Varga Melinda

Varga Melinda: Búcsúlevél Kinde Annamáriához

2014. január. 07. - 14:12

Biztos vagyok benne, hogy valahol a teljesség felé tartasz, hogy az az út, amelyen most végigmész, napfényes, tiszta, mint egy légies vers, mint a csillogó szemű, ártatlan gyermek vagy a szelíden hullámzó tenger. E másik élet, dimenzió, lelkiállapot, nevezzük bárhogyan is, amiről oly kevés sejtésünk van nekünk, földi halandóknak, megadja minden kérdésedre a választ, amelyet átmeneti valóságodban, itt a földön nem találhattál meg. Valahol bizonyára mosolyogsz, és nem szeretnéd, hogy úgy búcsúzzunk tőled, hogy könnyes legyen a szemünk.

Nyugodj békében!

Búcsúlevél Kinde Annamáriához

Néhány napja föllapoztam újra a Húzódhatsz közelebb című köteted. Amikor ideadtad a könyvet, nem dedikáltad, mondván, hogy inkább adjam oda valakinek Kolozsváron, aki szívesen elolvasná, esetleg írna is róla, s majd amikor jobban leszel, és találkozunk Váradon, úgyis kapok másikat, amelyet dedikálsz is. Kórházban ne dedikáljon egy költő – mondtad nevetve. Akkor egyikünk számára sem volt kérdés, hogy meggyógyulsz-e…

Az utóbbi években nagyon közeli barátság szövődött közöttünk, valamiért úgy gondoltad, velem kell megosztanod a hétköznapi apró örömök, kisebb-nagyobb bánatok mellett azt, hogyan gondolkodsz a költészetről, a mai költőkről, magyarországi és erdélyi irodalmárok kapcsolatáról, Kolozsvárról, Nagyváradról, Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről és Budapestről, ellentétekről és szimpátiákról, az általad fölöslegesnek tartott szekértáborokról. Mintha valahogy kívülről szemlélted volna az egész irodalmi életet, nem akarva részese lenni értelmetlen konfliktusoknak, sok energiát fölemésztő állásfoglalásoknak, személyeskedő perpatvaroknak, amelyeknek kevés köze van az igazi irodalomhoz, magukhoz a művekhez. Viszont a jó könyvekre mindig felhívtad a figyelmem, ha valami lényeges mű megjelent, biztosan tudtál róla, különösen a fiatalok köteteit kísérted figyelemmel. Nagyon fontos volt számodra támogatni a tehetséges, fiatal alkotókat, s nemcsak költőként, hanem emberként is jó tanácsokkal látni el őket, megosztani velük olyan tapasztalatokat, amelyekből tanulhatnak.

Valószínűleg a fiatalságom volt az egyik oka annak, hogy olyan hamar a bizalmadba fogadtál, barátnők lettünk, hogy aztán olyan lényeges dolgokról tudjunk beszélni, amelyekre mindennapi elfoglaltságai miatt, sajnos, egyre ritkábban szán időt az ember: emberségről, szeretetről, fájdalomról, barátságról, hazugságról, irigységről, gazdagságról, szegénységről, istenhitről, szerelemről, művészetről.

A tavasszal többször beszélgettünk arról, hogy mi legyen az új könyved címe. Mindenképpen valami optimista címet szerettél volna, és azt is eldöntötted, hogy nem fogsz szomorú verseket írni soha többé. Engem is erre biztattál. . .

Sokszor beszélgettünk arról, hogy a magyar költők milyen lehangoló dolgokról írnak, meg hogy nagyon búskomor nemzet vagyunk, hogy a verssel teremteni, ugyanakkor rombolni lehet világokat, elő lehet hívni és el lehet taszítani dolgokat az életünkből. Azt is mondod: „Olykor maga a jövendő üzen a versekben. Néha ez is meglehetősen félelmetes lehet. A költő eljut ezeknek az igazságoknak a megismeréséhez. Onnan kezdve az ő felelőssége mindaz, ami az ő verseiben megírtakból válhat valósággá”.

Mostanában egyre gyakrabban gondolkodom ezen, és próbálom tudatosan elkerülni a szomorú verseket, elkergetni borúlátó gondolataimat. Persze nem mindig sikerül, általában kudarcot vallok, de amikor mégis sikerrel járok, mindig eszembe jutnak ezek a beszélgetések, hogy mennyire igazad volt. Hogy olykor a boldogság karnyújtásnyira van tőlünk, hogy tulajdonképpen rajtunk múlik csak, miként érzékeljük a világot, sötétebb vagy világosabb színű részt ragadunk ki belőle.

Karácsony előtt a kolozsvári színházban, amely ugyancsak gyakori társalgási témánk volt, Tompa Gábor rendezésében előadták Weöres Sándor A teljesség felé című művét, fölolvasószínházi formában. Jó lett volna fölhívni téged, és elmesélni, milyen nagy élmény volt, mert tudtam, hogy hasonlóan gondolkodunk erről a műről, mint annyi másról is. Weöres ebben a nagyon komplex, elgondolkodtató alkotásában azt mondja:

„Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted
az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában”.

Ezekkel a gondolatokkal szeretnék elbúcsúzni tőled.

Kinde Annamária költő, műfordító 1956. június 10-én született Nagyváradon. 2014. január 5-én hunyt el hosszan tartó, súlyos betegség után.

Az érettségit követően Brassóban, az Erdőmérnöki Egyetemen folytatta tanulmányait, majd Nagyváradon szerzett újságírói diplomát. 1990-ben a Majomsziget című ifjúsági lap főszerkesztője. 1991-ben született leánya, Kinde Anna. 1992-1996 között az Erdélyi Napló munkatársa. 1996 és 2002 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium igazgatója. 2002-ben a Nyugati Jelen napilap főszerkesztője. 2003-tól az Erdélyi Riport szerkesztője. 2006-tól a Várad című irodalmi folyóirat szerkesztője. Kezdetben az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségi tagja.

Önálló verseskötetei:

A hiúzok természetéről, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1997.

Egy másik arc, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000.

Szandra May kertje, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002.

Szandra May a sivatagban, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004.

Mondhatatlan, Nagyváradi Ady Társaság. Nagyvárad 2006.

Rózsavér, a pozsonyi AB-ART Kiadó és a Várad kulturális folyóirat közös kiadása, Pozsony – Nagyvárad, 2009.

Szandra May és Tom Vanguard igaz története, Mákvirág Kiadó, Nagyvárad, 2010.

Hóbanévad, Riport Kiadó, Nagyvárad, 2011.

Húzódhatsz közelebb, válogatott és új versek, Riport Kiadó, Nagyvárad, 2013.

Műfordítása:

Hölgy rózsaszínben, Traian Ştef versei, AB-ART Kiadó, Pozsony 2009