Ugrás a tartalomra

 

Szőcs Géza: Sziveri és akiknek soha nem kellett avagy: erdélyi ősmagyarkodás felvidéki kiadásban?

Szerbhorvát Györgynek lepedőnyi, egész oldalas haragját váltotta ki az Ésben (Sziveri és akiknek nagyon kell, Élet és Irodalom, 2014. március 21.) egy tavaly nyáron megjelent kiadvány.

Ez:

Carbonaro – Ha polip szuszog Kolozsvárott. A Sziveri-beszélgetőkönyv 21 története, amelyeket Szőcs Géza azért mesélt Sziveri Jánosnak, hogy elvonja barátja figyelmét a gyászos gondolatokról élete utolsó hónapjaiban. Jánosi Andrea 21 illusztrációjával. Méry Ratio Kiadó, Somorja 2013.

Szerbhorvát minden koherenciát és szövegszervezési logikát nélkülöző förmedvényének főbb állításai (inszinuációkat, kételynek álcázott sunyiságokat itt mellőzve) a következőek:

Sziverit azok ünneplik és próbálják mártírrá avatni, akik ma a konzervatív nemzeti jobboldal és „a szélsőjobbos radikalizmus határmezsgyéjén lébecolnak”.  Ami annál is furcsább, szögezi le a szerző, hiszen a költő-főszerkesztőt nem jugoszlávok és nem szerbhorvátok zavarták el szülőföldjéről, hanem éppenséggel nemzettársai, a magyarok. Értsd: azok, akik ma Sziverit ünneplik (mindjárt meglátjuk, kik ezek), ugyanazok, akik személyesen indítottak hajszát a költő ellen a nyolcvanas évek elején. Vagy ha nem, akkor mindig is egy gyékényen árultak ezek ketten, az egykori hajtóvadászok és a mai határmezsgyés lébecolók. Ettől „annál is furcsább” ez a könyv.

Ehhez a briliáns gondolatmenethez fűzi hozzá előzményként, mint bizonyítékot, hogy két éve Navracsics miniszter és Szőcs államtitkár nyitotta meg Veszprémben a Sziveri Intézetet, „pénz nélkül, egy munkatárssal”. Ez nagyjából igaz, az intézet valóban kevés pénzből működik. (Vajon mekkora lenne Szerbhorvát haragja, a kurzus agressziójának milyen döntő bizonyítékát látná abban, ha a kormányzat kitömte volna pénzzel az intézetet, ahol 10 munkatárs dolgozna azon, hogy Sziverit beemelje a szélsőjobb Pantheonba.)

Szerzőnk valamilyen okból maga elé képzel egy minisztériumi munkatársat is, aki feleszmél: nehogy már egykori ellenzéki lapok és írók tanulmányozására adjunk támogatást, „amikor ma azt kellene bebizonyítani, hogy az egykori demokratikus ellenzék itthon és a határon túl nyilván nem volt ellenzéki, mert nem ült börtönben”.

Tessék? Ez már a delírium. Akkor most ki kicsoda és mit akar? A miniszter és az államtitkár akar-e valamit – mondjuk, intézetet –, és valaki a minisztériumból ezt felülírja, vagy a minisztériumi fantom akar-e, mit is?

Megtudjuk. Íme, a meredek átcsatolás:

„E rezsim ikonjai Nyírő József, Tormay Cécile és más (fél)fasiszták.” Szőcs pedig egyfelől Nyírő hamvait hozza-viszi, Zentán „viszont” arról beszél, hogy a költő kultuszát kell építeni. Szerbhorvát följajdul: Mi lesz itt? A fiatalkorában balos Sziveri a „nagymagyar, szálasista, antiszemita írók társaságában köt ki?”

Az ellentmondás valóban drámai, csak sajnos álságos és mondvacsinált.

Kezdjük Nyírő hamvaival. Ma már mindenki tudja, hogy az író temetésén táskámban nem az író urnája volt velem, hanem Uz Bence című műve. Szórakoztató és tanulságos olvasmány, ajánlom mindenki figyelmébe, például a Számi zsidó alakját ábrázoló antologikus fejezetét. De az egész könyvet is. A búcsúztatásra azért vittem magammal demonstratív módon a táskát, mert reméltem, hogy a rendőrség le fog csapni rá, és nagy dérrel-dúrral ki fogja emelni belőle – hát szóval csak a regényt, amelyet erre a célra kértem kölcsön Szász Jenőtől. Performanszom azonban csak 50%-osnak bizonyult – akiknek szólt, azaz a rendőröknek, azok rájöttek, hogy a táskában nem lehetnek ott a hamvak. Azt is mondhatnám: több eszük volt, mint gondoltam, és jóval több eszük, mint azoknak, akik ma is a táskámban vitt urnáról vizionálnak. Arra azért jó volt az egész, hogy elgondolkodtassunk mindenkit: vajon a holtak tisztességes eltemetéséhez való jogot – mit jogot, törvényt! –, amely a görög drámák koráig nyúlik vissza, semmissé teheti-e a bukaresti propaganda?

Hogy mit kerestem ott Székelyudvarhelyen, egy eltemetetlen székely író búcsúztatásán, ahol csak egyetlen írót fedeztem fel a sokaságban? (Igaz, mindenféle félelmetes hírek keringtek arról, hogy milyen vérfürdő készül. Na de kérem!)

Hogy mire gondoltam akkor? A zsarnok szavaira, mint Nagy Imre temetésén is 1989-ben. Trencsényi-Waldapfel Imre átültetésében:

…de eltemetni őt soha

Nem fogja senki, akkor sem, ha szent sasok

Jönnének őt Zeusz trónjához ragadni fel.

Az ikonokról annyit: nemrégiben Óbudán felfigyeltem arra, hogy egy utcát átneveztek Gelléri Andor Endre utcára. Megörültem, mert nagyon szeretem Gelléri tündéri realizmusát. Aztán a Margit híd mellett megálltam az Elvis Presley parknál. És elgondoltam: milyen jó, hogy megjelentek ilyen új köztéri nevek. A parkban felütöttem egy napilapot, amely – miként Szerbhorvát – a Wass-kultusz fenyegető elharapózásával riogatott. Eltöprengtem: ha mifelénk utcákat neveznek el valakikről, bizonyos agyakban vajon ez miért úgy csapódik le, hogy Gellérit Nyirőnek olvassák, Presleyt pedig Wassnak?

„Amit Szőcs tesz, a kultusz- avagy mítoszépítéssel egybekötött  történelemátírás (például annak elhallgatása, hogy Sziveri milyen lapot csinált) annál inkább beleillik abba a tendenciába, amelynek ma tanúi lehetünk Wass Albert istenítésétől a szoborkompozíciókig.”

Szóval, ha valamiről nem beszélünk – egy ezüst pókhálóról egy fekete piramis közepén mondjuk –, azt elhallgatjuk. Aki elhallgatja, hogy Sziveri milyen lapot főszerkesztett, az Wass Albertet isteníti, és átírja a történelmet. Ezt a beteg logikát még az sem zavarja, hogy a perhorreszkált Sziveri Intézet megalapítását éppen azzal a céllal támogatta a démonizált államtitkár – magát Szerbhorvátot idézem –, „hogy majd ott tanulmányozzák Sziveri műveit, és egykori ellenzéki folyóiratokat is, az Új Symposiont” stb.

Egyfelől az a baj tehát, hogy létrehozunk egy intézetet, amelynek feladata a Sziveri által szerkesztett Sympót (is) kutatni, feldolgozni, értelmezni – másfelől (amellett, hogy nincs elég pénze az intézetnek) az is baj, hogy átírjuk a történelmet, és Wass Albertet istenítjük azáltal, hogy elhallgatjuk – ismétlem az igekötőt, el –, hogy „Sziveri milyen lapot csinált”. Milyen lapot, hát jó lapot. Még rólam is esett szó benne, miért hallgatnám el – tenném hozzá ironikusan, ha nem gyanítanám, hogy Szerbhorvátnak aligha erőssége a humorérzék. Az intézet említett, egyetlen munkatársa nem mellesleg Sziveri szerkesztőségi csapatának utolsó pillanatig tagja volt. Ha valaki, ő tudja, milyen lapot „csináltak”, hiszen ő maga is csinálta. Ugyan miért hallgatná el, milyen volt a lap?

Szőcs „arra is kísérletet tesz, hogy az erdélyi ősmagyar haza lakosává tegye Sziverit.” Ez a 12 szó a valótlanságok olyan halmaza, amely párját ritkítja. A könyvben egyetlen szó nincs erdélyi ősmagyar hazáról, vagy bármiről, amit annak lehetne értelmezni. Ráadásul többszörösen is kritikus az erdélyiekkel (mindenekelőtt a kolozsváriakkal) szemben, semmifajta múltbarévedés, árvalányhajas, sámános, táltosos romantika nincs benne. Ha jól emlékszem – nem mintha szégyennek tartanám leírni –, a magyar szó is csak egyszer-kétszer olvasható benne. A hegyek között megmaradt öreg dák ember felsorolásában: Az ősi dák földet sokan próbálták meghódítani, „kelták, hunok, avarok, osztrákok, gepidák, magyarok, románok, szarmaták… oroszok, németek, szovjetek”. Olvasható a könyvben „a legszebb magyar szó” kifejezés is, valamint az a mellékmondat, hogy „abban az időben a megyei párttitkár egy különösen becsvágyó karrierista volt, Mokutza elvtárs, akit mi magyarok mindközönségesen csak Mókucinak neveztünk”.

Ennyit az ősmagyar, nagymagyar, félfasiszta nemzeti tartalmakról.

Ami pedig azt a „kísérletet” illeti, hogy az Erdélyben sosem járt költőt ottani lakossá tegyem – ebből annyi igaz, hogy baráti, tréfás ígéretekkel, biztató invitációkkal próbáltam barátom kedélyén javítani. Gyere el, majd eljössz, meglátod, így lesz, úgy lesz, jó lesz. Vagyis mindez remélt és képzelt jövő idejű, poétikus és virtuális volt, mint a könyvből textuálisan kiderül. Szerbhorvát azonban azt sugallja, mintha Sziverit már ténylegesen belehelyeztem volna az erdélyi valóságba, úgy véve, mintha erdélyi volna. Ez biztosan nagyon provinciális kísérlet volna, e merénylet azonban szerencsére csak Szerbhorvát fejében létezik (szerintem ott sem, csak ütni akar a kormányzaton, még a választások előtt; talán azt remélte, ezzel ellensúlyozza a Simon Gábor-ügyet).

Bármilyen ügyefogyott volna is egy ilyen kísérlet: ha ezt tettem volna (Erdélyhez „közelíteni” vajdasági barátomat), miért is ne tehettem volna? Erdély netalán tiltott tartomány, belépés oda csak (fél)fasisztáknak? Itt lepleződik le Szerbhorvát alantas, kirekesztő, intoleráns, gyűlölködő, aberrált gondolkodása. Arról értekezik ugyanis, hogy Sziveri aligha akart „erdélyi történetekbe menekülni” (ki mondta, hogy oda akart „menekülni”?) – hiszen, mondja, a vajdasági magyar értelmiség „annyira el volt foglalva magával Jugoszláviával és a Vajdasággal, hogy ez így meseszerű”. Mármint, hogy a nagybetegen is Vajdasággal elfoglalt költőt érdekelhette-e Erdély. Nem. Igy hát „Szőcs teljesen értelmetlenül és feleslegesen közelíti Sziverit a ma oly vehemensen épített Erdély-kultuszhoz”.  Számos vajdaságit ismertem, akik személyesen eljöttek Erdélybe, vagy figyelmük nagyon is intenzíven fordult a vallásszabadság, a tolerancia, a legnehezebb körülmények közt is a szívós szellemi építkezés ethoszát követő tartomány felé. Ám itt egy érdekes igére figyelhetünk fel: közelíti. Ez a bűnöm. Hogy egy vajdasági magyar költőt Erdélyhez „közelítettem”. Nemcsak az Erdély-kultuszhoz, hanem magához Erdélyhez. Figyeljünk: „Talán csak azért nem szédült volna az abszolúte sík, bánáti Muzslyáról származó költő a székely havasokban, mert rövid ideig katonai pilótának tanult”. Püff neki. Még szerencse, hogy az ugyancsak a Bánságból Erdélybe szakadt, pátriájául Erdélyt választó Molter Károly meg Kós Károly nem szédült nagyon a zordonborz havasok között. Sziveri kalandkereső, minden tapasztalat iránt nyitott és kíváncsi személyiségét így hamisítja köldöknéző, csak a síkvidék iránt érdeklődő, eltompult szellemű fantommá a pesti propagandistává lett honfitárs.

Az Erdély-fóbia a példátlan írásmű utolsó mondatában foglalódik össze abban a vádban, hogy Sziverit politikai mártírként és erdélyi ősmagyarként jeleníteném meg. Ezt a vádat egy-két bekezdéssel fennebb is megfogalmazza: „A baj a hamis kultusz építése. Mert ha valami újra meg fogja ölni Sziverit, az pont egy olyan emlékmű, ami kiragadja őt, illetve műveit eredeti környezetéből, és átteszi – például Erdélybe”. E mondatokkal, úgy általában, én is teljesen egyetértek. De semmiképp nem érzem magamra vonatkoztathatónak őket. Sem őt, sem műveit nem ragadtam ki, és nem tettem át sehova. Erdélybe sem. Csak meghívtam oda látogatóba – ami azáltal is tökéletesen irreális és játékos volt, hogy jómagam akkoriban a lábam sem tehettem Erdély földjére. Amit Sziveri is pontosan tudott, s ha Szerbhorvát elolvassa a könyvet, nemcsak a fotókat nézegeti benne, ő is tisztában volna vele.

Gyilkossági kísérletben elmarasztaltatván, hadd jegyezzem meg szerényen, lesütött szemmel: valóban próbáltam tenni Sziveri (nem hamis, hanem tényleges) kultuszáért ezt-azt. Nemcsak róla írott nekrológjaimmal (hol volt még akkor, 1990-ben a Fidesz-kormány?!) és neki írott verseimmel. Nemcsak a veszprémi intézet gründolásában vagyok elmarasztalható, de a Sziveri-művek kiadásának támogatásában is. Újvidéki előadásomban az ottani egyetemen, annak fennállása óta először, én ejtettem ki először Sziveri János nevét, legalábbis nyilvánosan. Meg is állt a kés a levegőben. További Sziveri-ellenes merényletem, hogy részt vettem a Sziveri János Baráti Társaság megalapításában, amely évről évre kiad egy Sziveri-díjat, s amely egyik gyenge pillanatában ezzel a díjjal Szerbhorvát Györgyöt tüntette ki. De mindezt csak a nagyon tájékozatlan olvasónak említem, magamra is neheztelve, amiért nem tudom megállni, hogy vissza ne szóljak az engem becsmérlő ripőknek.

Sziveri Jánost mindig az érdekelte, ami izgalmas, szokatlan, fantáziában gazdag volt, ami nem volt kincstári, fakó és közhelyes.

Hogy foglalkoztatták-e ősmagyar tartalmak, nem tudom. Valószínűleg nem.

Szerencsére, mint említem, neki mesélt történeteimben annyi az ősmagyar vonatkozás, mint farkasüvöltés egy madrigálban. Semennyi.

De van szó a történetekben Kolozsvárhoz való ambivalens viszonyomról, a kolozsváriak furcsa jelleméről, a Házsongárd növénytakarójának lázító tartalmú mintázatáról, lányokról, kóbor macskák alakjában tanácskozó erdélyi fejedelmekről, felfelé folyó patakokról, a másvilág határáról, egy halottszállító autóról, ilyenekről. Ezek csak a legaberráltabb elmék számára jelenthetik azt, hogy ősmagyar. Ahonnan már csak egy fél lépés a félfasizmus.

A magyar közvélekedés alakításának vannak olyan szereplői, akik kreáltak maguknak két fantomot, úgy hívják őket, hogy Wass meg Nyírő, és ezekkel ijesztgetik egymást, meg akit lehet. Mindeközben a magyar irodalomtörténet, filológia és politikatörténet adósunk maradt e szerzők életpályájának és életművének rendszerezésével és értelmezésével.

Azt minden olvasó képes megállapítani, hogy (miként egy kiáltványban olvassuk), „központi szerepet” játszik-e az antiszemitizmus, rasszizmus, nácizmus ezeknek az íróknak az életművében. Tormayból nem vagyok felkészülve, de Wass és Nyírő regényeiben mindezen tartalmaknak nyoma sincsen. Az olvasó nem hülye, és előbb-utóbb rájön, hogy be akarják őt csapni. Nem teljesen világos, hogy vajon miért is – de azzal tisztában van, hogy mennyit adjon ezentúl ezeknek az embereknek a szavára. Tulajdonképpen ez az SZDSZ valóságunkból való kikopásának is a története. A választó is – nem gyorsan és nem azonnal – rövidebb-hosszabb idő után visszautasítja a terelhető, terhelhető, megnyírható, becsapható birka szerepét.

El fog jönni az idő, amikor Wass Albert és Nyírő József (negatív vagy akár pozitív szimbólumból) azzá válnak, amik voltak: elég jó írókká. Amellett persze emberek is voltak, olykor esendőek, olykor ostobák, még az is megtörtént, hogy egyikük Goebbels-t dicsérte. De nem regényeiben.

Sziverinek valóban – anélkül, hogy át kellene stilizálnunk a múltat – politikai üldözöttként kellett Budapestre menekülnie. Ezt Szerbhorvát is többször hangsúlyozza, még mutogatva is azok felé, akik ebben vétkesek voltak. Hogy tehát a költőből „erdélyi ősmagyart” faragtam volna – ezt mindazok judíciumára bízom, akik veszik maguknak a fáradságot, hogy fellapozzák a könyvet.

Az egész írásból süt, ordít az a verném-a-fejem-a-falba érzület, hogy miért is nem emeltük be a baloldali kánonba Sziverit. (És tényleg. Miért nem?) Mert most, lám, tessék, lenyúlják a félfasiszták.

Bár eszmei fölmenőim nem tartoznak a tárgyhoz (Sziveri Jánoshoz és vele való kapcsolatomhoz), de miután Szerbhorvát a legprimitívebb „bal–jobb” dichotómia mentén próbál igazságot osztani, egyszer s mindenkorra hadd rögzítsük, hogy:

Sem a Magyarországon ma használatos, sem a klasszikus meghatározások szerint nem vagyok jobboldali. Baloldali sem. Ha elkerülhetetlen az önbevallás, azt mondanám: polgári meggyőződésű, szabadelvű transzszilván magyar ember vagyok. Szellemi értékrendemet, már literátori pályám legelső (tizenévesen írt) írásában is, Hamvas Béla, Kemény Katalin, Weöres Sándor és Szentkuthy Miklós művei határozták meg. (Most csak azokat említem, akikkel dokumentálhatóan, írásban is foglalkoztam.) Ez a névsor – Kossuthot (akinek kytakhiai alkotmánytervezetét bámulatos mintának tekintem) és más apostolokat meg a régi idők klasszikusait nem említve – Cs. Szabó László, Dsida Jenő, Márai Sándor, Bibó István, Faludy György életművéhez vagy egyes műveikhez, személyükhöz való vonzódásom és értékfelismerésem alapján egészült ki azzá, ami hovatartozásom és azonosságom szempontjából fontosnak mondható. Ez (amellett, hogy pl. Mircea Dinescutól Emily Dickinsonig és Charles Olsonig mennyi mindenkit fordítottam, félfasisztát egyet sem) nem jelenti, hogy ne foglalkoztam volna számos más irodalmi és művészi értékkel, Morus Tamástól és Jacobus Palaeologustól Szimin Behbaháni perzsa költőnőig. Így Wass Albertről is írtam – úgy emlékszem, kétszer is –, és elmondtam, hogy A funtineli boszorkány című regénye, még ha kissé 19. századi narratív mintákat követve is, tagadhatatlanul remekmű. Amellett pedig a legszebb ajándék, amit a román nép a magyar irodalomtól kapott – ugyanis ez a mű (ez sem) ősmagyarokkal vagy negatívan ábrázolt zsidókkal foglalkozik, és nem a nácikat isteníti, hanem a román pásztorok világában követ végig egy történetet, a legnagyobb empátiával és szeretettel.

Nyírő Józseffel szerintem vaskos igazságtalanság történik, amikor – magasan kvalifikált értelmiségiek is – olyan írónak nevezik, akinek irodalmi életművében (vagyis nem efemér publicisztikájában) az anitiszemitizmus „központi szerephez” jut. Nyírő általam ismert irodalmi műveiben egyáltalán nem jut semmilyen szerephez az antiszemitizmus. Sőt. Hogy egy újságcikkben vagy interjúban egyetlenegyszer Goebbels személyét dicsérte, ez lehet jellemgyengeség, lehet ostobaság és lehet politikai ordasság is akár – minderről érdemes volna beszélni –, de mindezeknek, akár egyik, akár másik, semmiképp nem lelhető fel semmiféle lenyomata Nyírő szépirodalmi munkásságában.

Tormay Cécile nevét pedig emlékezetem szerint eddig még egyszer sem írtam le, hacsak nem a Napkelet kapcsán.

Ha nem viszolyognék a pamfletíró személyétől annyira, hogy még levelet sem akarózik írnom neki, kb. a következőkkel fordulnék hozzá:

Nézze, Szerbhorvát.

Valamiért jobbikos kreatúraként szeretné beállítani személyemet. Ez nem fog menni. Önt amúgy sem veszi komolyan senki, nagyjából azóta, hogy mintegy 15 évvel ezelőtt (Az irodalom visszavág, emlékszik?) leírta, hogy amiatt szegődik – ahogyan fogalmazott – a „libcsikhez”, mert azok többet fizetnek. Több ott a suska, a dohány, a zsozsó, a lé.

De meg ha akadnának is olyan naiv, ma született bárányok, akik bármi fontosságot tulajdonítanának a förmedvényeinek, még azok is elgondolkodnának: vajon mi értelme van egy könyvről, amelyben József Attiláról, Faludyról, a hasonmásokról, a hatóságilag összezavart időszámításról és hasonlókról van szó: vajon miféle politikai haszon származik abból, ha sikerülne ezt a könyvet úgy beállítani, mintha az volna az üzenete, hogy nyereg alatt puhítjuk a húst, huj-huj, Erdély, hajrá, Magyarország!

Ezen töprengenének el azok a szelíd juhocskák, és nem biztos, hogy találnának a föntiekre választ.

Ezt hívják úgy, hogy a bárányok hallgatása.

Ilyen levelet írnék Szerbhorvát Györgynek, ha egyáltalán írnék neki.

De nem írok. 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.