A százéves sárkányölő

A múzeum igazgatója, E. Csorba Csilla köszöntötte a Jékely Zoltán 100 éves születésnapi emlékműsorára egybegyűlteket. Az Országos Széchényi Könyvtárban előző nap nyílt Jékely-emlékkiállítás „Én már rég a harangoké vagyok” címmel – hívta fel a figyelmet az igazgató, de a PIM is folytatja majd műsorait: november 15-én irodalmi konferenciát rendeznek a költőről. A Jékely-hagyaték egy része egyébként a múzeumban, más része az OSZK-ban található. De a látogatók már hónapok óta találkozhatnak a PIM-ben Jékely keze nyomával: a „Magyar írók Itália-élménye” című kiállításon több dokumentum is őrzi a költő-író olaszországi emlékeit. Álomvilággal keveredő élménybeszámolóiban Tinóditól Adyig kalandozik – idézte fel Jékely Itáliával kapcsolatos írásait az igazgatónő –, de álmai Rómából is mindig Enyedre, Kolozsvárra röpítik vissza. 

Az ünnepi műsor kezdete előtt E. Csorba Csilla virággal köszöntötte Péterfy Saroltot, aki a Holnap Kiadó gondozásában megjelent Jékely 100 című kötetet szerkesztette. A válogatásban tíz kortárs költő tíz választott Jékely-verse található, mellettük egy-egy miniesszé is olvasható.

A Kert-kísértet című vers a költő hangján töltötte be a múzeum dísztermét, a régi kertet megidéző hexamaterek – „tündérkert tán, alkonyi órák fantoma – álom?” – magnóról szólaltak meg. Az emlékezés fonalát Ágh István szőtte tovább, így kezdve beszédét: ő maga, vagy bármelyikünk is lehetett volna az a kisgyermek, akit Jékely életre kelt verseiben. Majd Jékely elveszített és megtalált városait vette számba: míg egy régi fotón a hűvösvölgyi sziklacsúcson állva egy elégedett hódító képe néz vissza ránk, Jékely verseiből mégis egy idegen beszél, aki szeretné szívébe fogadni Budapestet, de nem találta meg itt a helyét – ezért is költözött vissza Kolozsvárra.

Ágh István

Jékely Zoltán már kisgyermekként hazátlanná vált a trianoni döntés miatt – folytatta Ágh István. Mire megszerette volna Kolozsvárt, már el is kellett hagynia: családjával Budapestre költöztek, s a fiatalember az Eötvös Kollégium diákja lett. Az Országos Széchényi Könyvtár irattárában helyezkedett el, majd visszatért Kolozsvárra, és újra Budapestre, az OSZK-ba. Az én országom című versben a nagy szellemi haza ábrándja jelenik meg – emlékeztetett Ágh István a „helyét az országban nem lelő vándor” egyik legfontosabb művére. Nem véletlen, hogy Jékely versei élére mindig a Ballada a kóbor kutyákról című Villon-verset szerkesztette, melyet „Az ötszáz éves Villon emlékének” ajánlott. „A Kalotaszegi elégiát akár a székely himnusz dallamára is elénekelhetnénk – jegyezte meg Ágh István –, de Jékely elégiája ennél visszafogottabb, egy nép balladájává változik.” Nyelve prédikátorok és trubadúrok hangjából ötvözött, mégis nagyon mai. Földrajza Nagyenyedtől Rómán át Párizsig terjed, temetője a farkasréti hegyhát – érkezett meg Ágh István beszéde végén a költő nyughelyéhez.

A Jékely műveiből válogatott összeállítás első része a költő-író életének korai helyszíneit elevenítette fel. A Seol ellen című vers sorai Havas Judit előadásában szólaltak meg, A Születésnapra című költeményt, melyben Nagyenyedre emlékezik Jékely, Papp János hangján hallgathattuk meg. Az Enyed a világ közepe című prózában pedig arról vallott az erdélyi alkotó: az enyediség milyen büszke tudattal töltötte el a város lakóit, akik bármilyen messze is sodródtak szülőhelyüktől, mindig Nagyenyed maradt számukra a világ közepe.

Papp János és Havas Judit

Lövétei Lázár László A halász Jékely címmel emlékezett a költőre kötetlen, ám annál élvezetesebb beszédében. Micsoda önfegyelem kell ahhoz – állapította meg Lövétei az elhangzott versekhez kapcsolódva –, hogy ne menjen tönkre egy ember e gyötrelmes félig-emigrációban! Sokak pályája kettétört, akik elhagyták Erdélyt, és „meggyőződésem, hogy Jékelynek ebből egyik menekülés a horgászat volt” – állapította meg a Székelyföld szerkesztője, aki több művet is idézett ennek alátámasztásaként. Így A halászok és a halál című Jékely-regény egy mondatát: „Minden ember halász, csak nem tudja magáról”. Mint Lövétei elmesélte: egyszer elbiciklizett szülőföldjére, Lövétére, Erdőfüle fölé, ahová Áprily Lajos vitte fiait halászni. Megnézte a versekben is megörökített Kuvaszó környékét, mennyire maradt meg a természet, amellyel Jékely szerződést kötött. Az enyedi író-költő Budapestről is elvitte tanítványait Erdélybe közös pisztrángászásra, s a halakat azután együtt sütötték meg.

A bibliai kép után Lövétei az utókor tanítványai nevében állapította meg: Jékely sosem fog úgy bevonulni a magyar irodalomba, mint Ady vagy Kosztolányi, mesterként – talán épp emiatt – mégis fontosabb a szerepe. Adyt utánozni csak epigonként lehet, Jékelytől mindig lehet tanulni. „Az ilyen költők a tőkesúly a magyar irodalom hajójában – a többi sirályként, tündérként, Istenként csapdos az égben” – fogalmazott Lövétei Lázár László.

Lövétei Lázár László

A megszólaltatott verseket és prózákat hallva azután meg is jelenhettek a képzeletünkben a kuvaszói pisztrángászások: „A martban a menyhal már aluszik, / s köve alatt hízik a botikó; / az ingola álmában is úszik, / mint egy tengeralattjáró hajó.” S a vers végén az édesapát, Áprilyt megszólító sorok, megkeresik-e a vén vadorzó nyomait: „Ugye, holnap elindulunk, Apu, / s megkeressük halcsontos kalibáját, / a Kuvaszónál, keserűlapu / között, hol nemrég utoljára látták?”

Papp János

Szakolczay Lajos irodalomtörténész Jékely Medárdus című regényéből kiindulva a Kalotaszeg-élményt állította az író-költő életműve középpontjába, s vetette egybe a költeményekben megragadható emléknyomokkal, így a Vasvári Pál nyomában és a Kalotaszegi elégia soraival. Ez utóbbi versben „döbbenetes keserűségében is fölemelő magyarságkép” rajzolódik ki – fogalmazott Szakolczay, aki Jékely álomlátásait Kondor Béla vízióival találta rokoníthatónak. „A Medárdus Kalotaszeg-képe arannyal van keretezve, melyben Kalotaszeg lelkünk Velencéje” – mondta Szakolczay. A regény ügyesen bonyolított szálai fókuszában mindig Erdély áll, s ahogy a történelmi hősök a magyarság jelképei, úgy Kalotaszeg az univerzumé. A hely valósággal bibliai toposszá válik, melyet kitüntetett figyelem, zsoltáros áhítat illet meg – fogalmazott az irodalomtörténész. Jékely életének helyszínei egyre színesebb és színesebb emlékszőnyegként bomlanak ki művei sorában, és ő „bármelyik ösvényén is indult el, szívünk mezsgyéjén landolt. Ettől nagy az ő életműve, és ettől vagyunk mi gazdagok” – zárta emlékezését Szakolczay Lajos.

Szakolczay Lajos

Mivel Szabó T. Anna nem tudott megjelenni és beszédet mondani, a műsor Jékely műveivel folytatódott Havas Judit és Papp János előadásában, megrajzolva az Enyedről induló, Budapesten lezáruló életút teljes ívét. Az elégikus-balladisztikus Jékely mellett az összeállításban helyet kaptak a bohémabb, derűsebb költői attitűd lenyomatai is, amelyeknél az elmúlás borzongásába mindig csempészett egy kis humort is a költő. Ilyen a Csontjaimhoz című költemény, vagy a tréfás novellának induló Póta című írás, mely végül tragikus látomásba fordul. A szoknyapecér és a halállal kacérkodó, a Szerb Antalt és Weörest invokáló Jékely mellett megszólalt a Róma-járó költő hangja is, majd a Sárkányölés mitologikus magasságba emelkedő sorai zárták a műsort. „S még látom, a béle hogy omlik, / hurkásan hogy gomolyog a homályban, / s rém-szeme hogy mered énrám, / a Szent György-napján születettre, / ki íme, megölte, újra megölte a Sárkányt!”

Szöveg és fotók: Laik Eszter