Acsai Roland: Jin és Jang – A szív gravitációs mezeje (5)
ACSAI ROLAND
JIN ÉS JANG
– avagy a szív gravitációs mezeje
verses fantasy
ötödik rész
Éles Eszternek
XXVI./Az emlék
– Van egy emlékem – mondja a lány a parazsak mellett, amit
Az egyik meteor hamvából kapartak össze. – Akkoriból,
Amikor még volt világ, és nem rohanták le a démonok,
Egy félhomályos, hajnali konyhát látok magam előtt,
Tél van, a fák fölött a vörösen derengő,
Felkelő nap,
A nap sugarai beszűrődnek a konyhába,
Hangyák szaladgálnak az asztalon,
A padlón,
És összeszedik a behulló
Sugarak fénymorzsáit,
Álkapcsaik közé fogva viszik őket,
És az egész konyha világít
Tőlük, az apró lámpácskáktól,
Mintha karácsonyi futófények
Szaladoznának a bútorokon,
A falakon, a padlón –
Mindenen, pedig már elmúlt karácsony.
Még a falak is világítanak, belülről,
A hangyajáratokba vitt fényparazsak
Átsugároznak a vakolaton.
Két ember van a konyhában,
Teáznak, és beszélgetnek.
Ez a kedvenc emlékem. Pedig nem is az enyém,
Valaki más élte át.
– Ez a mi konyhánk volt – vágta rá a fiú. – Ez az apád emléke,
Csak valamiért örökbe adta neked.
– De mi nem vagyunk testvérek – mondta a lány.
– Nem – felelte a fiú.
XXVII./A harc
A parázs hirtelen kialszik,
A sötét összesűrűsödik,
Testet ölt, alakok lépnek ki belőle,
Mintha iszapból lennének,
Múltból, gyötrelmekből,
És körbeállják őket.
– A démonok – mondja a lány.
Feláll, kibontja kontyba font
Haját, a fiú meglepődik,
Még nem látott ilyen
Hosszú hajat,
A lány a hamu közepére áll,
És forogni kezd, a centrifugális
Erő a démonok felé repíti
A lány hajába font, és eddig
Láthatatlan tőröket,
A lány olyan gyorsan pörög,
Hogy a körvonalai elmosódnak,
Felolvad a pörgésben,
És a tőrök darabokra
Hasogatják a sötétség iszapjának démonait.
XXVIII./A tornádó
Ezután szárnyverdesést hallanak,
Óriás pillangók szállnak feléjük,
Pödörnyelvüket
Kigöndörítik, hogy megfojtsák velük
Őket.
A lány még gyorsabban pörög,
Mint egy forgószél,
Mint egy tornádó,
És felemelkedik…
Forgó hajtincsei
Egy helikopter propellerei,
És a hajába font tőrökkel
Lekaszabolja az óriás pillangókat,
A fiúra hímpor havazik.
XXIX./A hócsillagok
A lány egyre lassabban forog,
És leszáll a földre,
Most a gonoszság szele
Acélkemény, és pengeéles
Hócsillag-surikeneket
Hajít feléjük minden irányból,
Suhogva közelednek a levegőben.
A fiú felpattan, megához rántja a lányt,
És körbefordul vele –
A hópehely-dobócsillagok sorra
Lepattognak teknőspáncéljáról.
XXX./A legyező
A démonok újra támadnak,
Négy démon, négyfelől,
A lányt kimerítette a harc,
Leroskad a fiú lába mellé.
A fiú egy fémlegyezőt vesz elő
A páncélja alól,
Egyik térdét a mellkasához húzza,
És lassan, mintha táncolna,
Megfordul,
A legyező fémes csattanással széttárul,
És az előtte álló démonba röpíti
A csukott redőkbe rejtett
Fémtüskéket.
A fiú most hátradugja a legyezőt,
Aztán egyik lábát utána nyújtja,
Majd egész testével megfordul,
A lány észreveszi, hogy egy nő
Árnyképe jelenik meg
A fiú mellett, és párhuzamosan,
Vele együtt mozog,
Egyetlen másodperc késés nélkül,
Mintha a fiú aurája lenne.
A fiú most összecsukja a legyezőt,
És szúr, és szúr a lila ruhás árnykép is,
Két legyező talál célba, egy valódi és egy
Megfoghatatlan,
A második démon is szétolvad.
A fiú oldalra fordul,
Elhúzza szeme előtt a legyezőt,
Aztán újra kinyitja, és
Előrevág vele, mint egy karddal,
A harmadik démon is eltűnik.
Az utolsó, életben maradt démon
Hátulról támad a fiúra –
Ekkor az árnykép
Leválik a fiúról,
És saját életre kel,
Hogy megmentse őt.
A fiú háta mögé lép,
És a széttárt árnyéklegyezővel
Kettévágja a hátulról támadó
Démont,
Majd visszaolvad a fiú testébe.
– Ki volt az a nő? – kérdezi a lány.
– Az anyám – feleli a fiú.
Előző részek:
