batyu

 

hoztam neked képzetet, érzetet
fényeket, kedvet, reményt, lillát
úszó dinnyehéjat, rejtett csillagrendszert
eltört szilvafát, táncoló bóbitát;
hajszálat, csigolyát, hűs tenyeret, csupasz bőrt
hoztam fehér csöndet, félig szítt cigarettát
négyökrös szekeret, kacagva szaladó őszt
hoztam neked dallamot, titkot, nyálmintát.

 

összegyűrt zsebkendőt hoztam, éjjeli szuszogást
csókfoltos lepedőt, sóhajt, hajnali hunyorgást
hoztam porcicát, katicát, matricát, papíron tintát
beton koptatta cipősarkat, párszáz mosolymintát
hoztam neked felciccenést, bősz fintorgást
kérdést, választ, sötét duruzsolást
hoztam neked esti sétát, tányéron koccanó villát
neked hoztam ajkat, homlokot, pillát

 

 

lebegnék

 

nehéz

 

a fejem
a bőröndöt a vonatra fel

 

 

könnyű

 

lépéseink spondeusa
légzésed a fülem mögül
cipőkopogás a szürke betonon
kérges régi könyvlapoknak múlt-illata
éjszakában hunyorgó bogár-szemed
hogy én egekben gondolkodom
ez a vállrándítás-carpediem a
zsibogtató szívvibrátó vagy
a libabőr a te karodon
arcomból a hajat kisimítani
vállam mögött hátra-hátrasandítani
a cigarettafüst mi fel-felfelé sámántáncol
ahol minden egek ahol olyan édesen idegen
módon csiklandoznak az ez okból csivitelő idegek
és zsebemben a kulcsok ahogy zörrennek
vagy hol bolyhos sötét mollból csilingelő
derű-dúr durran egyetlen csapásra és
magyarázatra nem szorul semmi
értem ahogy nézel és te
érted ahogy én és így
ezek a félszavak pedig oly egészen
könnyű pilleként repülnek a nagy megértésben
nekem talán mostmár csak a cukorpapírral kellhet itt
csörögnöm vagy olyat játszani hogy mindent  l a s s a n
mondjuk körülnézni úgy hogy egy fejfordításban benne van
egy egész univerzum ahol tejutak és vörös óriások kokettálnak
és firkantják egymásra torzított dalí-bajszaikat filctollakkal
én pedig itt lent hajamban a madártollal ahol a patakok
csobognak ahova a szőlőmagot bele ahol ez a szellő
meg-megújulván meg-megrendíti aki épp jelen és
borzongatva eregeti furcsa fa szösz-terméseit
langypuha hóesés ez végre vajhmi jólesés
ez itt már talán olyasmi esetleg ez
l  e  b  e  g  é  s

 

 

magyar hatalommorzsák .reflekt

 

agyköszörülünk, fejkoszorulunk,
álláspontunk pontállás. (pont nemjó)

 

(eget karcol, habot felhőz)
jobb lesz, ha itt nálam felnősz !
(karcos égbolt, hab a felhő
minden gyerek egyszer felnő)

 

nem melléktermék, a ti ebédetek ez,
mosogatóleves
mosogató leves

 

innen egy tükör hiányzik . kizynáih röküt yge nenni
(egyre inkább)

 

 

színre színt

ott ült a tejbárban azon a kéksszürke és undorítóan nyálkás hétfő délelőttön, amikor a vörös hajú olyan imbecilis módon kevergette mellette, mintha ezen múlna valami és rácsöppent az asztalra a tejszín, és arrébb egy hórihorgas, sárga arcú a piszkos kartonpapírra rajzolta egy tompa grafittal azt a csorba kancsót, ami a pulton állt, és ahova épp letette azt a stóc tiszta szalvétát a tepsifejű pultos, akinek a fekete ingujja még reggel belelógott a tejhabba, amikor a két férfinek vitte a reggelit az ablak melletti asztalhoz, ahol most ő ült, és ahol most teljesen érthetetlen érzet töltötte el, olyan, mint ami még senkit soha a földön el nem töltött.

 

amikor kicsit később mégis kisütött a nap, a kesztyűs női hölgy a buszmegálló melletti sárga falú háznál kotorászott a táskájában, és épp nagyon utálta, hogy a kesztyű ilyesféle akadályt képez, muszáj lesz levennie, mert így tapogatózó ujjbegyei az istennek se találják azt a jól ismert szögletes formát; két nappal ezelőtt ugyanitt állt meg a sportcipős férfiúi úr is, ő is szögleteket keresett és ő sem találta, de rajta nem is volt kesztyű, viszont volt nála egy nagyon-nagyon-nagyon vastag könyv.

 

hangulatfest

három                     séta                         a                      fikció                       erdejében

itt ülünk a pulóvereinkben és meséltetjük egymást, kint az esernyők és a csepegés fentről, bent a pultos összekoccintja a sárga-görbe bögréket a polcon, én véletlenül belerúgok az asztal lábába, a kávéd egy kicsit ki, de feltörlöm, te elnézel, félmosolyogosz, én elmondom azt a rossz történetet, te a kockacukrot ropogtatod, én újra lecsöpögtetem, de most a könyvemre, most te törölsz, és valahogy tudjuk, hogy eközben valahol messze valami siklik valamilyen síneken, ahol hó és gyilok-jégcsapok, megkásásodott konvenciók és kemény tekintetek, mozgolódások a bokorból, rákszerű alienek és maga a rideg borzongás, az ér lüktetése a halántékon, a sajgó seb, nemmóka és nemkacagás, gyomorfacsarodás-szívfacsarodás, zaccos kávé és kiszáradt száj, eltört a szilvafa és semmi fény, tompán vaksötét minden, ha valamit akarsz, tapogatni kell, csak bele ne nyúlj a - !

mi pedig itt a kiskanalakkal, az én pislangató pille-pillámmal és a te kankalin-orroddal, mi itt mocorgunk a sámlikon a lámpafényben, és csak mondjuk, mondjuk, szóval addig nekem gondom nincs is, nem lenne gondom.

 

nekem nyolc

este van, nyolc körül. a vacsora véget ért, már csak a dióhéj ég a tűzben, egyesek a poharukat fogdossák némi utolsó kenet-korty reményében, egy furcsa alak a szalvétáját gyűrögeti, én részemről elhatárolódom bármiféle hirtelen mozdulattól, csak a tekintetem jár körbe-körbe.

 

este van, nyolc körül. az ablak melletti piszkos sarokba kucorodtam. hirtelen mozdulatot nem merek tenni, innen figyelem a kámzsás alakot, aki a tölgyfaasztalnál kuporog a pislákoló gyertyafényben, és furcsa, pókszerű írásával szövi tele a sárga pergament. 

 

este van, nyolc körül. a tévé üvölt, a gyerek üvölt, a kutya üvölt. vészterhesen villogó autó süvít el a fürdőszobai ablak alatt, én mozdulatlanul figyelem a kádba csobogó tűzforró vizet, a habfürdő kevereg benne körbe-körbe.

 

este van, nyolc körül. a halovány szivárvány színei hullámozva pislákolnak a fejünk felett, a föld nyekeregve kettényílik furcsa cikcakkban. én nem mozdulok, kuporogva nézem, ahogy az égből csigák, ebihalak és újszülött állatkák potyognak sűrű, sűrű záporesőként.

 

este van, nyolc körül. egy furcsa alak szalvétával törli le egy kevésbé furcsa alak száját a szomszéd asztalnál, nálunk jókedvű a társaság, jó a bor, nevetünk és nagyon könnyűnek érezzük a létet, én közben pedig mozdulatlanul figyelem, ahogy ő az asztal másik végéről egyre csak vigyorog.

 

este van, nyolc körül. az első fagottos gyorsan ellenőrzi a nádat, én mozdulatlanul meredek összeragadt kottáimra, a második csellista furcsamód megérinti a könyököm, és az öltözőig hallható, hogy a közönség roppantmód köhög.

 

este van, nyolc körül. roppantmód. a furcsa alakok körbe-körbe kuporodtak le a szobában a pergamennel leterített padlóra, nem mozdulnak, a bor üvölt, a szivárvány jókedvű, a dióhéjak vészterhesen villognak, és csobogva hull a forró záporeső.

 

este van, nyolc körül. a kutya pókszerűen kuporog. egy furcsa szalvéta roppantmód vigyorog, a kottám a kádban ázik, én minden hirtelen mozdulatot mellőzve ellenőrzöm az utolsó kenet-kortyot, a közönség az égből potyog, és a reggeli véget ért.