Ugrás a tartalomra

 

„Felbontani az eszmélet padlódeszkáit”

Az estet vezető Szőcs Géza először megosztotta a közönséggel Makk Károly filmrendező üdvözletét, aki nem tudott jelen lenni a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett beszélgetésen, de szellemes köszöntőjével jó hangulatot teremtett. A beszélgetés egy kevésbé derűs idézettel folytatódott: Márton László Konrád második regényéből, A városalapítóból olvasott fel egy megrázó részletet, egy politikai elítélt megkínzását. Konrád elmesélte az elhangzott szöveg hátterét, amely valójában magának a könyvnek a története is. A városalapító kiadását Kardos György vállalta fel, aki korábban az író első regényét, A látogatót is megjelentette a korabeli Magvető Kiadónál. Mivel Kardos a katonapolitikai osztály vezetője volt a titkosrendőrségnél, nem kerülhette el a konfliktust Péter Gáborral, az ÁVH vezetőjével, emiatt kínozták meg borzalmasan az Andrássy út 60-ban. A felolvasott jelenethez ez a valós történet szolgált alapult, de Kardos György később megcenzúrázta a művet, többek közt ezt a részletet is.

A külföldi megjelenést egyébként az ő engedélye nélkül intézte Konrád, csakhogy a német kiadó vezetője írt egy levelet a hazai Szerzői Jogvédő Hivatalnak, tájékoztatva őket, hogy világjoga van a publikációra, ne adják másnak a jogokat. (Ez felért egy feljelentéssel – jegyezte meg Márton László.) Innentől datálható, hogy Konrád persona non grata lett a Jogvédő Hivatalnál, mivel akkoriban minden külföldi megjelenéshez kellett a szervezet engedélye.

Hans-Henning Paetzke, Konrád György német fordítója  A cinkos című, 1982-es Konrád-regényből választott egy idézetet, melyet kérésére maga a szerző olvasott fel. (Paetzke igen szerény, amikor beszél, hiányos magyartudására hivatkozik, bár ha valaki nem tudja, hogy németajkú, nem hallja ki az író-fordító szavaiból.) A műrészlet hátterében szintén valós történelmi traumák állnak –közölte a közönséggel Konrád György. Egy asszony sorsát örökítette meg, akinek férjét elítélték Moszkvában, és a hírhedt Lubjanka foglya volt. Az épület előtt egykor a feleségek hosszú sora kígyózott, akiknek egy ablaknál mondta meg az ott ülő hivatalnok, hogy a férjük él-e vagy sem. Ezzel az asszonnyal is, mint sok mással, azt közölték, hogy „nye zsivjot”, majd őt magát is tíz évre ítélték, „a nép ellenségének a felesége” váddal.

Paetzke hozzátette, miért olyan fontos számára e regény: véleménye szerint benne van a teljes huszadik századi magyar történelem. „Konrád mestere annak, hogyan lehet néhány mondattal egy egész életet leírni” – méltatta a művet a fordító, majd elmondta megismerkedésük és közös munkálkodásuk kezdetének történetét is. Az író először egy kisesszéje fordítására kérte meg, és bár a Suhrkamp kiadónál nagyon méltatlankodtak Konrád olvashatatlan kézírása miatt, Paetzke – mint egykori keletnémet – lelki rokonára talált benne, és egyfajta „csempészárunak” érezte a művet Nyugat-Németországban. Innentől kezdve minden Konrád-sort lefordított németre.

Ha már a nyelvekre terelődött a szó, Márton László egy régebbi Spiegel-interjúra hivatkozva megkérdezte az írótól, igaz-e, hogy berlini ösztöndíja idején inkább franciául beszélt, és véletlenül derült ki a helyiek számára, hogy tud németül kis. Konrád elmesélte, hogy gyerekkorától beszéli a németet, mert német nevelőnője volt, csakhogy a nő folyton Hitler beszédeit hallgatta, és ezt ő gyerekfejjel nem tudta összeegyeztetni azzal, hogy Hitler mellett őt, a kisfiút is szereti. Emiatt aztán „sikerült a tudatom mélyére lenyomni a némettudásom” –fogalmazott az író. Márton egy másik érdekességgel is előhozakodott: Tolsztoj mind a mai napig legteljesebb magyar kiadásának Konrád György a szerkesztője. (A 60-as évek elején a Magyar Helikon Kiadóban dolgozott.) „A legtökéletesebb mű” – jellemezte Konrád György a Háború és békét, melyet egyébként hétszer írt át Tolsztoj, tette hozzá, és a felesége minden alkalommal hűségesen tisztázta a példányokat. Aztán egy regénybe illő történetet mondott el Haraszti Sándorról, a Nagy Imre-per második vádlottjáról, aki a siralomházban először egy orosz szótárt kapott olvasmányul, majd hozzájutott a Háború és békéhez, melyet hosszú rabsága idején hétszer olvasott el.

Mielőtt Szőcs Géza is felolvasta volna az általa választott idézeteket, megkérdezte, vajon Konrád György is hétszer írja-e át műveit. „A szövegnek »szőnyegbombázásra« van szüksége – vallotta az író –, ami utána marad, az a végleges változat.” Paetzeke szerint Konrád évekig dolgozik még azután, hogy beharangozza egy-egy új műve közeli elkészültét. Szőcs elsőként A városalapító előszavából olvasott fel néhány sort, melyben az író megvallja, hogy egy vidéki elmegyógyintézet pszichológusaként ténykedett – Szőcs ezeknek az éveknek a tapasztalatairól kérdezte. Konrád felvillantott néhány kis „abszurdot”, melyeknek humorában benne volt az elmúlt rezsim groteszk valósága, és a történetszilánkokat hallva nehéz volt eldönteni: az intézet zárt falain túli vagy az azon belüli világ képviselte-e a normalitást.

Az ajánlás után még két idézetet emelt ki Szőcs Géza, egymás mellé téve a mondatokat A városalapítóból és A birodalom kapujában című esszékötetből. „…Felbontani az eszmélet padlódeszkáit és ásni, ásni egy holttest után” – zárult az első részlet; a második a deportáltak legyilkolásának mechanizmusáról, a bűn elkövetésének sémájáról, a doktrínától a sátáni tettekig fajuló folyamatról elmélkedik: „Akár egy holttest, amit nem lehet eltemetni, ott fekszik a tudat küszöbe alatt az eset.” Szőcs Géza a szövegek lírai töltetét hangsúlyozta, a költőt keresve – és kérdezve – a prózaíróban.  „A próza bizonyos sűrűségi fokon túl költészet” – válaszolta Konrád, hozzátéve, hogy gimnazista korában próbálkozott csak versírással. Hans-Henning Paetzke  A cinkos nyitánya kapcsán érezte úgy, hogy „Gyuri nagy költő”, bár épp a szöveg emelkedettsége okán hagyták el több külföldi kiadásból ezt a részt. Mint Konrád György elmondta, egy időben elmozdult a szürrealisztikus próza felé, de ahogy teltek az évek, egyre jobban vonzotta a lakonikus, epigrammatikus stílus.

Szőcs Géza búcsúzóul Konrád Györgynek a kettejük baráti viszonyát meghatározó kvalitásáról, az író szolidaritásáról beszélt. „Amikor 1982-ben Romániában a Securitate letartóztatta kis csoportunkat, Konrád György elsőként csatlakozott azokhoz a támogatókhoz, akik a szabadon bocsátásunkat követelték” – idézte fel a diktatúra éveit a költő. Szőcs második története egyik saját esszéjéhez kapcsolódik, melyben néhány éve azt vetette fel, hogy közös európai–orosz erőfeszítéssel helyre kellene állítani az egykori königsbergi egyetemet (Kant városa ma Kalinyingrádként vegetál). „Mit gondolnak, ki volt az egyetlen magyar író, aki a kezdeményezés mögé állt és nevét adva támogatta azt?” – fordult a közönséghez Szőcs Géza, és az elhangzottak után nem volt kétséges, hogy a mellette ülő Konrád György neve a válasz.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.