Vannak nők – Hegedűs Gyöngyi versei

 

ködbevesző szárnyak

tollat magáért hullatnak
ködbevesző szárnyak.
nem madár, csak angyal:
veszni hagyja a fiókákat.

 

 

 

vannak nők,
nasztaszja filippovna,
akiknek testéből
nem húzódik vissza a homályba
születéskor a víz ringatása.
egyszerű magzati reflex,
hogy élnek.
nem mérlegelnek.
csak szeretnek.
ha ölelnek, testemen áttündökölnek.
de miért, hogy múltjuk, jelenük, jövőjük
mindig a maga arcát
formáló kopoltyúívek?

 

 

 

nem tudom miért kell
a fényhez a vér sötétje,
nasztaszja filippovna.
hogy ne csak létezzen,
de cselekedjen, történjen.
hogy ne emlékekben tárolja a múltat,
hanem mint a fiúk szülőfalumban:
a borbélyműhely vakolatdarabjában,
amibe belekeverték kötőanyagnak
a férfihajszálakat.
a testet megjárt anyag
freskó-hullásában.

 

 

testből testbe

nem ebben a házban születtem,
nasztaszja filippovna.
a költő sem itt született,
ki tengerszint alatti magasságban
terelt maga előtt felhőnyájat.
mégis, a testből testbe,
mind mélyebbre nyíló napok maradéka:
a marhavérrel kifestett mészárszék
naplementéje,
a kocsma tükör nélküli homálya,
a füstölő dagerrotípiája,
a gyerekméretű íróasztal szálkája
lesz körmöm alatt,
mikor rám zuhan
az ég placentája.

 

 

 

pernye az árnyék,
nasztaszja filippovna.
már azelőtt hullni kezd,
hogy a várost
ránk gyújtaná az őrület,
és a tűzfalakat bekormozná
az üdvtörténet.

 

 

 

emlékszik a hegyre?

markában az összegyűjtött kövekre?

s hogy nem fogadtam el

egyiket sem.

nem akartam kavics lenni

a sziklakertben.

épp mikor a hegy

itt és most-ja

magához emelt

nasztaszja filippovna.

 

 

hegyet mászni

annyi, mint

alászállni a testbe.

érezni születésben
ránk nehezedő súlyát.

 

a vér alkímiája

a megnevezés szándékából

mást nem hagy,

csak testhőmérsékleten

elbizonytalanodó

határozott névelőt.

 

a horizont tovafutó varrat.

sosem feslő hajnal.

 

a végső hódolatban

nem kárhozat

a hiábavaló áldozat.

 

 

a mondat

ma éjjel megint ott volt a mondat.
a mondat, amiért már annyi szót leírtam,
de minduntalan szétszaggatja
az ébredő idegsejt-hálókat
haltestű mélytengeri áramlat.
beazonosíthatatlan faj
csak a létéről akarja, hogy tudjak.
s hogy szándéktalan.
lehet, hogy isten egy ilyen mondat?
mi más a tenger, nasztaszja filippovna,
ha nem különvált testek
egyívású szomja?

 

 

 

itt szirmok nélkül
virágzanak a fák.
mert virágzás ez is,
ez az öntudatlanságig tónustalan zöld.
a folyóvölgy nem tanulható mélység.
szemmel nem bemérhető.
újra zuhanni kell,
hogy érezzem.
a madarak csak annyival repülnek
a víz felett,
hogy ne szakadjanak el
egyik elemtől sem.
mikor hosszabban itt éltem,
szégyelltem ezt a látványt
kulisszának használni hétköznapokhoz.
a várost, ahol megmaradtak legmagasabbnak a tornyok.
ha  sorsom lehet hitvallás nélküli hit,
konfesszió híján maga sem térhet ki belőle.

 

 

sziget

lehet-e valakiből szent,
ha el nem követett bűn
miatt vezekel?
ha magának meg nem bocsát,
másokat hogy engesztel?
ha mindig a képzelt tetthely
deszkáiból épített pallón lépdel,
és soha nem érzi lába alatt a földet,
érezheti-e istent?
ha megolvasztja is összes
eljövendő tele hótakaróját
az elszenesedett emlékekkel,
vajon iható lesz-e a tenger?
vagy csak a dús-testű élet
pusztul benne tömegesen.
és mégis, mégis nasztaszja filippovna,
van, hogy nem hiábavaló
az ilyen szentségtelen áldozat.