Takáts Gyula – Garabonciás
Egyszer Kundi pusztára jött egy jókorabeli ember. Leült. Asszondja, adjon egy kis tejet. A gazdáné azt válaszolta, szívesen adnék, de nincs. Ezt ahogy meghallottam, mondom a lánynak: – Hozz ki, Kata tejet. Hadd egyék ez az öreg. – Mikor megette, aszonta: – Igen köszönöm a szívességet, mert magától nem vártam. Akitől kértem, nem adott, pedig tudom, hogy két fazék teje van. – Akkor a hóna alól elővett egy könyvet. Balrul melléje tette. A kanászné a háta mögött felvette és belenézett. Gyönyörű fekete bötük vótak benne. Mégsem értette, pedig jó könyves volt. Akkor észrevette az ember. Aszonta: – Jaj menyecske, Krisztus a körösztfán, tegye le azt a könyvet. Nem ért maga abból semmit. – Mér? – Én jó könyves vagyok, szeretek imádkozni. – Abba csak én értek imádkozni. – Letette akkor a menyecske.
Akkor azt mondta: – Jaj, jaj menyecske, az a baj, hogy tegnap Sarlós Boldogasszony napja volt (július 2.) és Táskán száma sincs, annyi kenyeret sütöttek. De majd ízükre adom nekik még ma délután 3 óra táján.
Keszthely felől kis felhő jött ki és dörgött, villámlott. Elborult és olyan felhő gyütt, hogy majd a földön hömbölgött. A fölhő libegett lobogott, majd a földig ért a Vörös akol táján. Akkor az ember fölállt, ment egyenesen a Vörös akolhoz. A kanász utána ment a tóig. Ott kiabált neki, álljon meg, mert elvesz a berek posványában. De az csak ment és intett neki, legyen nyugodt, nem vesz el. Akkor már a kalapja a hóna alatt vót. Kezében a könyv kitárva.
Mikor a fölhőhöz odaért, az lecsapott és fölrántotta az embert a sárkány hátára és úgy ment Táska felé. Úgy esett a jég, hogy a táskaiak szőlőtükéit is kivágta a földbül. Attól kezdve megtartották Sarlós Boldogasszony napját a táskaiak.
A garabonciások itt a berek vidékén is általában tejet és aludttejet kértek. Amit mondok itt, az meg Borsi Ferenc gulyással történt itt 1944 előtt. Bóbiskolt a könyökén. Jött egy jó korbéli ember. Délután 4-5 óra tájban. Mikor a kutyája meglátta, furcsán vonított. – Adjon Isten jó napot. – Üljön le papa, beszélgessünk. Gyújtsunk rá, osztán pipálunk egyet. – Nem gyújtunk rá, mert tudom, hogy maga sem pipál, de én sem. – Hogyan tudja, hogy nem pipálok? – Ismerem én magát. – Honnan? – Láttam ölöget a berekben, mikor ezeket a bivalyokat őrizte. – Én magát nem láttam. – Azt elhiszem, hogy nem látott, de én magát láttam sokszor a berekben. – Gyönyörűen legelnek. Legeljetek, mert nemsokára legelnétek, ha lehetne. De majd elmentek. – Mogyorófa pálcával mutatott a nyári napnyugtától egy déli napnyugovásig és azt mondta: Erre folyik majd a vérpatak. – Itt akadt meg a front 1945-ben.
Kis Pista gulyás mesélte. Látott a berken egy olyan állatot, amelyiknek négy lába volt és olyan feje, mint a kigyónak, és fényes az egész teste, mint a tükör. Bement a sűrű erdőbe.
Boszkovics (Beszti) János mesélte. Leapadt a víz a vezérárkon. Jártak oda a vének, halászni. Fölmentem a parton, hát egy helyen isteni csoda, mit látok. Az árkon keresztül feküdt egy gerenda. Nem gerenda, kigyó volt, mint a ragyogó nap, olyan. A teste fényes, feje pedig ronda volt. Úgy megijedtem, hogy szaladni kezdtem. Egyre azt kiabáltam, hogy nem jön-e valami utánam, csak a bujtárom nyugtatott meg. Akkor álltam meg. Másnap az erdős azt mondta, hogy azon a helyen olyan nyomot látott, mintha valaki zsákot húzott volna. Az ürgésző fonyódi cigány is látta a vízből lefetélni.
Adatközlő: Péter Antal, 79 éves. Nikla.
