Juharcsapolás, rizsaratás

Jim Northrup messziről érkezett hozzánk a budapesti tavaszba – hazájában, Minnesotában most épp térdig érő hóban gázolnak honfitársai. Az amerikai kontinens elmaradhatatlan tartozéka, a baseball-sapka azért adott valami üde nyáriasságot a költő jelenlétének, ezzel együtt a szemlélő mosolyogva nyugtázhatta magában: ha csak a külső alapján ítélünk, Gyukics Gábor „indiánabb az indiánnál”. Nem véletlenül, hiszen a Nagy-kis madár című verseskötetet megjelentető Új Forrás főszerkesztője, Jász Attila (avagy Csendes Toll) és a fordító, Gyukics a magyarországi indián kultúra vezéralakjai.

A szervezésben az Amerikai Nagykövetség is részt vett, munkatársuk köszöntötte a hallgatóságot

Jim Northrup autentikus indián alkotó, az anisinábe törzs tagja, foglalkozása szerint mesélő, költő, prózaíró, újságíró, dokumentumfilmes. A műsor végi közönségkérdések egyikére válaszolva Gyukics Gábor elmondta, néhány éve ismerte meg őt egy ösztöndíjának köszönhetően, s a közelmúltban vendégeskedett is nála az észak-minnesotai Fond du Lac rezervátumban.

A költő (jobbra) és fordítója

Jim Northrupot és életét a versein keresztül ismerhettük meg közelebbről, beszélgetés helyett a költemények meséltek róla. Minden versét fejből adta elő, „by heart”, ahogy az angol mondja, és ez esetben ez az érzékletesebb kifejezés, hiszen a költemények valóban Northrup lényének legmélyéből szólaltak meg. (Egyébként kiváló orgánumot is kapott az égiektől – vagy tán Manitutól – a versmondáshoz.) „Rezervátumban születtem, rezervátumban élek és valószínűleg rezervátumban is fogok meghalni” – vallja magáról a költő, melyet az esten is hangoztatott, és a költemények java is a „rez” életéről mesél.

Jim Northrup szabadverseket ír, és szabadon mondja őket

Fájdalmas gyerekkori élmény elevenedik meg a Ditch című versben, mely Gyukics Gábor fordításában a Slamasztika címet kapta: az amerikai kormány, hogy elfeledtesse az indián gyerekekkel múltjukat, hagyományaikat, kollégiumokba kényszerítette őket. Northrup verse a kiközösítés pillanatait átélő gyerek szemszögéből beszéli el az élményt. A vers után immár „prózában” mesélte el a nyomasztó éjszakákat, melyek a leggyötrelmesebb órák voltak a kollégiumban.

Northrup másik, állandóan visszatérő témája a katonáskodás és a háború – nem véletlenül, hiszen a ’43-ban született költő vietnámi veterán is. Mint elmondta, családjában nagy hagyománya van a katonáskodásnak, amely egyébként is szokványos „menekülőút” a kilátástalan sorsú indiánoknak. Ősei még hol a sziúk, hol az irokézek ellen harcoltak, ő már Kubában és Vietnámban. A Célpont (Walking Point) című vers egy katona cikázó gondolatait vetíti elénk, aki minden pillanatban élet és halál között dönt. A Virágok című versben testvérének állít emléket, aki ugyan túlélte Vietnámot, de a nyomok, melyeket a háború hagyott benne, kitörölhetetlenek. A túlélés abszurditását, a békét békeidőben sem lelő katona neurózisát a Zsugorodó agykurkász című szatirikus vers örökíti meg, melyben Northrup fanyar humorral meséli el élményét egy pszichiáterrel, aki saját életének terheit pakolta a háborús veteránra.

Ebben a versben már megcsillant Northrup derűje, mely hányattatásai ellenére nagyon is része költészetének – hívta fel a figyelmet Gyukics Gábor. A humor mellett azonban leginkább azt a lírai szépséget érdemes kiemelni, amely a hazaversekben tűnik fel: ezekben Northrup a rezervátum mindennapjairól, az indián tradíciók jelentőségéről beszél. Mint Gyukics Gábor elmondta, alapvetően két nagy szezonális munka határozza meg a „rez” életét: az őszi rizsaratás és a tavaszi juharfacsapolás. Ez utóbbinak egy fontos eszközét is kezünkbe vehettük, mert a költő magával hozta és körbeadta: Jim maga faragja ki azokat a kis csapokat (évente vagy kétszázat), melyeket a juharfákba beütve szépen kicsorgatható a levük. Egy gallon (mintegy négy liter) juharsziruphoz 30-40 gallon lé kell – árulta el Gyukics Gábor; alumíniumból is kapni kis csapokat az üzletekben, de Jim a kézzel faragottra esküszik.

Gyukics Gábor kezében a juharcsap

A rizsaratás kenukból zajlik – mesélte Gyukics –, a csónakban elöl áll az evezős, mögötte két „botos”, akik a termést csapkodják a vízen, és a rizsszemek bepattognak a csónakba, amelynek fenekén lassan vastagszik a rizsszőnyeg. A Vadrizs című versben Northrup a nemzedékről nemzedékre továbbadott hagyomány erejét verseli meg, a közös összejövetelek, a rokoni beszélgetések mitikus kötelékét. (Akár a kukoricahántás a magyar néphagyományban.) Szintén a gyökerek, a hovatartozás üzenetét hordozza a juharcsapolás motívuma is – az erről született verset, mely a magyar kötet zárókölteménye lett, Northrup eredeti, anisinábe nyelven is elmondta.

Több vers is elhangzott a magyar nyelven megjelent kötetből

A műsor végén rezervátuma történetének egy pozitív fordulatát is megosztotta a költő: nemrég két kaszinó nyílt a területen, s amellett, hogy ez állandó munkát biztosít az indiánoknak, kórházat, iskolát, közintézményeket is tudnak nyitni a bevételből. A közönségből megkérdezték, hányan élnek ezen a területen, s van-e még köztük költő. Northrup elmondta, kétszázan vannak, de az indián származást igazolni kell, és rajta kívül még egy költő él a rezervátumban, aki egyébként kézműveskedik is. Jim neveiről is szó esett: a kötetcímet adó Nagy-kis madár ugyanis második neve, melyet nagyapjától kért kisfiú korában, elégedetlen lévén az addigi becenevével. A Nagy-kis madár egyébként nagyobb, mint a sas, de kisebb, mint a viharmadár – magyarázta Jim, aki szemmel láthatóan büszkén vallotta magáénak e nevet.

„Egy vagyok közülük, lándzsával fogok halat” – szólt a Metsző gondolatok egy sora, melyet búcsúzóul olvasott fel a költő, de budapesti közönségének azért még nem kell tőle végleg elbúcsúzni. Az Amerikai Nagykövetséggel közösen rendezett felolvasássorozat folytatódik a PIM-ben és a Néprajzi Múzeumban.

Szöveg és fotók: Laik Eszter