A test vetületei – Csobánka Zsuzsa Emese versei
A TEST VETÜLETEI
CSOBÁNKA ZSUZSA EMESE VERSEI
Oltalom
1.
Napok romjai.
A lassan lépkedő szél
kitárja karját.
2.
Béklyó a szíven.
A hold esőt satíroz,
ezüst lobogás.
3.
Szalag a szívem.
Eloldozott szirmaid
ladikkotyogás.
4.
Mozdulatlan stég.
Kéken áramló delta
madársuhogás.
5.
Magamban veled
ingó ég a tó felett,
harangkondulás.
Soul Cafe
A fények tűntek fel.
Hajnalban meglepő világosság,
jobbra az utcafronton neonkabátban állt a férfi.
A holdat a kamionok mögött görgették,
égő kocsisor, bujtatás, alattam kétkerék,
de ez csak később jutott eszembe,
akkor a te nyakad meg az enyém,
óriási gömbök az éteri térben keringve,
frontátvonulás az éjszaka.
A híd megremeg.
Zajló sárga folyó,
csöngető villamos, amíg vársz.
Szemközt a fákkal a lépcsőn, hallgatva,
nézve az esőt, a holdnapokra gondoltam.
Folyadék a mag körül, bemondták,
és óceán a Szaturnusz holdján,
tengely körüli megváltozott forgási sebesség,
előtted frissen mosott napok.
Addig öleltelek, míg folyó lett a karom,
pedig lassan kezdett rá, nehezen indult az eső,
aztán hömpölygött a kert is,
útlezárás, egyirány,
ingó fenyők, esőszag és teregetett ruhák.
Mint a Tejo-parti szabadkikötő,
nyílt vízi kapu.
Egy sós ízű folyó, szinte tenger,
kiül a bőrre és hullámokat rajzol,
a tudósok a kőzetekre fogták,
tengermélyen bennük csobog valami.
Az életre szánt első jelek.
A test vetületei
A kertet belakták a tücskök, a rigók és a csigák,
anya éjjelente nyitva hagyja az összes ajtót és ablakot.
Egyszer megkérdezném, hogy kit vár ennyire,
hiszen érkezők helyett csak távozók vannak,
félfordulat a nap felé, kitérő mondatok.
Apróságokra töröm, könnyebb legyen.
Ne várjalak folyton, mintha jönnél.
Félbemaradt mozdulat az ajtó s az ablak tárt karjaiban.
Forró só a fülemre, mintha gyerek lennék,
süket a csöndekre, érett emberi vakság.
Görgeti a szél a szememet a kertben,
le kellene metszeni, túl magasra nőttek a rózsák.
Előbb a külső oldalt, aztán a belső ablakfélfát,
papírral körözve végül az üveg foltjait.
Pókhálókat szedtem le a párkány alól,
az élet jelei bizonyos tekintetben.
Másfelől mennyi halott.
Apró ráncok a szemed sarkában. Szép vagy.
Szálanként fújt üveglap a kezemben,
lassan lépkedek feléd,
meg ne roppanj.
A mozdulatlanság minden érkező bűne.
A távolban hagyott apróságok, karkötők a tóban,
de látod, a körökről is a zúzódások jutnak eszembe,
az ujjaid rajzolta árnyékos holdak.
Jelzőbóják a vízen, hazatalálj, mint az éjszaka.
Az izmok újrafeszülnek, frissen húzott ágynemű szitál,
a nap poros hajnalokból égő táblát teremt.
Ringó kalász az augusztusi nyár,
karikázó ablakon a kezem.
És nem mozdul semmi.
A sziklaszirtről nincs mit mesélni,
se a körökről, a karokról, hogy mi az összefonódás.
A verdeső hullámok felett őrködő világítótorony,
ablak és ajtó minden pórusom.
Enged, fogad, mint part a tengert apály után.
