Cicik – Molnár Lamos Krisztina novellája

MOLNÁR LAMOS KRISZTINA

A női mell puha. Bőrének felszíne selymes, meleg tapintatú. A női mell őszinte. Ha fázik, ha fél, ha boldog, sohasem hazudik. Nyílt. Látszik rajta a szívverés, el nem rejtheti. A női mell áttapintható.

A folyosón már hárman ültek és várakoztak, amikor odaért, hiába volt időpontja. Két idősebb asszony és egy fiatalabb nő, aki kék selyemsállal a nyakában, fehér blúzban és farmerban, fekete szemében rémülettel ült ott. A rémület az előtérben is uralkodott. Megült a levegőben, baktérium spórákra és vírusokra tapadva, és mint nehéz, mégis láthatatlan permetet, az asszonyok ki-be lélegezték. A rémület jelenlétének legkönnyebben felismerhető jele a mosoly. Az a kényszeredett féle, ami odacsimpaszkodik a szájak szegletébe, és ami megoldja a nyelvet. Amitől a nők beszélni kezdenek.

Beszélnek is. Szörnyűségeket. Hogy fájni fog, vagy ha nem is, de mindenképpen nagyon kellemetlen. Még a manuális vizsgálat is, nem csak a műszeres, és hogy ami utána jöhet, az eredmény, ami kiderülhet, az pedig maga lehet a borzalom. Vajon mitől félnek jobban? A vizsgálat módjától, vagy az eredménytől? Ezen tűnődik. Az orvost Tompa Tamásnak hívják, a beutalója hozzá szól, és látja, a neve ki van írva az ajtóra, ő itt az egyetlen doki, akinek állandó és fix rendelési ideje van, a többiek csak rezidensek, beugrók, akik csak akkor jönnek, amikor szükséges. Várakozás közben hallgatja a nőket, és időnként kérdez, hadd beszéljenek, de válaszaikat igyekszik nem a saját igazságaként elfogadni. Nincs még saját igazsága. Életében először jött ilyen vizsgálatra. Telik az idő. És magában elmosolyodik reménykedve, hogy ez a Tamás mégsem fog tompa fájdalmat okozni neki. Talán minden csak vicces szójáték. Talán szerencséje lesz, nem lesz kellemetlen, és nem is derül ki semmi.

Az asszisztensnő szőke, ötvenes, barátságos. Igyekszik megnyugtatni, hogy nem fog fájni. Dicséri a mellei méretét, könnyű velük bánni. Ezt eddig még senki nem mondta. De igaz lehet, hiszen nem túl nagyok, nem is túl kicsik. Apa, amikor kamaszodott, nagy figyelemmel kísérte a testi fejlődését, anya is mindent elmondott, amiről úgy gondolta, hogy szükséges, és büszkén méregették, kedvesen becézték, cickánynak hívták őket, ahogy növekedtek. Később, a tornatermi öltözőben jött csak rá, hogy lehetnének nagyobbak is. Még később, néhány partnerének már viccesen és zavartan mondogatta, hogy ezek, az övéi, nem is mellek, hanem csak cicik. Volt egy nadrágos ugyanis, aki hibának tartotta, hogy nem 80 D-s, nagyjából akkortájt kezdte a magyarázkodást. Vagy akkor, miután a férje is azt mondta: nahát, úgy látszik, állandóan teherbe kell majd, hogy ejtselek, ahhoz, hogy jó melleid legyenek. Már nem emlékszik, mikor kezdődött el a magyarázkodás. De az biztos, hogy Zoli, a nála fiatalabb srác már hiába mondta őket gyönyörűnek, és bizonygatta neki, hogy nem a méret a lényeg, hanem, hogy feszesek és szépek, és hiába volt évek múlva még valaki, aki azzal vigasztalta, hogy a kisebb mellű nők máshol sokkal érzékenyebbek, ő ezt akkor már nem tudta elhinni nekik. Azért sem, mert minden pozitív megjegyzés ellenére a férfiak általában nem fordítottak a melleire túl nagy figyelmet. Pedig ő szerette volna, ha többet kényeztetik őket. Mondjuk, puszilgatják. Simogatják. Vagy csak bárhogy máshogyan, akárhogyan, de törődnek velük. Mert igenis, a cicijei nagyon érzékenyek voltak. Vágytak volna az érintésekre. Ám ezt a férfiak nem vették észre. És mert azt látta, hogy mindenütt csak a teltebb keblek kellenek, óriásplakátokon, újságokban, novellákban, festményeken és még a regényekben is, elég hamar arra a meggyőződésre jutott, hogy minden pasi azokról ábrándozik. És nem volt vigasz az sem, hogy funkcionálisan a saját mellei nagyon is kitettek magukért. Hogy hosszú hónapokon át táplálta belőlük a fiúkat, szoptatta őket majdnem egyéves korukig. Nagyon szeretett szoptatni. Egészen, különlegesen jó érzés volt. De akkor is. Lehetnének legalább egy kicsivel nagyobbak! Többnyire ezen áhítozott, és valljuk be, sokat bánkódott miattuk.

A gép nagyon modern, vajszínű, kicsi, és halkan zümmög a vizsgálat alatt. Üveglapjára fektetik a melleit egyesével, és egy állítható karral ráeresztenek egy noteszlapnyi méretű vizsgálófejet. Összenyomják a puha szöveteket. Egészen laposra paszírozzák őket. Csak akkor fájhat, ha csontot ér, akkor szóljon, mondja az asszisztens. Csontot nem ér sehol, lapul a hús és az izom, úgy látszik, ahhoz van elég. Kétirányú a vizsgálat, összesen négy képet készítenek a fémtokban lévő fekete filmre.

A felvételek előhívására és kiértékelésére várni kell, addig kiküldik, visszaültetik a folyosóra. A kék kendős fiatal nőről közben kiderül, hogy jöhet vissza biopsziára, az egyik idősebb asszonynak pedig meg kell ismételni a vizsgálatot, mert nála is találtak valami gyanús árnyékot. Már csak abban bízik, hogy az övéi nem hagyják cserben őt. Hiszen, ha nem is voltak a kedvencei a testén, mégiscsak jól bánt velük. Megadott nekik minden szabadságot, csak ritkán szorította őket melltartóba, hiszen a kebelfékre, ahogy barátnője a melltartót hívta, épp a méretük miatt neki nem volt szüksége, nem is szerette. A cicik szabadon simulhattak a pólók alá nyáron, pulóver alá télen, a mozgásban nem gátolta őket semmi, és mindig vigyázott rájuk, be ne üsse őket sehová, a szabadságon kívül pedig megadta azt is, ami kellett, termelhettek tejet, korlátlan mértékben, addig, amíg csak jól esett nekik.

A nevén szólítják, belép a vizsgálóba. Őszes halántékú férfi hajol a kivilágított faliújsághoz, amire a felvételeket csíptették, ott a négy fotó, simulnak a fényes felületre, azokat vizsgálja, kerek nagyítóval. Derékig levetkőzik, ahogy mondták, hogy kell, és csupasz felsőtestét ölelve áll meg a férfi mögött. Kicsit hűvös van a pucérkodáshoz és úgy tűnik túl gyorsan vetkőzött, mert az orvos egyelőre ügyet sem vet rá, egyre csak a felvételeket mustrálja, időnként egészen közel hajolva a képekhez. Egy darabig álldogál, azután közelebb lép és maga is tüzetesebben nézni kezdi a falat. A röntgenképeken a mellei olyanok, mint a virágok, kerek sötét kontúrral ovális formák, bennük ezüstfehér vékony csíkok, a tejcsatornák, az erek és pöttyök az apró mirigyek. Önkéntelenül felsóhajt a képek láttán. Ó, de hát ezek nagyon szépek! Az orvos megfordul a széken, és elmosolyodik, ahogy ránéz. Örülök, hogy tetszik, mondja, első ránézésre nem csak szépek, de úgy tűnik, hibátlanok is. Feláll a székről, kezét nyújtja, bemutatkozik, és megkéri, hogy emelje fel a karjait lazán oldalra, hogy elvégezhesse a fizikális vizsgálatot. Magas az orvos, legalább két fejjel magasabb nála, és ő előtte áll. Félig meztelenül. Amíg engedelmesen felemeli a karját, a férfi a két tenyerét egymáshoz dörzsöli, talán, hogy megmelegítse a kezét. Kék és piros kockás ing van rajta a fehér köpeny alatt, nyakkendő nélkül, kigombolt nyakú ing, betűrve a gombos sliccű farmerba. Felnéz rá. Felkészül a fájdalomra. De az orvos szemében vidámság van és biztatás. Nagyon fura. Elnéz az ablak irányába, ahogy megérinti őt. A férfi két tenyerébe fogja először az egyik mellét, és fentről lefelé végigsimogatja, nyitott tenyérrel, azután az ujjaival is végigtapogatja, minden irányból, nem túl gyors mozdulatokkal simogatja végig a melleit, miközben nagyon figyel, ezt érezni, valahová befelé, a mozdulatokra figyel és arra, amit tapint. Nem mer az arcára nézni, úgy tesz, mintha ő nem figyelne, ő valami másra akar koncentrálni és nem arra, amit csinálnak vele. Otthagyja a testét, legalábbis kísérletet tesz erre, átengedi magát, és várja a szorítást, vagy a fájdalmat, de az nem jön. Csak a doktor meleg tenyere és fürge ujjai. A vizsgálat zavarba ejtően sokáig tart. És túlságosan jól esik. Ilyen gondossággal még nem vizsgálta meg senki. Nem emlékszik. Minden rendben, hangzik azután, már csak az ultrahang van hátra, kérem, feküdjön le arra az ágyra a vizsgálathoz. Az ágy egy priccs, papírtörölközővel leterítve, felette monitorral. Elhelyezkedik. A zselé hideg. Felszisszen. Az orvos mosolyog megint, mellette ül, oldalt, és a képernyőt félig felé fordítja. Körben forgatja a mellén a zselés műszert, átnézi egyesével a nyaki nyirokcsomókat is. Közben kérdezősködik. Hogy miért most jött vizsgálatra és hogy van-e valami panasza. Puha és vastag szája van, rózsaszín és telt, fehérek a fogai, az arcán gyenge borosta, reggel óta nőhetett. Karjával a mellkasára támaszkodik, ahogy vizsgálja, megtámasztja a könyökét valahol a gyomra környékén, nem fáj, nem nehezedik rá, épp csak érzi, hogy ott van, rajta, a testén. Beszélgetnek. Hosszasan. Látja, nem csak szépek, hanem tökéletesek a mellei, minden abszolút rendben van, én nem látok semmiféle rendellenességet, mondja neki azután mosolyogva. Majd a kezébe ad egy csomó vágott papírvattát, ezekben megtörölközhet. Felöltözik. Már kabátban van, úgy veszi át a gépelt leletet. Viszlát egy év múlva, addig is vigyázzon magára. Megígéri. Vigyázni fog.

Kilép a folyosóra, köré gyűlnek az asszonyok, akik addigra már legalább tucatnyian ücsörögnek a váróban. Nem fájt egyáltalán. Kicsit sem volt kellemetlen, mondja nekik, és kényelmesen elrakja a papírjait. Miközben a sálat a nyakába köti, betűrve a kabátja alá, végigsimít a mellein. Sok sikert, minden jót, így köszön el. Végigmegy a folyosón, és kettesével véve a lépcsőfokokat kifut a kapun.

Este a fürdőkádban, ahogy leborotválja a hónalját, kihúzza magát a tükör előtt. Körben megfordul azután, megnézi magát jobbról és balról is. A bőre kipirult a meleg fürdővíztől, és ahogy a vanília illatú testápolót simogatva végigkeni rajta, érzi, hogy puhán feszül mindenütt, a mellkasán is. Bársonyos mindenfelé. A mellei kerek halmok, éppen annyira gömbölyűek és nagyok, hogy kényelmesen elférjenek egy férfi tenyerében. Ujjaival megérinti alig sötétebb árnyalatú mellbimbóit is egyenként, külön-külön, mintha csak viccelődne velük. És akkor elmosolyodik. Sziasztok, cicik!