Jelige: Papír – Üldözés egy papír zsebkendőért

Jelige: Papír

Üldözés egy papír zsebkendőér

Este van, mire sikerül elindulni. Málnásig föl, Csík fele, aztán balra. El a zöld mozdony mellett, aminek a fiam örülni szokott. Nem hozom őket. Nincs itt, mit keresniük. Elég volt a karácsony nekik, így is egy életre szóló élmény maradt, tudom.

Az út ismerősen befekszik alám, még az uzonkafürdői macskaköves kanyarok sem zavarnak. Mindenki mellett elsurranok. Ezen az úton se rendőr, se forgalom nincs. Kedvenc útszakaszom, amely otthonról elvezet. Kedves falvak, érdekes emberek. Egyszerűek és nagyok is. Károly herceg jár erre gyakran inkognitóban pihenni. Benedek apót itt érte a közelben agyvérzés, amikor kiesett kezéből a toll. Csíkszeredai gyerekként gyakran hoztak Kisbaconba kirándulni, mert közel van. Többször is volt alkalmam megcsodálni a vonalat, amely nagy mesemondónkat az írásból átvezette a túlvilágra.

Két éles kanyar van, ahol figyelnem kell: Baróton és Vargyason. A többin el lehet szállni egészen Leonard Cohennel. Sötét van, nem sokat látni. A hold reggel olyan későn ment le, hogy még sehol nincs ilyenkor. Nem szóltam anyámnak, mikor indulok. Ennél hamarabb úgysem tudtam volna. Vele ilyeneket már nem telefonálunk egy ideje. Ő sem szeret locsogni.

Vargyas után, éppen, ahol az út szűkül és hevesen kanyarog, nyakon csípek egy kisbuszt. A sofőr a tükröt törli. A papír zsebkendőt pofátlanul kidobja bal kézzel elém, az út közepére. Felpattan bennem a szikra.

Azonnal kap egy sor hosszúfényt, villogtatva, nehogy ne értse rögtön, mi bajom van vele. Aztán utána lépek, hogy megnézzem, honnan is van. Marosi. De nagyon koszos. Kilencvenöt BAL. Beülök a fenekébe és kap még egy sor villogást.

-Te mocskos disznó, mit szemetelsz itt nálunk? Húzzál innen az anyádba már!

Nem az zavar, amit eldobott, hanem az, ahogyan. A papír lebomlik. Az út mentén sok szemét van. Itt is. Most nem látom, mert sötétben utazom, de tudom, mert láttam eleget. És ez itt a legtisztább szakasz!

Konstans hosszúfényt kap a fejére.

-Na, ha már tiszta a tükröd, legyen, mit nézzél! – és a sarkában vagyok egészen. Cikázik az úton előttem. Még ő ideges. Vészlámpával villog.

-Igen? –S bal kézzel kezdek matatni a kormány alatt. Nem látom még az eredményt. Elhúzom a tetőablak redőnyét, hogy lássam, ha megvan. Három gomb közül a középsőt kell eltalálnom. Megvan. Égnek fent a reflektorok is már.

-Na most lássál engem, öcsi! –és beállok a bal tükrébe a xenonokkal. Vágom az összes kanyart. Hátvédem is van, mögöttem még egy fénypár. Ha csak ketten lennénk, nem merném megcsinálni.

Látom a sofőr arcát a tükörben. Hát így nem is lehet vezetni. Menekül, de egyre lassabban megy. Az útegyenlőtlenségeknél gyanúsan lassít. Nem lát semmit, mert retináját égeti az erős fény. Bizonyára fáj neki. Felkészülök, hogy meg fog állni. Nyesem rövidebbre magamban a mondatot, ha alkalmam nyílik a fejéhez vágni. Románul.

De nem áll meg. Cikázik előttem hol gyorsan, hol lassabban.

Megsajnálom.

-Nehogy miattam menj be az árokba, te szemét!

Leveszem a fenti fényemet róla. Ezt csak lakatlan vidéken szoktam használni, ahol nincs forgalom, ufónak álcázva magam vele, nehogy a vadállatoknak eszükbe jusson kiszaladni elém. Kikapcsolom az ESP-ét , amit tévedésből megnyomtam a keresgélésben. Figyelem a mögöttem levő szempárt, látja-e, hogy mit csinálok vagy el szeretne menni. Mert tőlem most nem lehet. De nem úgy tűnik, hogy zavarom.

Az áldozatom kap egy első ködlámpát mégis, hogy lássa, továbbra is haragszom rá a zsebkendőért. Majd úgy döntök, hogy kevés és visszateszem rá a hosszúfényt.

Oklánd fele szép nyárfasor között egyenesedik ki az út. Elengedem a hátvédemet. Leveszem a hosszúfényt. Hadd lássa előttem a barom, hogy csak neki szólt. Miután elhalad a piros Dacia, visszateszem. A szolárium után, amit kapott ez már csak tavaszi napsütés. Jól viseli. Megy szépen előttem. A falu távoli fényeit meglátva, elengedem, hadd menjen dolgára. Egy helyet keresek, ahol félrehúzhatok. A nagy hajszában teljesen megfeledkeztem róla, hogy nagyon kell pisilnem. Villogó, jobbra le. Hátulról még jön egy fénypár, azt is megvárom, hogy haladjon el.

Úton pisilni roppant talpraesett nagynéném tanított. Ő mondta egyszer:

-Kinyitod a jobb hátsó ajtót és az elsőt is, ha úgy álltál meg. A kettő közé bekuporodsz. Nem láthat meg senki.

Bízok benne. De ez itt amúgy is egy egyenes, az erdőtől a faluig néma sötétség honol.

Beülök aztán a helyemre. Vészjelző ki és Cohen bácsi ismét jöhet a sármos hangjával. Mielőtt a benti fény kialszik, látom, hogy a használt papír zsebkendőt reflexből bedobtam az anyósülés elé. Adok egy barackot magamnak. Ez az. Nem dobunk ki semmilyen fehéret, akkor sem, ha lebomlik tavaszig. Ha nincs hó, csúnyán virít.

Még egy nagyon éles kanyar van, alig tudok megállni. Egyenesen Udvarhely fele vezet az utam. Nekem pedig most le kell térni jobbra, Homoródalmásra. Volt már olyan, hogy elrobogtam itt és a szűk domboldalon kellett visszafordulnom. Most nem tévesztem el, de meg kell nyomnom a féket rendesen. Utána következik egy javítatlan útszakasz a híd előtt. Rövid, de széles. Lassan megyek végig rajta. Szeretném kímélni az autót. Innen már csak tíz perc a nagymamám háza.

Az ilyenféle hajtás különben éppen jót tesz a motornak. Kiégeti a dízel-részecskéket a drága szűrőből, ami miatt több ízben is haragudtunk már a Nissanra. Minden esetre, ilyen fénye, mint nekem, nem soknak van. És ezt nem adnám semmiért!