Olykor álmában is költ
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Költői estek című sorozatának legutóbbi vendégével, Vörös Istvánnal többek között a versolvasásról, a cseh humorról és az irodalom mágikus erejéről beszélgetett Karácsonyi Zsolt.
Olykor álmában is költ
Talán a hideg, esős idő miatt voltak olyan meglepően kevesen a Kolozsvári Állami Magyar Színház Költői estek című sorozatának legutóbbi rendezvényén, amelyre a színház stúdiótermében került sor, a Szépírók Társaságának támogatásával. A meghívott, Vörös István – József Attila-díjas költő, prózaíró, kritikus, műfordító, irodalomtörténész, esszéista, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nyugati Szláv Nyelvek Tanszékének vezetője – fordította Hrabal Őfelsége pincére voltam című regényének színpadi adaptációját, melynek premierje a napokban volt.
Karácsonyi Zsolt elsőként a vendég sokoldalúságára kérdezett rá. „Könnyebb akkor viszonylag sok verset írni, amikor prózát is írok, egyik dolog inspirálja a másikat. A terheléstől pedig aktívabbá válik az ember. Tulajdonképpen könnyebb sokoldalúnak lenni, mint egyoldalúnak” – hangzott a válasz. Indulásáról pedig így vallott a meghívott: „Eredendően azt hiszem, az irodalomra voltam kitalálva, de ez nagyon sokára lett világos számomra”. Érdekelték a természettudományok, a film, nyolcadikosan tudományos-fantasztikus-erotikus regényt is írt. Szerencsére nincs már meg – jegyezte meg viccesen.
„Minden vers a kollektív lírai térbe nyit utat. Amelyik nem, az nem is vers, legfeljebb versezet, szójátékhalmaz, fércmunka” – e korábbi megállapítása apropóján arra volt kíváncsi Karácsonyi, mennyi időt lehet eltölteni ebben a kollektív lírai térben. Vörös szerint inkább az a kérdés, mennyi időt lehet kibírni versek nélkül, s aki kibírja, annak nincsenek-e súlyos elvonási tünetei, nem korcsosult-e el valami a lelkében. Természetetesen nem kell mindenkinek költeményt írnia, de nagyon csodálkozik azon, aki egyáltalán nem olvas verseket. Az alkotó bármennyi időt el képes tölteni a kollektív lírai térben, olykor még álmában is költ.
„Dante mindannyiunk kollégája, annak is, aki nem ír verseket” – fogalmazott annak kapcsán, hogy olvasóként vagy költő-kollégaként tekint-e a nagy klasszikusra. Javarészt olvasóként merül el más szerzők műveiben, kivéve, amikor fordít, ami szerinte már önálló alkotás, és óriási felelősség, mert az eredeti mű lényegét hitelesen kell tükrözni. Regényt sosem fordított, novellákon, verseken szeret inkább dolgozni, egy-egy lírai mű magyarra ültetése igazi kihívás számára, ezért szereti csinálni. Csak olyan verset szabad lefordítani, amelyet ért vagy érez az ember. A szándékos félreértelmezés viszont érdekes játékot eredményez néha. Egyik tanítványa egy cseh költő halálversét szerelmes versként interpretálta, s olyan jól elemezte a művet, hogy Vörös elfogadta a véleményét. Egyetemi diákjaival gyakran kísérleteznek különböző értelmezési sémákkal, ilyen a szándékos félreolvasás is, de még álmoskönyvvel is próbálkoztak.
A Hrabal-regény színpadi adaptációja kapcsán elmondta: az író és a kolozsvári színház iránti rajongása késztette arra, hogy elvállalja a munkát, s nagyon örül , hogy hozzányúlhatott a szerző kultikus szövegéhez, még ha csak egy színpadi adaptáción keresztül is. Szerinte a cseh nyelvből fordítók gyakran „ a magyarok szája íze” szerint ültetik át a szöveget. Például e Hrabal-mű címe csehül Az angol király pincére voltam. Az író szándékosan emeli ki a regény egy mondatát, amelyet mellékszereplő, a főpincér mond. Hrabal sokkal „sötétebb” író, mint ahogy az a magyar fordításokból átjön, visszatérő motívum műveiben az öngyilkosság. Az Őfelsége pincére voltam című regényében nagyon élesen fogalmaz a második világháború alatti cseh kollaborációról. A fordítások valószínűleg azért ferdítenek néhol, hogy a morbid cseh humort és időnkénti borúlátást a magyar olvasó számára emészthetőbbé tegyék.
Vörös a színházi világhoz Prágában került közel, ahol nagyon sok előadást látott.Tulajdonképpen a nyelvtanulás miatt járt a színházba, azelőtt nem érdekelte különösebben. Míg a magyar színjátszás realisztikus, a cseh nagyon abszurd – állapította meg, és elmesélte, hogy nagyon hasonlított az egyik prágai színészre, többször összetévesztették őket, ami komikus helyzeteket eredményezett.
A meghívott az értelmi fogyatékosok színházának, a Baltazárnak is írt darabokat. Azt tapasztalta, hogy a társulat tagjai a dráma szakrális jellegét sokkal inkább vissza tudják adni, mint egy hagyományos színházi csapat. Valamiféle többlet, különös lelki finomság van bennük a többi emberhez képest, csupán segíteni kell nekik, hogy ki tudják bontakoztatni.
A beszélgetés végül az irodalom mágikus erejére tért ki. Vörös István hisz abban, hogy egyes költők, írók alkotásaikkal előre tudnak vetíteni dolgokat, egyfajta látnoki képességgel rendelkeznek, csak az a baj, hogy ezt nem tudják irányítani.
Varga Melinda
