Dévai Lilla: Hotelparallel 208.
Ihláré, huh! Csírsz! Boldog új évet! Hupsz, bocsánat, magának is, hallja, maga! Boldo… Uramatyám, maga.. Félix? Megismer…sz? Milena vagyok. Emlékszel? Még kislány voltam, a gésákról meg a medúzákról meséltetek nekem Mirkóval, már nem is tudom, melyikőtök.. De jó látni! Hát, ez hihetetlen! Hogy vagy, és Mirkó, vele mi van, őt hol hagytad? Lelépett a szebbik részed? Áh, a konyhán, szóval ti azóta itt?! csak azt ne mondd, hogy még mindig ugyanabban a szobában! Jól berendezkedtetek, hallod, mint valami kis kabalaállatok, lassan olyanok vagytok.. ti vagytok a hely szelleme, ghihihi! Hihetetlen, hogy újra látlak!
Hogy énvelem? Komolyan, szerinted lehet erre normálisan válaszolni két percben? Egyáltalán, mi az, hogy normálisan válaszolni? Biztos azzal kellene kezdenem, hogy mi lett, miután apám szó nélkül, kalapkabát, és velem balra el, de nem is tudom, lehet, hogy nem is ezzel kell kezdeni, hanem azzal, hogy hogyan is volt akkor ez velük, apámmal meg anyámmal. De ezt meg nem tudom. Olyan hirtelen történt minden, még csak el sem köszöntem tőletek. Emlékszem, írni akartam egy levelet, és bedugni az ajtó alatt, milyen vadromantikus voltam már akkor is, nem? szerintem még írni sem tudtam. Az is lehet, hogy ez a levél-dolog már csak később jutott eszembe, a hátsó ülésen, mikor már úgyis mindegy volt. Nem tudom. Egyszerűen nem lehet rendesen elmesélni semmit. Ától cettig, ahogy volt. Csak az van meg tisztán, ahogy apámmal úton vagyunk valahova, és érzem, hogy onnan többet nincs vissza. Micsoda végleges, nagy szavak, „többé nincs vissza”, vajon pont így gondoltam rá akkor is? Fogalmam sincs. Talán csak annyi volt az egész, hogy reggel apám megmosta a hajam, turbánt csavart a törülközőből a fejemre, és megkérdezte, van-e kedvem autózni egy nagyot. Csillogott rám a szeme, és nagyon mosolygott. Egy nagy kalandhoz, csak mi ketten, így mondta. Lehet, hogy ennyi az egész, semmi több, hogy ebből tudtam, hogy most valami rossz történik, aminek nem szabadna. Ne gondolj semmi rosszra, apám jó ember volt, és az is jó volt, hogy elvitt innen. Apám jó volt, csak szeretni nem tudott. Anyám, azt hiszem, fordítva lehetett ezzel. Nem volt jó anya, de szeretni azt nagyontudott. Így egybe, nagyontudott a nagyonlyukas nagyszívével, csak éppen jól nem tudott szeretni. Mármint, tényleg lyukas szívvel született, műteni kellett, meg minden, jaj, de mi köze ennek most bármihez? Összevissza beszélek… még mindig. Bizony, neked aztán nem kell bemutatkoznom... Szóval a lényeg, hogy anyámat kicsit szem elől vesztettem az utóbbi időben, egypár évtizedre… de semmi vész, most itt vagyok, tényleg, semmi sincs veszve, nem igaz? Végül is, most is valami új jön, új év, új vér, ihghihi, B.ú.é.k.! Erre koccintsunk, hogy így megy ez. Hogy telik, kurvagyorsan telik, hát csak nézz rám! Telik, és közben még sincs veszve semmi. Ez a lényeg, fenékig.
Figyelj, most őszintén, szerinted nagyon megváltoztam? Persze, megnőttem, a mellem is, meg minden, de nem erre gondolok. Te láttál még gyereknek… szóval ahhoz képest… megöregedtem? Mármint, úgy belülről… szerinted? Jaj, ne már, ugyanúgy cukkolsz csak, mint gyerekként! Ezt vegyem bóknak, hogy nem ráncosodtam, de nem is értem?! Ajjhaj! nem értem, nem értem… ghighighi! Jajh, nem kéne hagynod, hogy itt hadováljak hetet-havat, és túl sokat, megint túl sokat… ne haragudj, kicsit berúgtam, tudod, az első karácsonyom volt egyedül, így, mindentől messze, és itt még csak hó sincs, legalább az lenne, kicsit ellepjen mindent… most meg ez a szilveszter. De semmi vész, még semmi sincs veszve, tudod, azért vagyok épp itt… Igyunk meg valamit, közben elmondom, jó? Olyan jó téged látni. Szerettem hallgatni a meséiteket. Vannak még mesék a szívzsebedben az ilyen nagyra nőtt kislányoknak is, ugye?
Anyám sosem mesélt. Legalábbis nem emlékszem rá. Amúgy is alig emlékszem bármire, ami itt történt, mintha nem is velem történt volna. Csak így kívülről látom az egészet, mint egy filmet valaki más életéből. Még leginkább Mirkó és te maradtál meg, ahogy jössz, nagy sebbe-lóba, ez a szó, bezzeg megvan, de jó! Az ilyen szavakban az összes kis jelentéktelen hülyeség ott van, ami a múlt, nem? Sokkal inkább ott van. Könnyebb ezeket megőrizni. Mert amúgy még Pilénát is elhagytam, képzeld. Úgy bőgtem, apám csak hajtott tovább, rám se nézett, nem is szólt, de láttam a visszapillantóból, hogy megfeszül a halántéka, és akkor abbahagytam, aztán csak követtem a szememmel a fák közt a napot, ahogy megyünk, és surrog végig az összes ágon. Zshi-zshi… Ez mindig megnyugtat.
Te figyeltél már erre? Mintha megsokszorozódna a nap, és minden fának lenne egy saját nap a lombjában. És ha odatartod elé a nyitott tenyered, és átsüt rajta, mint az ágakon, akkor meg olyan, mintha a kezedben is lenne egy. És ha összezárod az ujjaid, eltűnik. Erre sokat gondolok, nem is tudom…
Biztos hülyeség, de úgy képzeltem sokáig, hogy ezekkel a napokkal, mintha egyik kezembe Pilénát zártam volna, a másikba meg anyámat. Csak az volt a baj, hogy sosem tudtam őket beszélgetésre bírni, mert vagy egyik, vagy másik, de mégiscsak meg kellett osztozniuk azon az egyetlen rohadt napon. Nem is tudom, mit akarok, csak…
...olyan lehetetlen dolog dönteni, és egyáltalán, miért kell folyton dönteni? Micsoda baromság ez, hogy akkor válassz. Miért nem lehet mindent együtt? Vagy rendben, nem mindent, de miért mindig csak egyetlen dolgot lehet szeretni… vagyis akarni. Mindig ez a vagy-vagy. Pedig két dolog még nem a világ, csak eggyel több, mint az egy. Hol van az még a végtelen mindentől. A mindenségtől! Miféle egyenlet ez? Nincs ebben semmi relativitás. Mondjuk, jobb, ha a fizikába nem megyünk bele, de megvan erről a véleményem... Mert most mondd meg, mi abban a viszonylagos, hogy az egy, akárhogy is nézed, egy marad, és hogy mindegy, hogy végtelen számú vagy csak két lehetőség közül, de végül is mindig csak egyetlenegyet választhatsz. Hol van itt az én viszonyom mindehhez? Vagy a dolgoké egymáshoz. Pedig nem akarok sokat, láthatod… csak, hogy néha lehessen egy meg egy az meggy. Milyen izgalmas, új kategóriák! És fütyülnek rá. Az egész világ fütyül rá. Micsoda beszűkültség! Hiába kompromisszumkész az ember… baszhatja. Áh, mindegy is. Tényleg becsíptem! Egészségedre! Sőt! Akkor már egészségetekre! Végül is, ti is ketten vagytok. És nem vagyok hajlandó dönteni köztetek! Jó lenne együtt látni titeket, mit is mondtál, hol van Mirkó? Kár, hogy én nem lettem iker…
Mert testvérem, az lett, de az nem ugyanaz. Apámnak született még egy lánya. Fiatalabb nálam nyolc évvel, de jóban vagyunk. Orvos szeretne lenni, most Afrikában önkéntes vagy valami hasonló. Te pedig szobrászként még mindig, igaz? Vagy az Mirkó? Ó, akkor jól emlékeztem, bár mindegy is. A lényeg, hogy mindenhol, mindenkinél csak a test, csakatest, csakatest. Képzeld, még én is abból élek, mert én meg egy cirkusszal járok ide-oda. Mint a bolygó hollandi. Karaván. Karnevál. Kész röhej.
Ó, láttátok a tegnapi műsort? Mit szólsz, gondoltad volna valaha, hogy húsz év múlva ott lengek majd a magasban, zshi- zshi… így? El sem tudod képzelni, mennyire jó! Hogy érzem a porcikáimban a súlytalanságot, vagy mit, ne akadjunk le a fizikánál. Csak képzeld el, milyen ott lengni a trapézon ide-oda! Olyankor jó ennyire könnyűnek lenni, mert amúgy is ez a semmiség van a tagjaimban, ez a nincstelen lebegés, csak amikor két lábbal a földön kellene állni, pfh, akkor az persze nehéz, ghighihi.
Amúgy te érezted már, hogy a hasad helyén egy tátongó lyuk van? Biztos hülyeségnek hangzik, de arra gondolok, hogy egyszer csak nem érzed, hogy van ott bármi. Velem folyton ez van. Léket kap az egész hasam, és ezen keresztül hullanak ki a dolgok belőlem, olyan közömbösen, mintha sosem is lettek volna. Iszonyatos. De a magasban, ott jó, ott igazán jó. Mert ott az a jó, ha nincs semmid, ami lehúzzon. Tudod, a kötélen vagy a trapézon sosem félek. Erről biztos nem szabadna beszélnem, valamiért istenkáromlásnak tűnik, pedig azt sem tudom, hiszek-e. De végül is, azt hiszem, ez jó, hogy lehetek ennyire könnyű! Végül is, minek az a sok kő, nem?... mint Szüszüfosz, ihí, látod, tényleg emlékszem a meséitekre! Persze, szar érzés, vagyis épp az a félelmetes, hogy még csak nem is érzem, egyszerűen csak megtörténik velem, hogy zuhog át rajtam, a hasamon át minden, de tényleg minden, nemcsak az emberek, hanem egész kikötők, árbocostul a hajók, meg felhőkarcolók, meg építkezési daruk, meg repülők, meg csupa ilyesmi. Úgy tűnik, az én köveimből meg nem marad se súly, se semmi. Ihghihí, milyen cseles egy légtornász vagyok, nincs semmim, csak a hiányom, azt is mindjárt kihányom, ihhíí, így bezzeg könnyű, mi? Azért beteg egy dolog, nem? Vagy szerinted nincs benne valami beteges?
Persze, fordítva pedig, amikor a trapézon lengek, akkor érzem a gyomrom meg a méhem helyén a szelet, ott, ahol megnyílik bennem az az űr, érzem, ahogy átsuhog rajtam, és ha jól csinálom, ide-oda ring bennem tőle az egész, a reflektorok, a vasak, meg a nézők, meg a taps, meg a fák lombjában a nap, mindig azt képzelem olyankor, hogy egy bölcső vagyok… dinn-dann, danadanadann. Huhhuhú, micsoda végszavaim vannak! Most már muszáj koccintanunk a találkozásra! arra már ittunk? ó, hát akkor mire is, mondj valamit..., vagy várj, tudod mit, megvan! ha már a jó végszavaknál tartunk, pádám, igyunk ezennel a termékeny széljárásokra, zshi-zshi! vagy valahogy így.
Elvégre, ha már épp erre sodródtam a társulattal, felkutathatnám anyámat. Te emlékszel rá? Apámmal soha többet nem beszéltünk róla. Tudod, milyen ez. Az elején, amíg friss, nem mersz rákérdezni, aztán meg, hogy hozzászoksz, már annyira mindegy lesz a miért meg a ki-mit-hogyan. Azt sem tudom pontosan, miért kellett eljönnünk. Olyan zavarosak nekem ezek a dolgok. Furcsán felejtek. Idővel minden egyre több és zavarosabb. A legegyszerűbb dolgok is. Az évek, azévek, azévek, azévek pedig alig múlnak közben, különös… Kissé elméláztam, ne haragudj. Az anyámról akartalak kérdezni. Igyunk még egyet? Én aztán benne vagyok, de még hogy! ha te mondod..
Szóval az anyám. Azt hiszem, hasonlítok rá. Legalábbis, ahogy elképzelem. Meg például, ne nézz bolondnak, de amikor bőgök, néha olyan, mintha ő, meg az ő anyja, meg annak az anyja, szóval száz évekre visszamenőleg bőgnek bennem ezek a nők. Vagyis nem bennem, hanem inkább rajtam, testükkel a testemen, nyomnak össze, lapítanak ki. Olyankor olyan, mintha kicsit mindannyiuk én lennék. Legalábbis a fájásaik. A hasamban meg az az űr. Ott se anyám, se én nem vagyunk.
Amúgy alig rémlik bármi vele kapcsolatban, csak ilyen apróságok, hogy például mennyire szerette Mirkó mézes süteményét. Engem meg hogy átejtettetek a medúzákkal! Még ő is, úgy tartotta magát, olyan komoly képpel, el nem nevette volna, hogy ha ti egyszer azt állítjátok, akkor biztosan abból készült… Különös, nem? Ezt például tudom szóról szóra, hogy így történt, de az arcát attól még nem látom közben. A homlokát vagy a ráncait, a tenyerét. Az igazi dolgokat csak elmondani tudom, anélkül, hogy valójában emlékeznék.
Te emlékszel még rá? arra, ahogy és amilyen volt? Mesélj, nagyon szép nő volt, igaz? úgy férfiszemmel... Igen… bár azt hiszem, a kettő egyremegy. Különös ez. A szomorúság… szerinted az ennyire meglátszik valakin? vagyis… végül is, lehet, hogy igazad van. Én nem sokat láttam belőle. Ti mennyire ismertétek egymást, csak futólag vagy néha igazából is beszélgettetek?
