Te vagy a fárosz – Rónai-Balázs Zoltán versei
TE VAGY A FÁROSZ
RÓNAI-BALÁZS ZOLTÁN VERSEI
Hektikus hazám…
Hektikus hazám, látod,
szeret még idegroncs fiad.
Gyógyulni a tengerre vágyok,
de tönkre ott megyek, ahol te vagy.
Hát nevessünk rajta együtt –
bár ez nem olyan mókás dolog –
hogy a napfény csupán égbél
és hogy minden szilárd inog.
Selfie
fák között megyek,
csillagos éj, csak levelek,
haladok, mint íráskor a sor,
szavak vagyok, központozás, ékezet:
az életem, mint telepített erdő,
szabályos, rács és nem kerek,
nem járom be mind, ez csak hasonlat,
tényleg nincs más: a fák, meg hogy megyek.
Te vagy a fárosz
Te vagy a fárosz, hogy a sötét szobábaneltaláljak az ágyig,
aztán szfinx, aki semmit se kérdez,
és jól van így,
mert túl az a táj van,
ahonnan jöttem,
ahol duplán dolgozik a nyúlt agy,
mert ott múlt vagy
és megint keresni kell.
Tudjuk, hogy tudom a választ.
Hát csend van,
csak könyvlapok suhognak,
csak hason fekvő, meztelen nő,
csak olvasó akt marad
és én, hogy megbontsam a képet.
Savanyúcukor
a cukor helyére ecet került,
a sót már meg sem merem nézni,
elcseszte nekem a terülj-terüljt
a pokolbeli, vagy égi
hát vannak még meglepetések,
nagy a szemed és szomorú,
pedig már négy X-e élek,
ez van veled, te kisfiú
ez van veled, te kisköcsög,
farigcsálsz rímes hülyeségen
és örülsz, hogy megvan a pöcsöd,
nem hagytad el holmi gürizésben
de jó gyerek légy és meglásd,
az ecet holnapra visszacukorul,
csak egyet kell aludni, aztán
sokkal jobb lesz majd ugyanúgy.
Mi volt az a szép
Mi volt az a szép, ami a szemembe ötlött,
mikor az utcán tüntettek az öklök,
nem tudom eszembe idézni.
Mint száraz kenyérből a prézli,
úgy ömlöttek,
még nem ölni jöttek,
csak megígérni.
Nem emlékszem, pedig valami szép volt,
sárga haragban kicsi kék,
ordítottak, én hallgattam bátran
és nem érdekelt az indíték.
Petri Györgynek
Én is iszom és tartok a cirrózistól,
meg a ráktól,
pedig nem borul fölém óvón
a puha diktatúra,
hogy összetartana a többiekkel, akik szintén,
vagy nem, vagy is,
és hogy ezt büntetlenül megtehessem, nos…
Mikor reggel nyolckor érek haza,
az nem a munka miatt van.
És gyanús, hogy nem is abba döglök majd bele.
Magyarországon az ember vagy alkoholista,
vagy jól mennek a dolgai, oszt' kész
(a jómódú emberek mindig nyugodtak, én nem).
De visszatérve a korábbiakra, vágod,
feltalálták az e-cigit, ergo
nem kötelező beledögleni a dohányzásba sem,
vettem is, mégis rágyújtok −
fene tudja, hogy van ez.
Itt, ebben a demokráciában,
szerintem okádnál és meg lennél hasonulva,
bár, lehet hogy te is libcsi vagy jobbos
megélhetési nagyöregként nem írnál
két értelmes sort sem.
Nem tudom, érted-e, mert te, ugymond,
túl korán mentél el:
Karácsony van,
összevásárolunk mindenféle bájos szirszart
és azon tűnődünk a feleségemmel,
mihez kezdhetnénk, mondjuk, Norvégiában.
Ebben a versben
Ebben a versben
vitézek járják a kán(on)kánt,
éjjel két óra van,
síkos, vazelin éjszaka,
mindenki egymás nyakába borul
ebben a versben.
És domborúak a falak,
és női seggekhez entellektüel
kezeket vezetnek szép,
okos műelméletek,
vagyis ropják
a hazugságok szárnycsattogásában
a tisztelt törekvő jelenlevők.
Ez is egyfajta „igen”,
ez a kortárs tánc itt...
Igyatok, gyerekek,
szabadrablás van a szabadcsapatoknak.
Most, a mindennapi hetedik napon,
a kánagy teremtésben
megpihenhettek, Isten-reprók,
aktívan és veszélyesen,
mint a visszamaradt plutónium.
Jó tudni, hogy ilyenek vagytok.
Hogy talán mégsem igazak a hírek.
Mert mondják,
nincs már jelentőségetek
nektek, mint lüktető szavaitoknak.
De tényleg,
látszik, hogy nincs semmi baj, bár
ebben a versben
márvány is van, emléktábla egy köztéri falon,
szmogcsíkos, olvasatlan.
Bakunyin
Bakunyin! Ments meg!
Hóvirág csontvázam van.
És hiába volt minden, a 4-6-os villamos
nem lett páncélvonat.
Hiába képzeltem magam fölé a zászlót,
aluljárókban árulják a bordáim tavasszal.
Puha idő
A villamos elé görnyedő, transzszexuális kedd,emelkedő libidójú délelőtt.
Trendi és félspontán, mint a slampoetry.
Férfiparfümök között a női lábak,
Bakunyin halott.
Csak a plakátok megváltó igéi,
csak a puha idő.
Egy hóember áll itt
Kőbányán szörnyű tél. Aki itt fogant meg,
Karácsonyra már vetél,
mondhatnám túlzón,
Az autóknak hóból hajuk nőtt,
szinte emberek. Nem mernek szólni,
de tudják magukról.
Ott szereltek
ott szereltek, a köd is olajos volt,
sűrűn, összevissza álltak
üresjáratban az autók,
betonra vert kipufogókormot
pillézett szelíden a hó,
éppen csak, pár pehely,
pár pillanatra megült.
De nem voltak ott emberek,
még én sem, csak a dolgok,
csak életjelek, és szép volt
mindenki nélkül.
Majd gyorsan
Majd gyorsan, mint a PET palack
(az öröklét hogy elszaladt!),
majd lebomlik, bármilyen lehet,
a rólam való emlékezet.
Majd unalmas űr, nemlevés,
majd Mindenség, abszolút kevés,
majd öngyilkos – hát az nem leszek
miatta: egy úr nem siet.
Az oldalt Jakatics-Szabó Veronika rajzaival illusztráltuk
