„Kamu az ember”?

Terápia és traumafeldolgozás Sopotnik Zoltán Saját perzsa című kötete, de nem „első kézből”, artikulálatlanul, hanem iróniával, átgondolt, tárgyilagos távolságtartással és precíz, kíméletlen, érzéstelenítés nélküli önboncolással.

A látszólag zárt világ – Salgótarján, „Sárcsótány”, „üvegváros” – szocreál közönyében és munkás-alkoholista, széthullott hétköznapjaiban rajzolódik ki egy család három generáción átívelő története.

A Fejfájós park és a Bársonyos szanatórium a szorosan vett otthoni közegből halad a tágasabb élettér felé. Az előbbiben a visszatérő motívumok (ház, otthon, kert, park, fák, bokrok, templom, fészer, utca) egy gyermek és egy kiskamasz mozgásterét határolják be. Az egész ciklusban nyugtalanító sötétség lappang, félig feldolgozott, félig kimondott félelmek bujkálnak a sorok között: „Szétmegy a feje, a migrénnel felülről szólnak hozzá az árnyak. Törnék a nyelvét, a miheztartás végett.” Vagy például: „Dolgozik bennem a park. Itt áll a házunk előtt és néz. Majdnem kiabál.”

A Bársonyos szanatórium ciklus már az ifjúkor emlékeit rendezgeti: barátok, szerelmek sziluettjei bukkannak fel a versekben. Fényképekhez, videofelvételekhez hasonlítanak ezek az emléktöredékek, amelyek áthajlanak a jelenbe, jövőbe; a költői képzelet színt ad a megfakult képeknek: „Barátom temetésén a fű se nőtt. Valamelyik elhagyott hónap első hetében a nyikorgó vaskaput, és a gyász nyikorgó közönségét fújta közös ritmusban a szél.”

A Lassú társas fejezet egyfajta családfa. Hol a kisgyerek látószögéből, a konyhában hallott beszélgetésekből, hol a felnőtt ember visszaemlékezéseinek, reflexióinak gondolatfolyamaiból sorakoznak fel az üvegfúvó szláv ősök, áll össze a nagyszülők – „Após” és „Mamika”, „kiknek szíve összeért az éggel” – markáns kontúrokkal megfestett alakja.  

Az idősíkok mindkét esetben összetorlódnak, mintha minden nemzedék egyszerre, egy térben élné mindennapjait. Az egyik bekezdés még a nagyapáról szól, aki nem félt felesége becsületét megóvni egy német tiszt tolakodó szerelmétől a második világháború idején, a másik már a szülei válása miatt szorongó kisgyereket mutatja be. Az anyáról esik a legkevesebb szó, az apa a távolság és nem titkolt esendőségei ellenére is emblematikus alakká nő a fiú szemében, és innen-onnan „elkapott” történetekből, elképzelt jelenetekből rajzolódik ki az alakja.

Az apahiány-téma elementáris erővel él az elbeszélőben, nem titkolt csalódottsággal és fájdalommal, ugyanakkor távolságtartó tárgyiassággal szemléli széthullott családját és képlékeny, megfoghatatlannak tűnő édesapját: „Az apahiányt valahogy úgy fogtam fel, mintha nem lenne citrom a reggeli teámban.”

Remekül domborítja ki a szerző a „piros-fekete műanyag presszószékes” szocreál hátteret. A családi genezis szenvedéstörténete a harmadik generációban csapódik le: az ikerpár egyik tagja gyógyíthatatlan betegségben szenved, zárt intézetben kell leélnie életét, ahol ugyan látogatja a család, de a közösség életének nem lehet részese. Minden realitást és hétköznapi korlátot felrúgva mégis állandó kapocs alakul ki a testvérpár között, a psziché, a lélek minden tényszerűséget felülíró működése létrehozza a „perzsát”, a „saját perzsát”. Egy kísértetet, védőangyalt, aki a két fiú között hozza-viszi a szavakkal kimondhatatlan üzeneteket: „A perzsát már gyerekkoromban is láttam, nyolcévesen jöttem rá, hogy az ikertestvérem küldte, aki egy intézetben lakik, mert nagyon beteg, nem tud beszélni, mesét olvasni, biciklizni.”

A Lassú társas című részt nehézkessé, darabossá teszi a szereplők – gyári munkások, kocsmai haverok, családtagok – közönye, unottsága, akik már csak azon sem gondolkodnak el, van-e értelme az életnek. A narrátor hétköznapjaiban fel-felbukkan a transzcendens utáni vágy, de (akárcsak az apjától vagy a testvérétől) valamiféle fal választja el az istenélménytől, inkább csak impressziók maradnak belőle: „Valami lejött fentről, és az ilyen mindig nehezen értelmezhető. / Tehát szúr. A szomszéd szerint a Teremtő zakójának rejtett zsebe az. Leszakadt.”

A nyers, szókimondó, önfeltáró részek ellenére misztikus hangulatúak a szövegek, nyugtalanító, belülről őrlő erők dolgoznak a sorok között. A versek szűkszavú, asszociációkkal teli szövegeiből kibomlik a Saját perzsa kafkai világa. Kiszámíthatatlan szellemi lények, szörnyű sejtelmek nyomják, szorítják a szereplőket. A versekben többször ismétlődik a „kamu az ember” kijelentés.

A kifordított humanizmus érdekes jelszava ez. A reneszánsz, de még inkább a felvilágosodás óta „kamunak” kiáltották ki a hitet és a világot, a társadalmat, az embert tették meg viszonyítási pontnak. Napjainkban, túl Nietzschén, az egzisztencializmuson és az ateizmus különböző formáin, a követhetetlenül szerteágazó szinkretizmusban, globális irányvesztésben és útkeresésben már csak „kamu az ember.”

Az utolsó két fejezet, a Borzas haza és a Nulladik napok ismét a család köré épül, mintha fel akarná oldani a múlt kötelékeit, a kötetben felvázolt terheket, kimondással, ismételgetéssel elhessegetni a vissza-visszatérő árnyakat: „Megfejteni egy ismeretlen, felbőszült családot, majd visszamenőleg elképzelni benne a gyereket. / Hátha megértik. Hogy segít. Visszafelé is. Biztosan.”

A kötet záró verse, a Kocsonyás árnyékok viszont nem ad feloldást, nem kínál megnyugvást, minden marad, ahogy volt: a karácsonyi családi veszekedések emléke, a fejfájás, a valódi emberi kapcsolatok híján megjelenő árnyak, lények és a félrevonulás, az idegenség mint létállapot: „És a fejfájós háromkirályok a kertben. Halkul a tél, ahogy lépkednek, egyre közelebb neszeznek. Kimegyek az udvarra rágyújtani. Szemezünk, mint mindig ilyenkor.”

A Saját perzsa nem könnyed nyári olvasmány, bármelyik oldalon szembetalálhatjuk magunkat a saját kísérteteinkkel, a „saját perzsánkkal”. A „miértekre” rákérdező olvasók könyve ez, azoké, akik megunták a felszínes csevegést, az „egyenmaszkok” sorát és nem állnak meg az író zakójának nézegetésénél, hanem az alatta dobogó szívre is kíváncsiak.      

Sopotnik Zoltán: Saját perzsa. Libri, 2012.

Csepcsányi Éva