Jelige: „Belőlem fakadó” – Fáj a földnek, Mámor csillaga, Homály és árnyak
Jelige: „Belőlem fakadó”
FÁJ A FÖLDNEK
Fáj a földnek az ember,
mint porladó test az anyaméhnek,
mély értékeken átszövődött érdek
tevődik rá a zaklatott sebekre.
Mámorban ölelő, halálban szenvedő,
magába forduló, önző és eltipró,
mindeneket birtokló
léha nemzedékek.
Ki érti, mi hajtja, mi űzi, mi bántja
ártó téveszméket?
Kifordult vétség, kavargó mélység,
háborgó kékség merül alá a csendben.
Felborult élet, szenvedő lélek…
Ki menti meg a Földet?
MÁMOR CSILLAGA
Sápadtan vetül a holdfény árnyéka,
kiaszott tájkép, ködlepel,
vágyódva issza pillanat varázsát,
szomjazva nyújtja poharát.
Festői tájak, komor valóság
elrejti mámor csillagát,
belülről tör fel, mindent eléget,
hatalma százszor körbezár.
Megújult külső, kiégett belső…
Mivé lett érték, értelem?
Lenyugvó nappal nézem a tájat,
kifakult álmot, vétkeket.
HOMÁLY ÉS ÁRNYAK
Tavasz-nyár leple alatt vár a világ,
könnyes a szeme és homlokán sűrű redők,
kerüli némán az ütközést, a nyílt mezőt.
Sebtében oldja árnyak sötétjét,
melegszik nála hadak ura,
könnyei folynak sűrű patakban,
évszázad omlik, kettészakad.
Belép a mába, homály korába,
szíve és lelke meddő harag.
Csillámló csillag, sötétlő égbolt,
vessző és játék összetapad…
Bezúdul hozzá öröm forrása,
tanyát ver benne, s lassan felfakad,
mámor és zokszó úszik a ködben,
homályba vész el az alkímia.
