban szerzett a költőnek: ekkor indult meg az Esztendő. Hozzá kell tenni, hogy Tóth Árpád nagyon sokat panaszkodott leveleiben Hatvanyra a megalázó munka és méltatlanul kis fizetés miatt. (Megélhetése csak a húszas évek elején rendeződött, amikor Az Est belső munkatársa lett.) Magyarázható ez is: Hatvanynak a Nyugathoz való ilyetén kapcsolása ugyanabból ered, mint Balázs Béláé; Nyáry tudja, hogy célközönségének nagy része egyetlen korabeli irodalmi folyóiratot ismer, a Nyugatot, s csak ehhez tudják kötni a kevésbé ismert irodalomtörténeti szereplőket. De a hiba attól hiba marad.

Hatvanyval amúgy van más baj is. A róla szóló fejezetet Nyáry így indítja: „Báró Hatvany-Deutsch Lajos húszéves egyetemista volt, amikor 1900-ban, egy bordélyházban megismerte a tizenhét év körüli Kovács Júliát.” Az ellentéttől erős felütésre (amelyet a hátsó fülre is kiemeltek) mindenki felkapja a fejét: egy kupiba járó báró beleszeret egy örömlányba! Szenzációs botrány! Kicsit operett-szagú, és téves is. Hatvany ugyanis csak 1908-ban kapott bárói címet a királytól. Igaz, már húszévesen is gazdag – és korábban nemesi rangra emelt – családba tartozott, de báró az éppen nem volt. Így persze az ellentét már korántsem akkora: egy jómódú egyetemista kuplerájba megy… ez pedig a századelőn egyáltalán nem ritka, inkább hétköznapi jelenség. A történet igaz, csak épp a szerző regényessé színezte. De ezzel még nincs vége a Hatvany körüli pontatlanságoknak. A fejezetben később ez olvasható róla: „Jó ideig Berlinben élt, írótársait, Fenyő Miksát, Ignotus Pált és Kaffka Margitot kérte meg, hogy gondoskodjanak Juliskáról és a gyerekekről.” A névsor majdnem jó. Csakhogy Ignotus Pál (1901–1978) a történet idején tíz év körüli kisfiú volt, nehéz elképzelni, hogy ő vigyázott volna a nálánál idősebb egykori örömlányra. Helyette nyilvánvalóan Ignotus Hugóról, a Nyugat akkori főszerkesztőjéről van szó, aki viszont csak rövid formában, Ignotusként írta nevét. Nyáry nyilván ezt kevesellte és egészítette ki – tévesen. Eljárása nem egyedi, a dzsentroid sznobizmusból eredő filológiai pontatlanság egyre gyakoribb. Lengyel András nemrég cikket is írt a jelenségről, érdemes idézni, mert nagyon idevág: „A mai magyar kulturális élet már meglehetősen műveletlen, s mivel Ignotus Pál nevét ma is élteti a József Attila-irodalom, a fiút egyre inkább összekeverik az apával. [..] Magam egy ideig följegyeztem, ha valahol Ignotus Pálként nevezték meg a Nyugat főszerkesztőjét, majd abbahagytam. Nincs értelme a dokumentálásnak. Egy-két téves említés még hiba, a sorozatos tévesztés már trend. A műveletlenség és az internet együtt verhetetlen.” (Lengyel András: Neve, ha van… Élet és Irodalom, 2013. április 19.)

Báró Hatvany Lajos és feltételezett szerelme (Forrás: liliom.lapunk.hu)

A legsúlyosabb hiba mégsem ez. Hatvanyhoz hasonlóan még a hátsó fülre is kikerült, hogy „Ady, Léda és Diósi Ödön, Léda meleg férje hármasban éltek Párizsban”. Ugyanez a kötetben: „Diósiék kapcsolata ugyanis alibi házasság volt: Dodó a férfiakat szerette.” Ezt tényként eddig nem lehetett az egyébként nem kicsi Ady-szakirodalomban olvasni. Kérdés akkor, hogy Nyáry milyen forrásból szerezte információját. Az Irodalmi Jelen interjújából kiderül: „A gyanút az ültette el bennem, hogy életük végén Léda és Diósi szinte egyedül Rozsnyay Kálmán műgyűjtővel és feleségével, a Szil nevű költőnővel érintkeztek. Rozsnyay, bár többször nősült, bizonyíthatóan a férfiakhoz vonzódott, fiatalon a homoszexuális Rodin és Oscar Wilde »titkáraként« is tevékenykedett. Ekkor villant be, hogy Diósi esetében is ez lehet a magyarázat. Ezután olvastam Czeizel Endre egy tanulmányát, aki más úton szintén erre jutott.” (Varga Melinda: Szentek életrajza helyett. Irodalmi Jelen, 2013. ápr. 26.) Miről is van szó? Nyáry úgy gondolta: mivel Lédáék baráti körébe tartozott egy állítólag homoszexuális férfi (hiszen Rozsnyayról, akinek a feleségét egyébként Nilnek hívták, szintén nem bizonyították, hogy saját neméhez vonzódott), ezért Léda férje is az volt. Nyáry tehát anélkül, hogy bármiféle bizonyítéka lenne rá – mert Czeizel is csak közvetett jelekből következtetett –, homoszexuálisnak állít be valakit.

Néhol azonban maga is megfogalmaz kritikát a korábbi irodalmi hagyományokkal szemben. Vay Sándor esetében felrója: „Ma genderkritikusok veszik elő, de csak egyedülálló életét, nem a műveit” – mondja ezt éppen ő, majd hozzáteszi: „Pedig érdemes lenne: igazi, régi vágású gavallér volt, andalítóan finom prózával.” És idéz tőle egy verset. Másutt így ír: „Lesznai Anna életművét ma már kevesebben ismerik, mint sok pályatársáét a Nyugat kezdőcsapatából, de szemben többségükkel, az ő élete boldog és teljes volt.” Mit akar jelenteni ez a szembeállítás? Hogy csak azok műveit ismeri az utókor, akik botrányos életet éltek? Esetleg azért, mert csak ők tudtak úgy írni, hogy emlékezetre méltók legyenek? Sehogy sem jó.

A kötetet Függelék zárja, amely azonban nem irodalomjegyzék, hanem könyvajánló, olyan könyveké, „melyek a legrészletesebb hátterét adják az itt elbeszélt történeteknek”. Legtöbbször valóban fontos, jelentős és „hozzáférhető” munkákat említ, bár kérdéses, hogy olyan szépirodalmi művek, mint Rakovszky Zsuzsa VS című regénye vagy Onagy Zoltán Babits-szexregénye mennyit adhatnak az irodalomtörténet iránt érdeklődőknek (Onagy könyvének címe egyébként eredetileg Tavaszi iramlás ősszel, az újabb kiadásban avanzsált főcímmé az alcím; ez is árulkodó).

Helyenként azonban éppen a legfontosabb szakirodalmat nem adja meg. Fekete Istvánnál egyetlen munkát sem ajánl Sánta Gábortól, az író életrajzának és életművének legjobb ismerőjétől; Juhász Gyulánál nem említi Péter Lászlót, aki Juhász szerelmeiről az eddigi legrészletesebb és legpontosabb gyűjteményt jegyzi (Annák, szerelmek, 1983), ugyanitt szerepel azonban egy bizonyos Lengyel Anna, aki viszont András. (Úgy fest, hogy a Szegeden élő irodalomtörténészekkel ebben a könyvben is elbánt a sors.) Kisantal Tamás kritikájában kimutatta, hogy a kötetben közölt ismeretek forrásai nem kizárólag a Függelékben közölt munkák (Arcok és könyvek. Jelenkor, 2012. dec.). Ugyanakkor a Facebook-posztok alatti hozzászólásokban arra is van utalás, hogy a tudásanyag egy részét magáról az internetről halászta a szerző.

Félreértés ne essék: az Így szerettek ők profi munka. Épp emiatt veszélyes: úgy szól az irodalomtörténetről, hogy közben valami egészen másról beszél. És ha igaza lehet is a sok lelkes könyvajánlónak, valamint Kálmán C. György borítószövegének – miszerint „Nyáry Krisztián rövid írásai nem akarják átvenni az elemzés helyét, viszont odavonzzák a befogadói tekintetet a műalkotás környezetére; azokban is felkelthetik az érdeklődést, akiket a művészet körüli történet ragad meg” –, a sok felkeltett érdeklődésű olvasó remélhetőleg nem hiszi el, hogy ez irodalomtörténet.

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők. Magyar irodalmi szerelmeskönyv. Corvina, 2012.

Bíró-Balogh Tamás