Jelige: Csongor – Ilyen jól még sosem éltünk!, Küzettetett, Kikapcsoltam a világot
Jelige: Csongor
ILYEN JÓL MÉG SOSEM ÉLTÜNK!
hisz több van, mint a mindennapi falat.
leromboltunk szögesdrótot,
és betonból fölhúzott falat;
De valami mégis kicsit zavar!
a fekete arcban rémült szem-fehér,
megfásult, halott tekintet,
miben csak éhség félelme él.
Ilyen jól még sosem éltünk!
a végeset mi végtelennek látjuk,
csillagok tüze parázsunk,
számunkra számtalan a számuk.
De valami mégis kissé zavar!
a rothadásunk érthetetlen bűze
égnek tetszelgő testekből,
melyek percenként esnek bűnbe.
Ilyen jól még sosem éltünk!
kezünk bőre munkától nem lesz kérges,
a képzelet drága, de mégis,
mindenkor mindenre képes.
De valami azért engem zavar!
pusztításból teremtünk szépet, újat,
gyönyört életben keresünk,
bár a halál már velünk mulat.
Ilyen jól még sosem éltünk!
a temetőkben nem nő hősök sora,
apánk sem csak mesében él,
s özvegyekből nem lesz mostoha.
De egyvalami mégiscsak zavar!
bár jövőmet széttéphet bomba, gránát,
jólétemnek apró kezek-
kel fizettetem meg az árát.
Ilyen jól még sosem éltünk!
nyolcvannál többre negyvenet dupláztunk,
messzebb visz el - ha akarjuk -
fantáziánk, mint saját lábunk.
De ennek ellenére, az zavar!
ha éber szemekből tétlenség vádol,
s négy fal között a ráncos test
kilépni nem tud önmagából.
Ilyen jól még sosem éltünk!
nem tizedel meg ismeretlen kórság,
friss forrás vizéből nem lesz
bűzlő szagú, mocsaras holtág.
De mit mondjak, az mégiscsak zavar!
ha szomját húggyal teli vízzel oltja
az a százmillió, aki
hiába vár hűsítő kortyra,
s legyek dongását szeme nem érzi,
a napjai hosszát nem órákban,
hanem falattól falatig méri.
De ilyen jól vajon meddig élünk?
ha megindul az a milliónyi száj,
melynek fehér villanása
vért csapolva majd torkunkba váj,
éhségét, szomját oltja a sebekből,
amik évente szakadnak
a tenyérbe képzelt szögektől,
hogy megremeg a rozoga tákolmány,
mit úgy hívunk föltámadás,
melyért életük az adomány.
Imákból szőtt hálók lelkeket fognak,
széttépnéd, de harapása
nincsen a gyökértelen fognak;
így vergődnöd kell az utolsó napig,
amíg testedről a pikkely
lehámlik, horog szájat szakít,
belőle a némaság egyszer talán
kitör; ha már tegnapon nem
változtathatsz, változtass a mán!
mert ekkor fogan, mi még nem született;
hát nyisd ki szájad és üvölts,
szakítsd fel a bevarrt füleket!
tépd szét hitben a titokzatos leplet!
talán a felismerés így
majd ismét lélegezni enged.
Csak akkor élhetsz tovább gondtalan,
ha megérted:semmi és senki nem pártalan!
hogy a teli hashoz egy éhező is kell,
ha lefekszel, valaki többé föl nem kel,
ha elvesztesz valamit, más megtalálja,
nyitott szájhoz kell a másik csukott szája,
hogy akasztófa legyen, kell hozzá gyilkos,
ami ma száraz volt, az holnap lesz nyirkos,
mennyet meglásd, egy pillantás a pokolba,
fájdalmat érzel, ha van, ami okozza,
fázni akkor fogsz, ha éreztél meleget,
nevetni akkor tudsz, ha sírtál eleget,
ha van, kit elveszíts, magányod fölfogod,
okozat nélkül nem érted meg az okot.
Az egész egy egyensúlyt adó egyenlet;
az állandó nem te vagy, bár azt képzeled.
ha számot az egyik oldalán változtatsz,
az eredményt eggyel és magával oszthatsz,
hisz ez egy örökre oszthatatlan prímszám,
mindegy, ha fekete vagy piros a tintám,
s ha jobbról balra, vagy balról jobbra írnám,
nem változtat semmit egyetemes titkán.
Tizedes után hullák sora végtelen,
hisz túl sok az ismeretlen e képletben;
Megoldani? az emberi agy képtelen.
Dominika. Kié az utolsó Éden?
KIŰZETTETETT
Betonoszlopokon sókéreg,
ízét nedves szellőben érzed;
messze az eget vonal húz át,
hullám veri tenger ritmusát,
amit szél darabokra tépett,
mint hamis rímek egy szóképet.
Lüktetése dallamra ihlet,
de szájamban keserű ízek
fojtják étvágyam émelygésbe.
Mohóság átkos öröksége
dob elém üveggyöngyöt dísznek,
okot adva ezzel a szívnek,
hogy dobbanását meggondolja.
Ma a végtelenség szónoka
búcsúzik e rohadt világtól,
ha csontos kezével rögöt szór
bomlással teli koporsónkra:
- Porból jöttél, tűnj el a porba! -
Itt idegen test voltál ember,
kit könnyekkel siratni nem kell,
akiből öt perc is elég volt,
ki fejére hamut sosem szórt,
igen helyett érvelt nemekkel;
Belőled elég volt, menj, menj el!
Így talán életben maradnak
a megtépett tollú madarak,
indákból szőtt nedves hajtincsek,
rajtuk gyöngyözése a víznek,
s ha belőlük esőt fésülnek
szomjazó földi istenüknek
a láthatatlan, izmos szelek,
Megérted-e, mily vétkek ezek?!
Ha habzó szájjal a homokpart
kiokádja magából a szart,
mindazt, ami emészthetetlen
a következő évezredben.
Tátongó sebe hegyoldalnak,
rianása a madárdalnak,
tűre tűzött megbénult szárnyak,
melyek versenyre már nem szállnak
sem viharral, sem gondolattal,
sem szóval, ami megvigasztal.
Lávába zárt tüzes lélegzet,
nélküle semmi sem létezhet,
túlhevíti föld ózonpajzsát,
reád leheli a miazmát,
hogy meszes ereidben véred
járatlan, rögös útra téved.
Mételyt olt beléd mocsár raja,
rémálmot éget láz az agyba,
átgázol rajtad a lázadás,
nem segít már a föltámadás,
hited nem osztja se fű, se fa,
ruhát sem szab rád a fügefa,
kiűzted magad az édenből;
Mit kaptál érte az élettől?
Azt a pár röpke évtizedet,
miért milliónyit fizetett,
ki talp alatt él észrevétlen,
s képmását nem leled az égben,
ki bűneit nem keni másra,
halál ellen sincs kifogása,
mert összefügg minden mindennel,
én teveled, igen a nemmel,
a végben ott szunnyad a kezdet;
Föl kéne talán ébresztened!
Milyen banális ez az egész,
de a létünk bajt bajra tetéz;
Miért változtak az értékek?
Mi tegnap jó volt, ma mért vétek?
Amit megérint egyszer kezed,
azt többé életre nem kelted.
Kidöntöd örökre a sorból,
mert az okozatot az októl
szétválasztod, új törvényt hozol,
ami csak rólad és neked szól.
Az a néhány jó dolog, amit
a mérlegserpenyőre hajít
a bekötött szemű valóság,
csak vigaszt adó negyedórák
a körkörös örök számlapon,
és egy másodpercnyi szánalom
érted, ki magát koronázta,
és azt utolsó vacsorára
önmagát tálalta föl nyersen.
A kenyér megkelt, de sületlen,
mit nagylelkűen szétosztottál,
hozzá lisztet másoktól loptál,
véredből nem serkent a magja,
nem volt öled, mi betakarja,
nem adtad erejét a szárnak,
ha büszkén aratásra vártak.
Kezedből sarjadt az erőszak,
szájadból bűzlött a kénkőszag,
de lassacskán enne vége lesz,
s visszatér minden az Édenhez.
KIKAPCSOLTAM A VILÁGOT
Ne hívj, mert most meghalok
két percre; az angyalok
ölbe vesznek, s elmegyek,
megváltani az eget.
Segítek az Istennek
kipucolni a mennyet,
ócskaságot, limlomot,
mit az ember fölhordott
fohászkodva imában,
ki nyögve az igában,
ki ostorral kezében,
a hatalom nevében.
Szavakból, mi valótlan,
mind, akiben csalódtam,
a kukába kiöntöm,
hogy tovább ne gyötörjön.
Kisöpröm, mint szemetet,
mit nem látott szemetek,
mert aranya hamis volt,
hisz csalásért kapott zsold.
Kikapcsoltam világom,
hogy ne kelljen ma látnom,
mi mellettem élve hal,
s partra vetődik a hal,
mely eddig csak lubickolt,
és fényesre suvickolt
pikkelyének ezüstje
beleolvad a füstbe,
amit világ tüze ont,
ha meggyújtja a sok gond,
és pillanat öröme
megfullad a közönybe.
Ne zavarjál telefon!
A némaság belefon
őrangyalom hajába,
az utolsó imába,
melyet érted én mondok,
érted, hogy legyél boldog,
akkor, ha már nem leszek,
s e rímek nem csengenek
ritmusként a füledben.
Lassan elfogy türelmem!
Hol ebben az értelem?,
ha szavam az éterben
visszhangra sosem talál,
s mint szárnya-vágott madár
ide-oda topogok,
és nem értem az okot.
Ne hívj, mert már meghaltam!
Lenulláztam az agyam,
egy gombnyomás elég volt,
mi élt, abból így lett holt.
Ma kilépek a világból,
hogy megérintsem a holdat;
ha majd bajából kilábol
hívj! talán fölveszem holnap
