Etruszk–magyar utazás

„Az úti eposz célja nem egyéb, mint elkapni azt a törékeny villanást, ahol a rég nincs a már ninccsel összeér. Ahol két hang monológja, az egyre távolabbié és a leginkább közelié egy pillanatra párbeszéddé válik” – Írja Hegyi Botos Attila Az etruszk utas című kötetének fülszövegében.

A Kortárs Kiadó gondozásában megjelent verseskötetet egy meghitt, kedves kis budai zugban, a Várfok Borozóban mutatták be. A szerző szerint nem lehet vegytisztán, klasszikus értelemben vett verseskötetként kezelni Az etruszk utast, inkább verses útinapló valós és képzeletbeli tájakon. A kötetben egyazon cím alatt két különböző verses napló szerepel: az egyik az „etruszk”, a másik a „magyar” utazó hangján, így míg az előbbi az archaikus világot idézi a maga isteneivel, az utóbbi a mai, modern kor stílusában szól.  A versciklusokban minden egyes etruszk versre egy mai magyar ifjú vallomása felel, aki felkerekedett, hogy felkutassa az ősi Itáliát és annak időtlen aranykorát, amit évezredekkel korábban már Aplu is elsiratott. A versciklusok időutazásaiban Aplu a múltból tart a barbár jelenbe, a magyar ifjú pedig a barbár jelenből utazik a múltba.

Horváth Bence, a Kortárs Kiadó főszerkesztője elmondta, hogy Hegyi Botos komoly kulturális hálózattal szőtte be műveit, és a mitológiai, földrajzi, bölcseleti utalások bizony próbára teszik az ember műveltségét. Hegyi szabadkozott, majd szerényen beismerte, valóban utánanézett különböző forrásoknak, de hangsúlyozta: Két alakot alkottam meg, az egyik Budapestről Itáliába vándorol, a másik az ősi földet járja be, de igazából egy történetet írok: ezt emberi életnek hívjuk.”

Csikós Attila írónak, az est moderátorának arra a kérdésére, hogy mégis mi választja el a két narrátort, a szerző tömören csak annyit felelt, a világhoz való hozzáállásuk. Azt viszont közös vonásnak nevezte a két párhuzamos hangban, hogy mindketten tudják, üzenik: semmi nem vész el.

Horváth Bence úgy különböztette meg a két elbeszélőt, hogy az etruszk mintegy együtt, egyben látja a történeteket, egész alakjában van valami végleges, összegző vonás. A magyar „utas” sok mindent sirat, sok szenvedésen megy át, de végül megmenekül – hogy mi módon, azt már nem árulta el a költő. A helyenként nagyon személyes témájúnak tűnő verseknél – tette hozzá Hegyi Botos Attila – próbált desztillálni, személyteleníteni.

Mégis megosztott néhány személyes élményt, elsősorban édesapjáról, akinek szenvedését, halálát, a hozzá fűződő mélységes szeretetét a kötet több versében megírta, köztük a Nyomsáv címűben is, melyet az esten felolvasott:

„ Harminc múltam, szüleimnél jártam

épp. Atyám még nem tért meg

városi gyűlésről, tavasz-anyám,

Larthya Thana a kertben

egy megfakult antefissára

hordott föl új színeket.”

(A nyomsáv, részlet, „etruszk hang”)

Egyre hangosabb dörömbölés.

Szendergésedből zavartan riadsz.

Fölpattansz, a kupéajtót kinyitod:

Olaszország! Villa Opicina.

A határőr csöppet sem feldúlt,

somolyog.”

(A nyomsáv, részlet, „magyar hang”)

Csikós Attila szerint Hegyi Botos Attila reneszánsz figura, bölcseleti ember, aki egyszerre ökológus, kertész, költő, zenész, és talán nem véletlen, hogy forrás fakad a kertjében a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt. Hegyi mosolyogva bevallotta, hogy sok csoda és varázslat vette körül az életét valóban, és mind a szelíd, szemlélődő bölcseleti ember, mind a mulatós, éneklős duhajság megvan benne.

Ezt megerősítendő nagy átéléssel, erős, tiszta hangján gitárkíséret mellett három dalt is előadott: Dante O voi che per la via d'amor passate című,  Propertius Qualis et unde genus… kezdetű és Robert Burns meghitt hangulatú John Anderson my Jo  című költeményét.

Csikós kérdésére, hogy mik a tervei, és hogy érzi magát most, a második kötete megjelenése után, Hegyi Botos Attila fél szemmel a bemutatón jelenlévő feleségére és két kisgyerekére nézve csendes derűvel csak ennyi válaszolt: „Elégedett vagyok, boldog vagyok.”

Szöveg és fotók: Csepcsányi Éva