Ugrás a tartalomra

 

A hónap költője – Babics Imre: Valaki szavai (1)

BABICS IMRE
VALAKI SZAVAI
 
 
1.
Északi Terület, Darwin, fülledt trópusi délelőtt,
söröző teraszán ültem, a lényeget keresve, fényt,
mellettem a tömeg nyüzsgött, csupa élőhalott bohóc,
ám hódító fehér ember, nem egyenlők velem, nem ám,
önmagától dagadt népség, világuktól kivert a víz.
Bennszülött nőalak tűnt fel, ténfergett, sokaságtiport,
két kezében tömött szatyrok, s nem volt nála időtlenebb.
Pohár mögül szemét néztem, téráttörő tekintetét:
akárha tőkehúsok közt, hűtőházban lakozna ő,
kampón függő szalonnáknak nekifeszítve önmagát,
fagyos mócsingok átvertje, zsírrétegtől agyonnyomott,
két szeme ezt sugározta, s csak döbbenten feszengtem én.
Még tizenkétezer hosszú kilométert utaztam ott,
Ausztrália mélyében, államokon robogva át,
de velem más nem is történt, rám már más semmi nem hatott.
 
 
2.
Kőbányai halottasház, kiterítve feküdt anyám,
mikor felszálltam egy reggel a távolsági buszra én,
nem tudtam, hogy halott ő már, s lelke fel, a magasba száll.
Meglátogatni indultam, s már csak a teste várt reám,
kőbányai halottasház kamrájában a teste várt.
Mobiltelefonom csengett, mikor Zircen a busz megállt,
öcsém hívott, komor hangon közölte, hogy anyánk nem él,
két órát így utaztam még, megbénított, levert a hír,
az ablakon kibámulva, meg sem moccanva ültem ott,
néztem a suhanó tájat bús januári délelőtt.
Az már csak hab a tortán, hogy Budán volt egy karambolunk,
csak koccanás, igaz, senki nem sérült meg, kis ütközés,
de én majdnem megőrültem, hogy csak állunk, feszült idő.
Végül átautózott az öcsém a városon, szegény,
vele lányom s a sógornőm; várt a végső találkozás.
Majd a kórházban egy szörnyen ocsmány eset letört megint,
kiderült, még a boncmester jóváhagyása kell nekünk,
ahhoz, hogy az anyám lássuk halottaskamra asztalán.
Szobájába bementünk, és ott a lényegre tért lazán:
közölte, hogy anyám lássuk, ahhoz bizony fizetni kell,
ezt mondta a pimasz patkány, okra nem is hivatkozott,
szemünkbe nézve higgadtan vartyogott a halálkufár,
s én ott ültem elámulva: milyen ember, milyen világ,
milyen haza? Kevés pénzem a visszaútra volt elég,
hát ennyire szegény volnék, nem láthatom saját anyám
szörnyű hullamerevségben halottaskamra asztalán?
Öcsém – vállalkozó – annyit kérdett, mennyi a láthatás,
szó nélkül fizetett aztán, nem háborgott, vitatkozott,
elfogadta valóságunk, jól beilleszkedett, simán,
tudván, hogy csak a pénz számít. Szégyenkezve feszengtem ott,
majd felálltunk, kikullogtunk, pénzt kérni a halottakért,
nem tértem még magamhoz, nem. …A kamrába beléptem én,
s benn feküdt az anyám holtan, jéghideg porhüvely csupán,
lelke magasba szárnyalt már, legalábbis hitem szerint.
Száját összeszorította, a halált így fogadva ő,
durcás összeszorított száj, megcsókoltam s zokogtam én,
majd kiléptem a kamrából, s rám zuhant az anyátlan űr.
 
 
3.
Ausztrália fennsíkján mikor végigutaztam én,
semmibe vett saját fajtám, sok túltáplált fehér egyén,
a szellemük viszont satnya, s lélekben mind fehéregér;
senki voltam a számukra, átnéztek ők rajtam, az ám,
járt köztük egy szegény költő, csendes, magába forduló,
még a kutyát sem érdekli, bár ég süt át a kék szemén.
Viszont a bennszülöttek mind beláttak alakom mögé,
mosolyogtak derűsen rám, az „abók” szeme csillogott,
szülőföldjüket elvesztett, lenézett és utált „abók”,
meglátták a rokonlelket bennem, költők, gyakorlaté,
csúnya arcúak és testük taszítóan erős szagú
európai orrnak, de belső világuk égszerű,
földi valónk csupán felhő nekik, mit tovafúj a szél.
Örültem, hogy e földön van közösség, mely szeret, megért,
még akkor is, ha távolról, integetve csupán felém,
és odavetve egy-két szót, és szemsugár-találkozás.
Örültem, mert világos volt, hogy mikor hazatérek én,
vár rám a puszta bunkóság, hitvány kutyakomédiák,
oly sivatagba térek meg, amely bizony kietlenebb
annál, amit e földrészen láttam, pedig az ám sivár.
Várnak otthon a jól ismert lövészárok-kapargatók,
szolgalelkek, hülyítettek és fölényeskedő tahók,
s az újgazdag nagyarcúak, tolvajok sokasága mind.
A sivatag szemükben van s ott is marad örökre már,
és én fáim alatt ülve majd a fejem lehajtom ott,
s tudomásul veszem végül: elpusztulni hagyott hazám.
 
 
4.
Mikor kaszálom én kertem, dombos mellem zihál ma már,
a kaszanyélre rádőlve olykor megpihenek sután,
olyan fiúra gondolván, ki nem jár apja oldalán,
ki nem veszi ki apjának kezéből a kopott kaszát,
hogy a füvet tovább vágja meggy- és cseresznyefák alatt.
Az a fiú nem él köztünk, bizony nem született meg ő,
s önző gondolat az tőlem, hogy rég elszállt idők után
most hiányzik nekem, csak most, mikor nehéz a munka már,
önző gondolat, és szégyen mar, s ledőlök füvek közé.
S esténként, ha az ágyunkban fekszünk, az asszonyom meg én,
és ő a fal felé fordul, érzek lényében egy nagy űrt,
ahogy árad irányomba közénk nem jött fiú miatt.
Egy meg nem született gyermek tölti be lelke nagy terét,
s messze jár tőlem, elrántja, viszi anyai szárnyalás,
oly tartományba, hol szőke fiával lakozik, s vidám.
S érzem a szemrehányását, hogy csak álmodozás jutott,
s nem teljes a valósága, s minden percében őshiány.
És a szégyen tovább mardos, a bűntudat tovább nyüszít,
s dombos mellem zihál ismét, mint meggy- s cseresznyefák alatt.
 
 
5.
Megfogadtam, megírom majd, addig nem múlok el, nem én:
hulladékégető, Győrben, ott dolgoztam sokáig, ott,
mert három év nagyon sok volt, kevés bírta ki addig ám.
Hányan mondtak fel ifjak, nagy erejűek, időm alatt,
egy nap, egy hét elteltével s vállalták a bizonytalant,
mert szembesültek azzal, mit a gázkazán elégetett:
emberi végtagok, szervek, egyéb kórházi hulladék:
fecskendők halma és gyógyszer, szavatossága rég lejárt,
s ahogy darálta sok fémkés, pora lengett fejünk felett,
majd leülepedett ránk, és lett mindőnkből fehér bohóc;
és kísérleti patkányok nejlon zsákban, mi elszakadt
s úgy kellett fellapátolni; és vizelet, betegeké;
s üveggyapot, mitől viszket, irgalmatlanul ég a bőr,
s ólommal szennyezett rongyok, festék, azbeszt, egyéb szemét.
Volt, hogy festékiszap-tócsa vett körül, mely bokáig ért,
téli nap ott lapátoltunk, gumicsizmába fagyva mind,
s félbe csakis azért hagytuk a bűzben a lapátolást,
hogy lehajolva felszedjük a mocsokból a vascsavart,
s mást, mi vasból, acélból volt, a darálót ne érje kár,
fogazata ne sérüljön, ne álljon meg; uralt a gép,
s ki is mondták egyértelmű szavakkal, nem leváltható,
cserélhető, mi voltunk csak, mivel olcsók, cserélhetők.
Szembesültem a ténnyel, hogy fogyóeszköz vagyok csupán,
de három évig eltűrtem, vesztes magyar poétaként,
segített a humor, s még a lelkierő, mi Istené,
s nem számított a rosszarcú népség mellettem, árulók,
besúgók, gyáva kis senkik, lefoglalta agyuk lopás,
macskakínzás, egyéb hőstett, ép fog nélküli férfiúk;
nem számított a főnökség, ugyancsak senki talpnyalók,
zsarnokok a szemétdombon, önfajtájukba rugdalók;
nem számított, akit még nem is láttam három év alatt,
a tulajdonos, országos ismertségű adócsaló,
adóhivatal űzöttje, hegyes Svájcba szökött nagyúr,
és ott lakókocsis fösvény, pénzéhségbe falaztatott.
S volt egy nagy nap: a veszprémi állatkertből megérkezett
két teherautó, rajtuk, dögök, sok-sok vadállaté,
fekete műanyag zsákok konténerben, tömény halál.
Gyomorfelforgató, súlyos bűz áradt a kocsik felől,
mindenki menekült onnan, úgyhogy csak én maradtam ott
másodmagammal, így aztán bérrabszolgák, hazájuké,
nekiálltunk s mi végeztük ketten a munka legjavát,
görgős tartályok űrébe dobáltuk bele zsákjaink.
Tíz perc múlva megálltam, hogy elnézzek az egész felett,
s lihegve arra gondoltam: kétféle ember él meg itt,
olyan, aki a legmélyebb emberszint foglya, ösztöné,
és nem érinti meg lényét anyagon túli létezés,
eltűri a valóságát, mert érzi, nincs esélye más;
és olyan, ki a mennybéli szellem szabad lakójaként
nem hagyja önmagát szennytől megérinteni, túl van ő
s a fajtája ezen jóval, eltölti őket égfölény.
S ilyesvalakiként álltam a teherautó-platón,
az ám, csakhogy magam voltam, győztes magyar poétaként
kárörvendők között némán, nem adtak glóriámra ők,
és jól tudtam, közel s távol nincs, ki valóm megértené,
s megfogadtam, megírom majd, addig nem múlok el, nem én.
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.