Nagykanális – Majoros Sándor regénye, 18. rész – Szőttesé sokasodó hajszálrepedések

Szőttesé sokasodó hajszálrepedések

A növekedésem újabb gyötrelmek elé állította anyámat. Majdnem sírva fakadt, amikor rájött, hogy a tavasszal levetett és egész nyáron az ágy alatt tartott cipő ősszel nem megy föl a lábomra. Az sem okozott neki túl nagy örömet, hogy szinte mindig éhes voltam. Sóhajtozva gondolt vissza azokra az időkre, amikor inkább nem ettem meg az ebédet, ha kisgalambleves került az asztalra, mert most már eszembe nem jutott válogatni. Hiába trükközött különféle bizarr mártásokkal és ízetlen, fakó tésztákkal, amit a tányéromba varázsolt, azt szó nélkül eltüntettem. Az ánizsillatú csonterősítőt innentől el is felejthettük, de az újabb orvosi kezelést nem úsztam meg. Amikor a rendes fogaim nőni kezdtek, mintha föléledt volna bennem az a régi, szinte már el is felejtett átok, ami a jobb fülcimpámat derékszögben kifelé csavarintotta a fejemtől. Az új fogaim minden szabályt mellőzve úgy bújtak elő a rejtekhelyükről, ahogy a kert végébe vetett misling. Némelyik élével kifelé tekeredett, a másik meg sunyin behúzódott a mellette dacoskodó mögé. A szomszédok fejüket csóválva bámultak bele a parancsszóra kitátott számba, mert ilyet még egyikük sem látott. Kacskafogú gyerek akadt minden utcasarkon, de miattuk senki sem vetett keresztet, velem viszont megesett ez a csoda. Tám még a reformátusoknak is ráállt volna a kezük erre, ha nem vesznek erőt magukon, és nem váltanak át egy közönséges atyaúristenre.

Anyám egyébként sem acélos lelki nyugalmát ez a fejlemény még inkább megingatta. Maris néném akkoriban már nagyon beteg volt, azt rebesgették róla, hogy sem a szíve, sem a veséje nem működik úgy, ahogy kéne, és ha ez a kettő együtt gyengélkedik, nincs remény a gyógyulásra. Talán emiatt, de lehet, hogy ettől teljesen függetlenül, Dudás nagyanyámat meg egyre gyakrabban fogta el valami megmagyarázhatatlan gyöngeség, aminek folyományaként egyre csak fogyott, miközben az arca olyan szürke lett, mint a kút fenekéről kivödrözött agyag. Anyám és Zsofka néném rendszeresen látogatták a két beteget, és ahogy ez elvárható, sose mentek üres kézzel. Maris nénéméknél az is tetézte a bajt, hogy Anti sógorunk továbbra is pálinkával próbálta orvosolni a bánkódását, és mert ezt nem patikusok adagolják, egyre gyakrabban mérte el a dózist. Részegen meg pontosan olyan kiállhatatlan volt, mint András nagyapám. Alig múlt el hét anélkül, hogy ne tángálták volna el valamilyen kocsmai vita miatt, úgyhogy anyámékat Pacséron rendszerint két beteg fogadta. Megesett, hogy hirtelenében nem is tudták: a sorsát csöndes beletörődéssel viselő, de a jövővel már egyre kevesebbet foglalkozó Maris nénémet, vagy a priccsén a másnaposságtól és az ütlegektől fele-fele arányban nyöszörgő Anti sógort istápolják.

Ehhez képest a fogaim girbegurbasága még csak beszédtéma sem lehetett. Béla bátyámat ilyen bagatell ügyekkel nem zaklathattuk, ezért anyám a természetfölötti praktikákban járatos pártfogoltját, cigány Rúzsit mozgósította. A nyanya pipát szívott, és annak a füstjét fújta bele a számba, hogy kiugrassza belőlem az ördögöt, de az csak nem akart előjönni. Az öreg cigányasszony végül a gang könyöklőjén kikocogtatta a hamut a pipájából és azt mondta: a vrácsa itt nem segít, mert fönt annyira széles a fejem, hogy a fogaim ehhez igazodva fejlődtek ki, de az állam keskeny és satnya. Ez ellen pedig nincs mit tenni, mert a fogak olyanok, mint a kóbor ebek: mindig a saját útjukat járják, mondta, aztán beletette a szakmai tanácsért kapott két tojást a batyujába és távozott.

Furcsa módon András nagyapám véleménye teljes mértékben megegyezett cigány Rúzsiéval. Nincs rendben a feje ennek a gyereknek, hangoztatta. Egyszerűen nem férnek el benne a fogak. Ha annyira széles lenne az álla, mint Pityunak vagy Jancsinak – a két szabályos fejű unokatestvéremre célzott –, akkor nem volna miről beszélni, de így nem marad más, mint a beletörődés. A tudomány ebben a kérdésben teljesen tehetetlen.

Lehet, hogy nem hajszálpontosan ezeket a szavakat használta, de akárhogy is volt, anyám értett belőle. Több forrásból is megbizonyosodhatott arról a sejtéséről, hogy ha nem vesz magára valami emberfölötti terhet, mire megnövök, pénzért mutogatható szörnyeteg válik belőlem. Azt nem igazán tudta, miben nyilvánul meg ez a teher – pénzről nem lehetett szó, mert abból, amit apám a takarmánykeverőben keresett, nem hogy fogászati trükközésre, de még tisztességes ebédre sem futotta –, de úgy gondolta, amit a szocialista egészségügy, azon belül pedig a fogászat megadhat, szerencsés esetben fölérhet magával a csodával. El is cipelt rögtön a fogorvoshoz, pedig ha tudta volna, mi vár rá, talán eszébe sem jut ez a meggondolatlanság.

A váróban igen kiterjedt, ám gyanúsan hallgatag tömeg várt a sorára. A pisszenéstelen csönd kialakulásában az is közrejátszott, hogy a rendelő lepattogzott mázú ajtaja mögött időnként jajveszékelés támadt, ami azonnal és hatékonyan semlegesítette a világ szépségéről, sokszínűségről vallott elképzeléseket. A fogorvosnál teljes mértékben érvényesült az a Boza tanító úr által emlegetett tanítás, hogy a falakon túl nincs semmi. Kint az utcán süthetett a nap vagy eshetett az eső, valahol a határban a szerecsenekre hasonlító, izzadt napszámosok buzgón kapálhatták a kukoricát, netán arathatták a búzát, a vasvázas székeken kuporgókat ez a lehető legcsekélyebb mértékben sem vigasztalta. Csupa kivégzésre váró fogoly ült körülöttünk, nem csoda, hogy egyszer csak anyám is úgy érezte, belesajdít a fájás az egyik zápfogába. Mire ránk került a sor, már potyogtak a könnyei, úgyhogy ő ült be a székbe helyettem. Megszeppenve álltam mellette és szorítottam a karját, mert rögtön húzásra ítélték az egyik rágófogát, és az ítéletet helyben végre is hajtották. Velem ezek után már senki sem foglalkozott, és később is megúsztam némi vizsgálattal, aminek hosszabb távon valami szájkosárszerű, durva fogszabályzó lett a vége. Nem csavarozták rá a fogaimra, hanem mint egy protézist kellett viselnem, de mert kegyetlenül nyomta a valóban kóbor kutyákként viselkedő, megzabolázhatatlan fogaimat, csak addig tartottam a számban, ameddig anyám látta. Az iskolában meg azért nem viselhettem, mert egy értelmes szót sem tudtam vele kinyögni. Miközben anyám fogait szorgalmasan fúrták, tömték és faragták, az én kidőlt-bedőlt léckerítésemmel nem tudott mit kezdeni az orvostudomány. Végül megszületett a döntés: Szabadkára kell utaznunk, mert a poliklinikán talán láttak már fán baglyot.

Szabadka a mi famíliánknak nem volt jó ómen. Részben azért, mert Ignác nagyapám közvetlenül azelőtt halt meg, hogy ide szándékozta áthelyezni a székhelyét, részben, mert néhány hónappal korábban valóságos családi botrányt kavart, amikor Bagi sógoromék eladták a házukat és a jobb élet reményében odaköltöztek. Apám ezt a felelőtlenséget mélyen elítélte, és a véleményét nem is leplezte. Anyám úgy tett, mintha egyetértene vele, mert bár féltette a testvérét, titokban ő is valami hasonlóra vágyott. De apámat lángpallossal sem lehetett volna kikergetni a faluból, legalábbis nem olyan távolságba, ahonnét nem látszik a templomtorony. Szabadka is csak egy falu! Igaz, hogy a központja nagyon szép, pláne a régi városháza, de ha kijjebb megy az ember, ugyanolyan házak közt találja magát, mint itthon. Jani sógornak a kisipar se ment rosszul, de most tényleg fölvitte az isten a dolgát: munkás lett belőle a Solid cipőgyárban, mondogatta gúnyosan.

Anyám erre nem szólt semmit, mert azt ő sem vitatta, hogy Szabadka végső soron tényleg egy nagy falu, de olyan sok a gyár meg a hivatal arrafelé, hogy szinte válogatni lehet a munkahelyek között. Eta néném is rögtön talált magának helyet: pénztáros lett a városi közfürdőben. Ha anyám belegondolt a saját röghöz kötött életébe, el kellett ismernie, hogy eddig nemigen jutott messzebbre a hátsó udvarunknál. Kötve hiszem azt is, hogy azt az egy utat leszámítva, amikor gyalog mentek Topolyára meglátogatni a dutyiban csücsülő nagyapámat, utazott-e valaha is, csak úgy, kíváncsiságból. Ezen a téren apám sem állt sokkal jobban, de neki nem voltak ilyen vágyai. Anyámat viszont mágnesként vonzotta a messzeség. Ha tehette volna, gondolkodás nélkül fölkerekedik és elindul világot látni. Lehet, hogy hálát kell adnunk a sorsnak, hogy szegénységgel vágta kupán a családunkat, mert ha nem így lett volna, anyám talán eltéved valahol Afrikában és többé sosem látjuk, bár nem is kell ilyen félelmetes távlatokban gondolkodni: kimehetett volna az NSZK-ba is, szezonmunkásnak, mint a barátnői. Csupán az tartotta vissza, hogy apám hallani sem akart erről. Hiába bizonygatta neki, hogy ha ő is kimehetne Darmstadtba epret szedni, mint Zsofka néném, vehetnénk egy kombinált szobabútort, az öregemnek sokkal fontosabb volt az, hogy amikor hazajön a munkából, gőzölgő ebéd várja az asztalon. Amikor az egyik unokaöccse, az itthon csak biztosítóügynökként tengődő Somogyi Laci bejelentette: talált egy zsíros állást Wuppertalban, és fölajánlotta apámnak a motorbiciklijét, aki ezt természetesen nem fogadta el. Azzal érvelt, hogy kerékpáron is odaérhet, ahová akar, pedig a kollégái közül akkor már egyre többen cserélték le a biciklijüket valamilyen benzinüzemű csöhögőre.

Ezek után úgy készülődtünk anyámmal a szabadkai utazásra, ahogy Magellán a Föld megkerülésére. Az izgalomtól aludni sem bírtam, mert bár nem az én felelősségem volt, mégis attól rettegtem, lekéssük a vonatot. Hanyatt fekve bámultam a sötét márványlapnak tűnő plafont, hallgattam apám horkolását, ami egyenletesen tekert imamalom mormogásaként szivárgott be a konyhából. Milyen lesz majd ez a másik város? Hasonlít-e valamelyest Zomborra, ahol ugyebár zöld alagutakat vonnak az utcák fölé a galagonyafák, és a sárga kockaköveken végigmasírozó katonák bakancsa akkora visszhangot ver, hogy az égig fölhallatszik? Zombort már elég jól ismertem, pedig egyetlen utcájából, az Ignác nagyapámat a halálba vezető Sztapári útból sem láttam túl sokat. Az a kétszintes saroképület, amelyben Béla bátyámék laktak, olyan volt nekem, mint valami önkéntes börtön, mert hiába noszogatott Babika, hogy tartsak vele és játsszunk együtt a szomszéd gyerekekkel, szégyenemben, hogy nem tudok szerbül, csak a balkonról lestem őket. A ház másik oldalán egy fűrészes tetejű furcsa gyárépület takarta el a kilátást, és azt is tudtam, hogy mögötte ott a focipálya, távolabb meg egy akácerdő, ahol a katonák gyakorlatoztak. Amikor ezt Nagy Karcsinak elújságoltam, mármint hogy láttam egy valódi lőteret, egészen fölvillanyozódott. Rögtön meg is bízott, hogy ha legközelebb Zomborban járok, piszkáljam meg egy kicsit a földet ott, az akácfák között, mert az avarban biztos rengeteg a hűzni. Azt is megmondta, hogy a vaktöltény egy fából készült golyó, és tíz méteren belül halálos, vagyis ennek a lövöldözésnek komoly tétje van.

Ezt mind pontosan tudtam, amikor azon a kiégett füvű üzemi focipályán kapura rugdostam Béla bátyámnak, de hiába pislogtam az akácfák felé, nem alakultak úgy a dolgok, hogy hűznik után kutathattam volna. A katonákkal egyébként sem tudhatja, hányadán áll az ember. Az egyik András-napi összejövetelen, amikor az embereknek valamiért nem volt kedvük kártyázni, mi pedig meguntuk a konyhában a birkózást és besomfordáltuk hallgatni, miről beszélgetnek, nagyapám fölemlegette azt a réges-régi történetet, amikor a Boza iskolába bevitték az elfogott szerb partizánt, és megtalálták nála a saját halálos ítéletét jelentő hűznit.  Lehet, hogy azok a kopaszra nyírt bakát is összeszedték maguk után a kilőtt töltényeket. Ki tudja.

Csupa ilyesmin tűnődtem, mert Szabadka nem volt több annál a mesevárosnál, amely napközben a szomszéd szőleje alatt lapult, éjjel meg valami láthatatlan hidraulikával kitüremkedett a fölszínre. Ugyanilyen lehetett az igazi Szabadka is, csak nagyban: magas házak közé szorult szűk utcák ágbogas rengetege, ahol könnyebb eltévedni, mint egy nagyot sóhajtani. Csillogó kirakatú boltok, minden sarkon harsányan dudáló autók és drága ruhákban pöffeszkedő, rettentően komoly emberek. Ezzel a képpel aludtam el, de a következő pillanatban anyám megérintette a vállamat, hogy ébresztő, ránk virradt a nagy nap.

Fáradt és nyomorúságos reggel köszöntött ránk. A hasamat mardosta az éhség, de anyám rángatott, hogy ne kénytelenkedjek, a vonat nem vár meg senkit. Annyira iparkodtunk, hogy elsőnek értünk ki az állomásra. Még a jegykiadó fülke ablaka is zárva volt, és az is maradt legalább egy fél óráig. Ki-be járkáltam a váróteremből, bámultam a holtvágányra tolt vagonokat, amelyeket csillogó mázzal vont be a hajnali pára. Anyám nem látszott idegesnek, de az elemózsiával megpakolt szatyrát olyan közel tette a lábához, mintha azok a kincsek lapultak volna benne, amelyekről Gál Sancival a zsidó templomnál fantáziáltunk. Nekem ez a várakozás kis híján meghaladta a tűrőképességemet, közben meg az is eszembe jutott, hogy most nem izgalmas kirándulásra megyek, hanem egy városi fogorvoshoz, és ez rosszabb esetben fölérhet egy kínvallatással. Nem is tévedtem sokat. De előbb még megbámultam a füstjével szinte az eget karistoló, félelmetes cservenkai gőzöst, aminek érkezése megbizsergette a talpam alatt a földet, aztán meg csupa ismeretlen, különös tájakon vonatoztunk végig, ahol úgy jöttek szembe a fák meg a bokrok, mint egy szétvert hadsereg lustán visszavonuló katonái.

A kupéban anyám rögtön föloldotta a tilalmat, mert a szerelvény még jóformán ki sem mozdult az állomásról, máris nekifogtunk enni. Ezt a rituálét később minden szabadkai utazásunkkor megismételtük. Anyám itt is megkövetelte tőlem az illemet. Vigyáznom kellett a gúnyám tisztaságára, nem beszélve arról, hogy a cipőmet is olyan fényesre bokszolta, mintha nem is a fogorvoshoz vinne, hanem lakodalomba. A város már korántsem volt ennyire kifogástalan. Fátyolszerűen súlytalan, de a légyfogó celofánhoz hasonlóan ragacsos köd burkolta be a pályaudvart, amelyre valósággal rácsimpaszkodott a mozdonyfüst. A mellettünk elsiető, fázósan a kabátjukba burkolózó emberek feleannyira sem voltak elegánsak, mint mi. Színtelen, fakó épületek közt kanyarogtunk, míg végre megtaláltuk a poliklinikát, ami szürke volt és barátságtalan. Anyám betuszkolt egy irdatlan méretű terembe, ahol már vagy félszázan várakoztak. Semmilyen kínlódásom nem ért föl ahhoz a délelőtthöz, meg az utána havonként rendszeresen ismétlődőkhöz, amit itt töltöttünk. Nem szólt hozzánk senki, és mi sem szóltunk senkihez, csak ültünk a vasvázas székünkön és vártuk, hogy ránk kerüljön a sor. Amikor már végképp nem bírtam magammal, odamentem az ablakhoz és kinéztem az utcára. Egy elhanyagolt temetőben is több érdekességet fedeztem volna föl, mint ami az orrom előtt mutatkozott. Miért vágyódhatott ide Ignác nagyapám? Ha nem éri utol a végzete a Nagykanális hídjánál, most talán itt bukdácsolna ezen a lélektelen utcán, ennél a koszos, alig átlátszó ablaknál meg egy idegen kisfiú várakozna, és mély szomorúsággal nézné azt az öregembert, aki a fejét lehajtva vánszorog a poliklinika előtt. Igaza volt apámnak, mindenki maradjon ott, ahová született, de lehetőleg minél távolabb az ilyen nagy városoktól, ahol poliklinikák, azokon belül meg zöld műanyagpadlók és valami furcsa nejlonszag uralkodik. Rossz volt rágondolni, hogy Bagi sógor is ezt a jármot cepeli a hátán, miközben a Solid cipőgyárban a legújabb divatú nejlontalpú papucsokat ragasztózza.

A rosszkedvem csak addig tartott, amíg ki nem szabadultunk rendelőből. Eztán már a nap is szebben sütött, és mert jól viselkedtem, az állomás felé haladunkban anyám mindkettőnknek megengedett egy fagylaltot. Más kérdés, hogy a fogaimmal itt sem mentek semmire. Amíg az előttünk lévőkkel negyedórákat, vagy tán még annál is többet foglalkoztak, engem két perc alatt elintéztek. Olykor-olykor kihúzták valamelyik makacskodó tejfogamat, hogy legyen hely a többinek. Ezt egyébként Nagy Karcsi is belátta, mármint hogy ki kell szedni az útban lévő fogaimat és kész. Még tanácsokkal is ellátott. Azt mondta: kössek spárgát a fogamra, aminek a másik végét csomózzam rá a kilincsre, aztán várjam, hogy valaki kinyissa az ajtót. Egy rántás, és már túl is leszek az egészen. Logikusnak tűnt, de azok után, ahogy úszni tanított, nem bíztam a megoldásaiban.

Az egyik szabadkai kirándulásuk után, amikor a koránkeléstől, az úttól meg az őrjítő várakozástól elcsigázódva hazaértünk, szenzációs hír fogadott bennünket: Zajác Jani bácsi vett egy televíziót! Legalább fél tucat szerelő nyüzsgött a háza tetején, mert az antennát valahogy Pécs felé kellett tájolniuk. Onnan jött a magyar adás, ami értelmet adott a televíziózásnak, mert bár Belgrádban is volt adó, az mifelénk senkit sem érdekelt. Hiába tukmálták ránk a szerb adást kifogástalanul élesen, minket a homályos és zsizsegős magyarországi csábított. Zajác Jani bácsi hatalmas pécsi antennája úgy borult fölénk, mint egy óriásdenevér csontváza. A Gyülekezet köz teljes népessége ott lebzselt a háza előtt és leste a fejleményeket, amelyek közül a legörvendetesebb számomra a villámhárító fölszerelése volt. A mesterek elárulták, hogy ennek hatósugara is lesz, és ebbe a mi házunk is beleesik. Apámmal olyan boldogok voltunk, mintha a csillogóra politúrozott készülék a mi nem létező kombinált szekrényünkbe került volna.

A tévé megadta a kegyelemdöfést az utóbbi időben amúgy is gyérülő tanyázásoknak. Károly bácsi estefelé ugyan még kiült a háza elé, de társa már szinte nem is akadt, vagy ha mégis, rövid időn belül otthagyta, mert az öreg akkor már folyamatosan jajgatott. Nem túl erősen, inkább csak idegesítően, ahogy éjszakánként az óra ketyegése zsenírozza azt, aki nem bír elaludni. Károly bácsi még mindig iszogatta az életét egyszer már megmentő cukros vizet, de mindnyájan tudtuk, hogy a napjai meg vannak számlálva.

Zajác Jani bácsiéknál ezzel párhuzamosan bontakozott ki a nagyvilági élet. Szombat esténként fölkerekedtünk – mindenki vitte a sámliját, hokedlijét –, és azzal a boldog izgalommal hurcolkodtunk át hozzájuk, hogy csodát fogunk látni. Jani bácsi meg is tett mindent, hogy ez bekövetkezzen, mert a magyar adás nehezebben érkezett meg, mint a Mikulás júniusban. Hamar kiderült, mert az ilyesmi szájról szájra terjedt, hogy a vételért nem csak az ormótlan méretű tetőantenna a felelős, hanem minden, ami hozzákapcsolódik. Különösen fontosnak bizonyult ebben a folyamatban az antennazsinór, amit elég volt csak egy millimétert is megmozdítani, hogy a sejtelmesen halovány kép tébolyult hangyák tömegtüntetésévé változzon. Jani bácsi egy idő után speciális hálózatot alakított ki az antennazsinórból: átvetette a szekrény tetején, az aszparáguszon, onnét egy merész kanyarral rádobta a függönytartóra, majd pedig a kertből behozott kétágú gyümölcsszedő létrára, közben meg mindenféle hurkokat, görbületeket alakított ki rajta ruhacsíptetőkkel, aminek következtében a szoba egészen úgy nézett ki, mintha egy antennazsinórt tojó pók körbeszőtte volna. És ez még nem volt elég, mert Jani bácsinak állandóan ott kellett strázsálnia a képződmény közelében, és ha a képen a zavarosodás jelei mutatkoztak, a zsinórra aggatott sztaniolpapír-hurkák csúsztatgatásával rögvest be kellett avatkoznia. Ilyen sok vesződséggel, de azért remekül szórakozva nézhettük végig a Ki mit tudot, később meg a magyar fociválogatott meccseit. Az utóbbiak kedvéért Jani bácsi a készüléket kitette az ablakba, mert az utcáról többen és kényelmesebben nézhettük, mint a dohányfüsttől szinte átláthatatlan szobában.

A fejlődés megállíthatatlannak ígérkezett: egyre többen vettek föl kreditet tévékészülékre, aminek nyomán egy idő után már szinte dúskálhattunk a szombat esti tévézések helyszínében. Anyám ebben is tudta az illemet: hétköznap és vasárnap még a legőszintébb, legkedvesebb invitálást is visszautasította, mert tudta, hogy másnap reggel a házigazdának korán kell kelnie. Ez idő tájt valóságos építkezési láz bontakozott ki a Gyülekezet közben. A vállalati kölcsönöktől az emberek nemcsak nekibátorodtak, hanem szinte meg is vadultak, és olyan gyorsan kezdték átalakítani a házaikat, mintha az életük függne tőle. Ásóval estek neki a régi vályogfalaknak, hogy új ajtókat, ablakokat nyissanak rajtuk, vagy csak divatos módon egybekapcsoljanak két szobát – esetleg odébb költöztessenek egy útban lévő válaszfalat –, miközben a törmeléket magától értetődő természetességgel kitalicskázták az utcára. Nem telt belé egy fél év és a Gyülekezet köz kocsiútja teljesen föltöltődött. Most már nem lehetett volna a házunk elől az utca közepére csúszkálni, mert bár apám mereven elzárkózott az építkezési hóbort elől, a minden új iránt fogékony Zajác Jani bácsi ebben is élen járt, és a kamráját az elsők között alakíttatta át fürdőszobává. Ezzel egyidejűleg a vezetékes víz is megérkezett, és az ásott kutak sorra átalakultak pöcegödrökké. A víz pedig huncut jószág: hiába próbálja az ember üregekbe kényszeríteni, addig fészkelődik, amíg meg nem találja azokat a hajszálvékony repedéseket, amelyeken át, mint valami úthálózaton, oda vándorolhat, ahová a kedve tartja. A kutak vizét innentől már főzésre sem használhattuk. Hál’ istennek, apám a vizet legalább bevezettette az udvarunkba, így nem kellett az ártézi kútra zarándokolnunk az ivóvízért.

Aki nem volt száraz idióta, a saját szemével láthatta, hogy valami kedvező dolog történt az országgal. Igaz, hogy András nagyapám erre is csak legyintett, és elővette azt a régi lemezt, ami egy kissé karcos, borízű hangon, de hamisítatlan Mohácsi András stílusban azt recsegte: ez mind szemfényvesztés, ami mögött Amerika áll. Kell neki egy dobbantódeszka a Balkánon, és mert itt, Európában nem meri megcsinálni azt, amit Vietnámban. Hát fizet, mint a katonatiszt. De ez nem tart örökké! Egyszer a vietnámi háborúnak is vége lesz, és Amerika rájön, hogy nem éri meg az a sok pénz, amit ebbe a feneketlen zsákba belenyomkod. Akkor kezdődik majd az igazi haddelhadd!

Most már nem volt tétje ennek a beszédnek. A vasárnapi snapszerezés közben a cimborái azért néha megjegyezték, hogy bezzeg ő is ettől a rendszertől kapja a nyugdíját, amit Amerika támogat, mert András nagyapámnak végül sikerült összekapargatnia a hiányzó munkaéveit, és fölhagyhatott az újságkihordással. De az öreget nem olyan fából faragták, hogy az ilyen csipkelődéstől zavarba jött volna. Azt válaszolta, hogy ez a legkevesebb, amit a rendszer adhat neki azok után, ahogy kibabrált vele. A társaság ehhez már nem tudott és nem is akart semmit hozzáfűzni. Inkább arra ügyeltek, hogy gyengébb osztással is fogjanak legalább 33-at, és bár ez az évődés időről időre új erőre kapott, abban mindnyájan egyetértettek, hogy a rendszerrel nincs semmi baj.

Ezt mi, gyerekek is észrevettük. Apám a fizetésnapokon újabban mindig hozott valami édességet, ezért ha nem esett az eső, vagy nem volt túl hideg, a húgommal addig őgyelegtünk az utcán, amíg a sarkon be nem fordult ormótlan kerékpárjával. Márti ugrálva, visongva köszöntötte, én meg egy férfiembertől joggal elvárható, méltóságteljes visszafogottsággal. Minden erőmre szükségem volt, hogy türtőztessem magam, mert majd’ megvesztem a vágytól, hogy láthassam, mi lapul a csomagtartóra szíjazott táskájában.

Egy ilyen napon apánk nem a szokásos bolti édességgel tért haza, hanem egy egész láda naranccsal. Azelőtt nagy ritkán, főleg születésnapunkra vagy valamilyen pirosbetűs ünnepre kaptunk egy-egy narancsot – akkor is elsősorban ángyom figyelmességének köszönve –, most meg nyakunkba szakadt a kimeríthetetlen bőség. Apám a konyhaasztal közepére helyezte a ládát, mi pedig hokedlire térdelve bámulunk bele, mert ilyet még moziban sem láttunk. Minden egyes narancs fluszpapírba csomagolva várta, hogy behabzsoljuk, és ezt mi a húgommal nem is akartuk sokáig halasztgatni. Anyám rögtön észrevette a szándékunkat, és ránk parancsolt, hogy eszünkbe ne jusson ilyen léhaság. A narancsokat glédába rendezve fölraktuk a pincelejárat konyhánkat elcsúfító padkájára, aztán leltárba vettük, hogy a készlet minél tovább kitartson. De mindhiába, mert ahogy térültünk-fordultunk, valahogy mindig a kezünkbe akadt egy-egy narancs, és ez alól anyám sem volt kivétel. A várvédő katonákra emlékeztető gyümölcsök alig egy hétig bírták az ostromot.

A narancsos korszakot a banán követte, aztán jött a rúd szalámik időszaka, végül pedig az adriai nyaralás. Igaz, hogy apám ezt nem a csomagtartóján szállította haza, de ugyanúgy a szakszervezet ajándéka volt, ahogy a többi. Végtelen hosszú ideig autóbuszoztunk, olyan hegyeken és völgyeken át, amelyekhez hasonlókat addig csak a Verne-könyvek metszeteiben láttunk. Sanci meg én meglepően jól bírtuk az utat, de az osztálytársaink nagy része jó néhány staniclit telerókázott, mire fölbukkant előttünk a sós illatú kipárolgásával és beláthatatlan távlataival egyszerre csábító és riasztó tenger. Engem még mindig fogott a Nagy Karcsi-féle úszásoktatás átka, így azok közé a kevesek közé tartoztam, akik a tömött dunyhára emlékeztető, és az embert parafa dugóként a fölszínén tartó vízben sem voltak képesek megtanulni úszni, ezért a nyaralásom nagy részét a parton ücsörögve múlattam. Cserébe viszont sebesre égette a vállamat a nap, és életemben először úgy bespájzoltam D-vitaminból, hogy a kezdődő angolkórból most már tényleg csak az a két dudor maradt meg a bordámon, amit kizárólag a Béla bátyámhoz hasonló szakemberek vehettek észre.

De a rendszer nem csak a testi fejlődésünkre gondolt. Egy napon villámcsapásszerűen bejelentették az iskolában, hogy ezentúl vasárnap délelőttönként moziba visznek bennünket. Ingyen, az egész bagázst, matinéra. A mozi ezt megelőzően olyan volt nekünk, mint valami szentély. Aki idősebb testvért tudhatott magának, néha abban a kegyben részesült, hogy a bratyója elvitte a délutáni vetítésre, de az olyan nímandok, mint én, akinek csak egy húgyos kistestvért adott a sors, ilyesmiről nem is ábrándozhattak. Nagy Karcsi ekkor már intenzíven kerülgette a lányokat, esze ágába sem jutott, hogy moziba cipeljen, azóta pedig, hogy arra az egy bizonyos kovbojos filmre apám maga mellé beültetett, ő sem kísérletezett többet. Neki a meccs teljesen elég volt, anyámat meg kárpótolta a szombat esti tévézés, amire hol Zajác Jani bácsiéknál, hol a feljebb lakó Kajláéknál, hogy pedig Csernai sógoréknál került sor.

Ám a matinét mindez nem pótolhatta. Nemcsak azért, mert ilyenkor az egész alsó tagozat bent tombolt a moziteremben, hanem mert ez volt a közösségi szellem megtestesítője. Legtöbbször partizános filmeket adtak, olyanokat, mint a Kekec vagy a Nikoletina Bursac kalandjai, de néha becsúszott egy valódi kovbojfilm is. Ilyenkor elszabadult a pokol. A tanárok meg sem próbáltak rendet tenni, inkább ránk csukták az ajtót, és átvonultak a szövetkezeti irodaház klubjába kávézni. Mi pedig fékeveszett idióták módjára tomboltunk. Mindenki torkaszakadtából üvöltött, ezért a film szövegét akkor sem érthettük volna meg, ha tudunk szerbül vagy angolul. A föliratok böngészésével sem bajlódott senki, mert – tegyük szívünkre a kezünket – legfeljebb annyit tudtunk államnyelven, hogy dobár dán, vagy hogy dovidjenya, ám ez cseppet sem gátolt bennünket abban, hogy értsük és érezzük a cselekményt, ami kivétel nélkül arról szólt, hogy a partizánok valamilyen ügyes cselvetéssel megfutamították a túlerőben lévő németeket. A kovbojos filmekkel még ennél is egyszerűbb volt a helyet, mert ott meg az elegáns, jól fésült seriff emberei diadalmaskodtak a rosszarcú, elvetemült banditák fölött. Vért, vagy olyan halált, amelyet Károly bácsi azokon a réges-régi tanyázásokon emlegetett, soha nem láttunk. Akit meglőttek, elvágódott, és fölvette a halott ember szabványos hollywoodi pozitúráját. Ilyenkor, vagy ha a főszereplő megjelent a vásznon, hogy beavatkozzon az események menetébe, az ordítozás átalakult dobhártyarepesztő ovációvá. Majomként ugráltunk a székeken, papírgalacsinokkal meg a zsebünkben becsempészett göröngyökkel hajigáltuk a vásznat, de a közelebb ülők a köpködéssel is megpróbálkoztak. Később ez általános divattá lett, úgyhogy a hatodik-hetedik sorból is jókora nyálbombákat indítottunk útnak. Senkit sem zavart, hogy ezek sosem a főgonosz ábrázatán, hanem az előttünk ülő hátán placcsantak, sőt, ez lett az igazi cél, amelyhez a vásznon látottak szolgáltatták az eszközt. A leghátul ülő, már a csajozás korai formájával is próbálkozó frájerek sosem bocsátkoztak ilyen ostobaságokba, ehelyett vadgesztenyével jókora lyukakat parittyáztak a vászonba, amit a közönség még hevesebb, még elragadtatottabb üvöltéssel nyugtázott. Különösen az hergelt föl bennünket, ha a filmben valamilyen oknál fogva csókolózásra került sor. A lárma ez esetben átalakult hangos pfujolássá, és már surrantak is a vadgesztenyék a fejünk fölött.

Amikor a rongálás olyan méreteket öltött, hogy az már veszélyeztette az egyébként rusztikusan egyszerű moziterem ülőalkalmatosságait – a gépész nem győzte bestoppolni a vetítések után keletkezett lyukakat –, a kultúrateremtő missziónak hirtelen vége szakadt. De addigra már mindent tudtunk a népfölszabadító háborúról meg a kovbojéletről, amit tudni érdemes. Gál Sanci ugyan megjegyezte, hogy a sógora szerint volt olyan német is, aki egymaga elintézett vagy tíz partizánt, ám ez semmit sem változtatott azon a beidegződésen, hogy egy olyan világban élünk, amelyben a jók vannak hatalmon.

Apám más módon, de lényegében ugyanezt élte meg. Neki aztán mondogathatták a cimborái, hogy milyen jó dolog a kredit, csak mosolygott. A Gyülekezet közben, de lehet, hogy az egész világon ő volt az egyetlen, aki komolyan vette a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás propagandát. Nem mondhatnám, hogy otthon semmit sem csinált, de amihez hozzáfogott, azt mindig megfontoltan, kényelmesen cselekedte. Miközben a szomszédok lázas igyekezettel tepertek be maguknak mindent, amit a szocializmus elébük hullajtott, apám tökéletesen megelégedett azzal, hogy a munkahelyén komoly, megbízható munkaerőnek tartották. Sosem késett el, amit kértek tőle, azt az elvárható munkatempóban mindig teljesítette, de két óra után, amikor a többiek a zsebkendőnyi földjükre siettek, hogy kukorica vagy paprikatermés formájában a lehető legtöbb dinárt sajtolják ki belőle, ő a tőle megszokott tempóban hazakarikázott, megette az asztalon gőzölgő ebédet, aztán egy kicsit tutujgatta a galambjait, majd ismét bicajra ült, hogy Ács borbélytól megtudakolja, mik a hírek.

Anyámat nem egyszer a sírás kerülgette, mert a szomszédságban lassan már mindenki csinos oldalszobát fabrikált a gangjából, miközben a miénk még mindig funkciótlanul ásítozott. A tévé hiánya pedig lassan a páriák közé taszított bennünket. Hiába kérlelte apámat – és ebben a kishúgom meg én is csatlakoztunk hozzá –, hogy vegyen föl egy vacak kreditet, mintha a falnak beszélt volna. Apám összeszorított szájjal hevert a díványon, és a siránkozásunkkal szembeni teljes közönnyel bámulta a plafont, majd amikor ráunt, kifelé fordította a hátát és elaludt. Nem években, hanem hónapokban kellett számolni, és mi lettünk az egyetlen tévémentes család az egész Gyülekezet közben.

Ám amikor megjöttek az őszi esők, kiderült, hogy ezt az egész készülődést a halál széléről csöndes, ugyanakkor kesernyés belenyugvással szemlélő Károly bácsinak volt igaza. Neki az égvilágon senki nem kínált kreditet, egyrészt mert a háborúban az ellenség szekerét tolta, másrészt mert ennek következtében a legvadabb álmában sem számíthatott rá, hogy valaha tisztességes szocialista munkához juthat. Az utóbbi időben már Nagy Karcsi apja művelte azt a kis darab földjét is, amelyet a rendszer valamilyen csoda folytán, de az is lehet, hogy csak adminisztratív tévedésből meghagyott neki. Dohánnyal kínlódtak, aminek az a jellegzetessége, hogy rengeteg vele a munka, de a végén a haszon valahogy úgy viselkedik, mint a belőle származó füstölnivaló, vagyis gyorsan és látványosan semmivé válik. Karcsival és a húgával, Erivel, aki akkoriban már az első számú szimpátiám volt, mi is ott lábatlankodtunk a hosszú, lándzsaszerű dohányfűzőkre levelet aggató rokonaik között, és hallgattuk az akkor már csontsovány, reszkető kezű Károly bácsi próféciáit, amelyek között azt is szerepelt, milyen sors vár a Gyülekezet közre azután, hogy a népség meggondolatlan módon föltöltötte a kocsiutat. Azt mondta: az esővíz eztán már nem folyik ki a sarokra, hogy az Ivo Lola Ribár utcán mint valami folyammederben végighömpölyöghessen, hanem itt marad a házak tövében és mindent eláztat. Megrepedeznek és megsüppednek a falak, a szobákban meg olyan dohos lesz a levegő, mint a kriptában.

A fölnőttek erre különféleképpen reagáltak, de én őszintén megijedtem, mert nálunk akkor már megjelentek az első riasztó jelzések. Azok a hajszálvékony repedések, amelyek régebben csak akkor tágultak széles szakadékká, ha valamilyen lázas betegség lüktetett bennem, most csak úgy, a maguk nem létező feje után is szétnyíltak, és búvóhelyet teremtettek a ki tudja, honnét előmerészkedő százlábúaknak. Olyan fürgén másztak be ezekbe az első szobánkat megöregítő és ráncos vénasszonnyá változtató résekbe, hogy rájuk sem tudtunk sózni a papucsainkkal. Apámat nem is ez nyomasztotta, hanem maga a tény, hogy az utcai tűzfalunk szemlátomást megindult. A régi, kezdetleges és legalább annyira esetleges mérőműszerét, a csíkokra szabadalt és csirizzel bekent Magyar Szó szeleteket ismét bevetette: több helyen is letapasztotta velük ezeket a néhány milliméteres repedéseket, de mert az újságpapír még a legnagyobb esők után sem szakadt ketté, abban a hitben nyugodott meg, hogy nem olyan nagy a baj, mint amekkorának látszik.

A hébe-korba hazalátogató Csáti-Szabó nagymamámat mindez nem rázta meg különösebben. A ház már nem volt az övé, és amilyen nyomasztó körülmények között szerezte meg a tulajdonjogát, talán még örült is, hogy megszabadulhatott tőle. Biztosan úgy volt vele, ahogy a szülők a gyerekükre testált vagyonukkal: ha tákolni és javítani kell, bajlódjon vele az, akihez telekkönyvileg tartozik. Közben apám és Bálint bátyám a szövetkezetből kapott bontási anyagból tovább bővítette, csinosítgatta az udvar végében emelt új górét. Szükség is volt rá, mert Csáti-Szabó nagymamám ránk ruházta annak a tizenvalahány kvadrát földnek a művelési jogát, amit a szüleitől örökölt, és ez több mázsa kukoricával gazdagított bennünket. A baj csupán az volt, hogy hiába vágtam olyan fancsali képet, amilyet csak tudtam, nekem is muszáj volt kukoricát kapálni, pedig ennél lélekölőbb és derékfájdítóbb munkát elképzelni sem tudtam. Sovány vigaszt jelentett, hogy a földünk párhuzamosan feküdt a vasútállomással, így egy kis pipiskedéssel aránylag jól láthattam az oda ki-be vánszorgó, ormótlan piros vagonokat vonszoló gőzmozdonyokat.

A rendszer ezekhez a gépekhez hasonló erőt és magabiztosságot sugárzott: hiába povedálta András nagyapám – és ebben a zugkocsmája rejtekében továbbra is jól prosperáló Veronka néni egyetértett vele –, hogy ezek a mostaniak teljesen tönkretették a kisipart, mindig akadt valaki, aki félig vagy teljesen legális úton megpróbálkozott a lehetetlennel. A tőlünk három utcával odébb lakó suszter, ahová anyám néha elszalajtott egy fölfeslett orrú cipővel, talán még nem volt bejelentve, és lehet, hogy a drukkolást végző asszony sem, ahová meg kézimunkázásra szánt, keményített vásznakkal kellett ellátogatnom, de a Gyülekezet köz és az Ivo Lola Ribár utca sarkán, hajszálpontosan ott, ahol nemrég még a lakodalmas meneteket bámultuk, hirtelenében egy teljesen legális, magánkézben lévő kocsma nyílott. Ezt már nem lehetett volna titokban tartani, mint Veronka néni cukrozott borokra alapozott italmérését, de nem is kellett, mert a hasznot a környéken megszaporodó, falhoz támasztott kerékpárok egyértelműen jelezték.

A levegő valahogy meg is savanyodott azon a helyen, de lehet, hogy csak az árokba zúdított parafa dugók és söröskupakok kipárolgása miatt. Nekünk ez valóságos kincsesbánya volt, mert rengeteg érdekes, kincsnek is beillő söröskupakot kaparhattunk össze. Föl sem fogtuk, hogy ez a kocsma elveszi a Gyülekezet köztől az eddigi legnagyobb értékét. Most már nem bújhatott el benne az, akinek becsületbeli vagy egyéb ügye volt a kaszással, mert a szétszórt kupakok azokra az érmékre hasonlítottak, amelyeket az emberek a sors folyójába dobnak, hogy kifizessék vele a majdani révészt. Mi pedig meggondolatlanul fölfeszegettük és hazavittük ezeket, nem is sejtve, hogy minden mozdulatunkat egy fekete drapériába rejtőzött alak követi. Buzgón csereberéltük a színes kupakokat, és nem vettük észre, hogy egyiknek sincs árnyéka. A sötétség visszahúzódott előlünk, mint a tenger a súlyos, pusztító hullámok előtt, hogy aztán minden erejét egyesítve elsöpörjön. Nem is kellett rá sokáig várni.