Deus ex xxxxxxx – Tóth György fotónovellája
Amikor Tóth Györgyöt végre sikerült rábeszélnem, hogy adjon valami újat, odaadta ezt a képsort. Szabadkoztunk egymásnak egy kicsit. Ő: hogy tudja... Én meg, hogy kellene hozzá szöveg... Szabad kezet adtam neki. Aztán meg ideadta így. Most rajtam volt a sor, hogy szabad kezet kérjek.
És még ezzel sem volt vége. Gyakorlatias megfontolások, sokszori elővétel, majd zacskóba rejtések újra és újra. Úgyhogy a képek kezdtek romlani.
Elmondom inkább: az én szabad kezemre azért kellett a jogosítvány, mert el kellett rontanom a szöveget; voltak ugyanis benne „illetlen" szavak. Úgy is mondhatnám: durvák a szemnek (a fülünknek, furcsa módon, ezeknél randábbak sem ártanak meg). Fölhatalmazást kaptam kigyilkolásukra. Gyermeki öröm: ronthattam.
És mintha a szöveg maga is megérezte volna, hogy ő rontható; romlott magától is. Elmaszatolódott, megfoltosodott, megcsíkosodott itt-ott. Misztikus helyzet: mintha fölnézett volna a képekre. Kezdte őket utánozni. Eleinte ez elkeserített. Már-már azon voltam, hogy bocsánatot kérek Tóth-tól, és egyszersmind újabb kópiát.
Aztán letettem róla; megtetszett a játék. „Én rongálok, ti meg romlotok" – mondtam magamban, és vidáman fűztem az írógépbe a képeket. Mígnem az egyik, s éppen az első, megtépetten került ki a henger alól. Azt hittem, sírva fakadok. Vége – mondtam magamnak. Ez már el van... (itt is törölnöm kellene).
De hátha mégis belefér ebbe a véletlen-áradatba még ez is? A kép (s különösen a fotó) külön életet él. Azáltal, hogy az információt, mint valóságost közli, egyetlen körülhatárolt síkba rendezve, kiszolgáltatottja lesz a rajta kívülálló valóságnak. Ő, aki diktált, meghajolni kényszerül. Az élete annyi, amennyit adnak neki; a jelentése annyi, amennyit látnak benne; a sorsa az, amivé válik.
Nem kértem tehát új kópiát. Így közlöm, sérülten, rontottan, szakadtan. Most ez a képsor ilyen, most – önmaga és a körülményei által – ezt jelenti.
És elkövetem még azt a bűnt is (szerkesztőtől ez valóban szokatlanul nagy arcátlanság), hogy a szerzőt sem avatom bele a műve sorsába. Ám sohasem akkor van igazán nagy baj, ha valaki valamilyen érdekből beleavatkozik a készbe, hanem akkor, amikor megkörnyékezi. Amikor a tényt éppen a tény voltánál fogva alkalmazza egy más, vagy éppen ellentétel igazolására.
A mi esetünkben a beavatkozás – részben – tudatos volt, sőt, szándékos. De a manipuláció természetéhez hozzátartozik a véletlen is, és ez akár riasztó is lehet; ha engedünk a megmásításnak, az bizony könnyen ellenünk, a művünk, a gondolkodásunk, az egyéniségünk, az erkölcsünk ellen fordul. És ha ez már bekövetkezett, ha a dolog már különvált a dolgozótól, akkor csak a vakszerencse menthet meg a félreértéstől, sőt, a nem az általunk, hanem a velünk való manipulációtól.
Mányoki Endre
