Jelige: Milán – Életkép
Jelige: MILÁN
Életkép
Háromlábú kutya ült az út porában,
nem is ült, inkább feküdt.
Szeme messze nézett a semmi homályába,
s körötte a Szél bús nótát fütyült.
Emberek jöttek, s csak nézték bambán,
az Ember, kinél nincsen nagyobb,
ki, ha akarja átéri a Földet,
s szívében a mindenség dobog.
Az Ember, ki csodát csodára halmoz,
s a Természettől mindent eloroz,
hiszi, hogy kimeri a tengert,
s megalkotta a csodadobozt.
A kutya ült az út porában,
nem is ült, inkább feküdt,
sajgó testével is érezte az Embert,
ki nagyon, nagyon messze tűnt.
Szíve, lelke, teste fájt,
a múlt fátyolként ráborult,
mögüle kémlelte az Embert,
s emléke mind a porba hullt.
Tarka bundáján bogáncsok hada,
vér és sár közt az utca pora.
„Víz kéne, tiszta, mely a szennyet elmossa,
áldott kenyér, mely az új erőt hozza,
jó szó, mitől gyógyul a lélek,
Emberek! Emberek!…Hol vagytok?
Félek.
Láz és kín gyötör, döglegyek hada,
pusztuló életek közönybe fúlt jaja,
szürke,fáradt bábok kopogó lépte,
kérges lélek táncol monoton zenére.”
Háromlábú kutya, izma megfeszül,
lassan föláll, de nem menekül,
nem menekül, mert nincsen hova,
ez a Föld, ez az otthona.
Bicsakló világban háromlábú kutya.
Ember! Hozzád kiált iszonyú nyomora,
hozzád száll a szó, hogy szülje a tettet,
s hogy Te rakj e Világban rendet.
