KIRAKÓS – Keszthelyi Rezső verse

KIRAKÓS
KESZTHELYI REZSŐ VERSE

Ülök a szél árnyékán,
és azon töprenkedem,

mi lenne a lenni,
ha születés előtt
adatik meg
születni.

Ablakomban
kanadai gyöngyvirág,
halványlila színe lengedez,

átveszem lényét,
tartogatom,
aztán együtt az enyémmel
visszaadom.

Érszínek lüktetései –
és hallani
a csönd miként cselekedik

A még lélegzet
felhők hatalmas szemeiben.

Térült-fordult
e földön olynemű,
ki a múlandót magában
még csak nem is észleli,

így aztán
rögös útja innen
az öröklétbe vitte,
hol nem élet
vonta ölébe,
hanem mozdulatlan
semmi.

Az ébredés,
mikor testetlen elevenség,
ami élt,
és majd akként él az ébrenlét,

belőle nézem
citrom-, narancs-, és gránátalmafáim
csemete éppenségét,
derűállapotom az övék,
és lesem,

ösztön-nesz létezésük
mikor lesz az,
ami én.

Tengernyi
befejezett érzelmem
siralma közhelyem,

a tengernyi
befejezetlen
addig tart,
ameddig az életem.

Mikor alszik el
még maga az alvás is?

És mi voltam,
míg meg nem születtem?

Nem tudom,
csupán vélem,
aludtam mélyen
a magam-nemtudás
bársonyos éjjelében.*

Mert, kedves, ha igaz,
az őrült lelket ingatja a lét,
ám megeshet,
sírásmézet csepegtet a tél –
hóöröm-könnyek,
meg széncinege-remegés;

így lehet magunkkal jönni,
és menni,
nincs más, akivel inteni;

anyácskám, szerelmem, bárki,
aki szűz-téboly lebegés,
ingatod a létet,
miközben ő pillanatokra tördel,
ami nélkül soha-
se lehetnék,
én meg beszélgetni igyekszem
vele, akárha léteznénk.

–––
*Csokonai nyomán haladva.

A verset Szabados Árpád Szimmetriák című festményeivel illusztráltuk.