I.

Élek és irodalom 

Leírom, amit látok. Indulat nélkül, főleg, ha bírom, semleges arccal, szakszerűen. Az érzelmesebb részeket kihagynám. Habár érzelmesebb részek nincsenek is, most, hogy visszagondolok. Ez a visszagondolás se nagyon megy, mert rögtön mást látok, ahogy visszapereg. Próbálom hozzáigazítani, tudom, mire megy ki a játék. Átmeneti, új vágyaknak most (értsd: most és visszamenőleg) nem engedhetek. Hajlamosnak hajlamos lennék, elő a lágyítót hamar, tolunk a fókuszon, a háttér előbbre nyomul, a részletek rasztere elvonja a figyelmet, így a lényeg a szándék jótékony ködébe vész. Hajlamos lennék, mondom, ha nem is mást, de másként látni egy kicsit. Az író, mint prostitutor itt jön be, viszont ezúttal nincs kecmec, ha a farkamról van szó, megdöbbentő az éleslátásom.

Tehát leírom, amit látok. A nő olyan semmilyen. Valaki sokat fizetett érte, hogy a hajában egyetlen göndör tincs se maradjon. Plusz a melír meg a túlhúzott szemöldök. Semmi megjegyezhető nincs rajta, esetleg az Only the lonely feliratú pólója, de az egy bőrfotelban landolt még az akció első harmadában. Messziről megizélt titkárnőnek nézné bárki, de most közel van. Talán túlságosan is.

Arca, mint a meglazult gumi. Bizonytalan büszkeség langy pírja önti el, ahogy jobb keze mutató- és középső ujját mereven felfelé tartva elmosolyodik. Mintha esküre készülne. Vagy úrfelmutatásra. Ujjai hegyén ragacsos, tócsaszerűen csillogó sperma. Az én spermám. Alaposan benne vagyok. Úgy nézi összeragadt ujjait, mint a régészek, akik azt állítják, hogy egy sziklán talált szárnydarabkából rekonstruálni tudják a madarat és a röptét. Leletnek néz, valszeg épp most katalogizál. Sorszámom lesz, lehet rám hivatkozni, azután ad acta. Ez még a jobbik eset.

Ami azt illeti, félénk kis jószágnak látszik, de ahogy jóanyám mondaná, alamuszi macska nagyot ugrik. És ez rövidesen be is következik. Nem direkt, de tudatosan. Félidőben 1:0, mondja, otthon van sportügyekben, jártas, miközben elhelyezi magát a szóban forgó bőrfotelban. Most jön a második félidő, rövid szünet után, nehogy messzire menjek, sportnyelven kéne nagyot szólnom. A nő helyi értelembe’ kielégületlen, felfogtam, itt minimum nyalni kell. Nem kényes filatelista ínynek való, ami következik.

Aztán, ha ezzel megvagyunk, jöhet némi ráadás. Áll a zászló, szabad a pálya, teljesüljön kényének kedve. Kitehető a tábla: Tiszta udvar, rendes fasz. Egyszer én is lehetek a genetika kancellárja. Na jó, kétszer, ami már szinte világkép. Közben zajlás van, értékeli is rendesen. Jambikus lejtésű nyögdécselése felér egy tiszteletadással. Itt azután véget is ér a szeánsz. Ha legalább véresre csókolja a számat, és lihegve kér, hogy maradjak. De semmi. Gyors zuhany, már csöng a mobilja. Harisnya, fülbevaló, karperecek. A légkör tárgyszerű. Only the lonely. Eszembe jut egy rigmus, nem rossz szöveg, a G-portálon találtam: „Megtanultam, milyen az élet, ha nem baszod meg, ő basz meg téged.”

Most, hogy ilyen jól megismertük egymást, jöhet a folytatás. Vagy nem. Mielőtt becsukja maga mögött az ajtót, még visszaszól: „Ezt is megírod?” Most megfogott a toroktündér. Rafkósabb, mint gondoltam. Lehet, hogy végig szerepet játszott? Tudta, hogy ez az egész blitzkrieg csak arra jó, hogy kihozza a férfiben lappangó író szuperegó iránti mohó elkötelezettségét?! A perverz kurva! Fogadjunk, hogy mindvégig erre apellált. Úgy mozgott, olyan szögbe állította magát, hogy közben tudta: az én nyelvem az irodalom nyelve is. Akár. Akár kilóg, akár hagyja magát belógatni. Továbbmegyek, bár csupa ingovány, úgy helyezkedett, hogy minden mozdulata észrevétlen idomuljon, mondjuk, és miért ne, a magyar erotikus vershagyományhoz. Ezt add össze?!

Ő volt Janus buja kéjnője, Balassi Zsuzsannája a bécsi Tiefengraf utcából, Rimay „illattal bűves” asszonya, Amadé gaz Cicerkéje, Csokonai Éva-természetű kisasszonykája. Ő volt Szilágyi Géza Venusa, aki éppúgy „mindenkié és senkié sem”, és ő volt Ady hattyúnyakúnak aligha nevezhető Lédája. Ott serénykedett Babits vérivó leányai, vagy Kosztolányi óperenciákon túli kis bordélyházának lakói közt. Hozzá írt gúnydalt Füst Milán, balladát Weöres, szonettet Jékely, szerenádot Kormos. A testnedvek megannyi szent balekja!

Felfordult a gyomrom. „Az örvény az úr”, így Arisztophanész. Maradok a sportnyelvnél. Az irodalmat sokan, régóta játsszák, de mindig a görögök vonulnak le győztesen.  

II.

Erotika vagy pornó? 

„Viccből írtam én e művet,/ kertedben remek, ámde nem kötetben!/ Mert túl durva. Csiszolni semmi kedvem.” (Csehy Zoltán fordítása) Mutatom nőmnek a priaposzi költemények ajánlását, szintén viccből, lássa csak meg, milyen a disztichonban írt őspornó. Baromi szép könyvből mutatom, már a címe jó ajánlólevél: Hárman az ágyban. Éhes disznó, ugye, makkal álmodik. Kicsit lelombozó, hogy görög és latin erotikus versek vannak benne. Őt lombozza, többet várt, direktebbet, vagy inkább szaftosabbat. Azért olvassa kitartóan; Alkaiosznál, hallom, cöcög, Glaukosznál már bugyborékol, figyelsz?, „Új cseleket vess be, ha dugni akarsz!” Ezek a görögök tudtak valamit, rendesen űzték az ipart, volt kitől tanulnia a jóérzésű utókornak. Lapozza Catullust, Horatiust, Ovidiust, repkednek a megjegyzések, már bánom, hogy megmutattam a könyvet. Aztán átszól, feddőleg, persze, hogy miért mondom én, hogy pornó ez?! A nő mindig lényegre tör, legalábbis arra, amit ő annak gondol és nevez. Más cél aligha emészti. Megértési apparátusom, ha lassan is, működésbe lép. Van igazság abban, amit mond, ugyanis.

Végülis, mi az, hogy pornográfia? És miben különbözik az erotikától? Ide most kéne valami okosság, vagy egy definíció. Legyen az utóbbi. Házilagos, szigorúan magánhasználatra. Ideírom, ami eszembe jut, nem finomítom, viszont kurziválom. Ha a vér a pucámba tódul, az erotika, ha az arcomba, akkor pornó. Ha felpörgök tőle, a testem testként kezd viselkedni, és a szervem hajthatatlan lesz, az egészséges erotika. Ha ellenben a kezdeti felhorgadás után az adott olvasmány- vagy látványélmény felbosszant, felidegesít, sőt irritál, azaz kételyeket ébreszt bennem 1. önnön férfiasságom mutatóit illetően, 2. tárgyiasítja a nőt, lenyomja, alázza, azt annulálja, amit a legjobban szeretek benne, a finom, szeizmografikus érzékenységét, hogy előre tudja, mikor jön a cunami, akkor mondom azt, hogy pornográf. Persze, van úgy, hogy az emberfia pornóért kiált, húz ezerrel a videotékába, de ez cinkelt játék, inkább nem jellemző, mint igen. Illetve volt idő, amikor jellemző volt, Beate Uhse, Gojko Mitic, Tordai Teri és a VHS-ek aranykorában.

Azt olvasom máshol, hogy a pornográfia és az erotika közti nem túl éles, folyamatos mozgásban lévő határvonal megrajzolható a megmutatás versus sejtetés kritériumai mentén. Egyszerűbben: a pornográf felfedi azt, amit az erotikus csak sejtet. Szerintem ez igaz, de legalább ennyire nem is igaz. Az erotikus is megmutathat mindent, csak máshogyan. Finom utalások, áttételek, többértelműség. Több érzékre ható rafinéria. Mirabile dictu, még obszcén is lehet, csak legyen valami célja. Ha többről szól, mint a baszás nevű hidraulikus összhangzattan. Legyen tétje például; élet, gyerek, ilyesmi. Utálom a nőgyógyásznál látható széket, kínzóeszközre emlékeztet. Amikor a múltkor végigmentem a folyosón, úgy éreztem, a halálsoron vagyok. Férfi ne járjon ilyen helyeken kíséret nélkül, nem ajánlom.

A tétekről jut eszembe egy korábban olvasott nagyon erős szöveg. Kunderától való, akit mostanában – jó közép-kelet-európai szokás szerint – nyolcad-tehetségű pályatársai és más állatfajok igyekeznek bemocskolni. Most az ügynök-kártya van soron, ha az nem működik, majd előszednek mást. Megvan a cédulám, a Szimpozium című elbeszélésről van szó a Nevetséges szerelmek kötetben. A kötetben is cetli van, így persze hamar megtalálom. Nem nagyon szeretek idézgetni, pláne előadásfélében; a hivatalos ünnepségeken, temetéseken nyakra-főre citált magvas gondolatpótlékok, magasröptű verssorok megutáltatták velem az ilyesmit. Most mégis kivételt teszek, annyira tiszta beszéd, és az erotika úgymond, meghatározására, nem ismerek pontosabbat. Azt mondja Milan Kundera: „Az erotika nemcsak testi vágy, hanem éppolyan mértékben becsvágy is. A partner, akit meghódítottunk, akinek fontosak vagyunk, aki szeret bennünket, az nem más, mint tükör, vagyis mércéje annak, hogy kik és mik vagyunk, mennyit érünk. Az erotikában saját jelentőségünk és súlyunk képét keressük.” Nehéz belenyugodni, de így van.  

III.

Janus és a megbocsátás 

Megvolt Janus Pannonius újratemetése. Újratemetésben amúgy is erősek vagyunk. Az első nagy magyar lírikusról beszélek, bár egyetlen magyar nyelvű verssor sem maradt utána. A hajdani pécsi püspökről beszélek, akinek akkori kinevezése felért egy száműzetéssel. Az jut eszembe, hogy Hunyadi Mátyás vajon ismerte-e Jánosunk fiatalon, Ferrarában, a nagyhírű Guarino iskolájában írt szaftos epigrammáit? Aligha, bár Mátyást semmilyen téren nem szabad alábecsülni. Jó szó a becs, és az ő becsvágya tényleg nem ismert határokat. Az viszont imponáló, ahogy meg tudott bocsátani a politikájával szembeszegülő vezéreknek, Vitéz Jánosnak, Janusnak, másoknak. Igazi államférfi módjára; ezt gondolnám ideillő kifejezésnek. Meg is gyászolta az előle menekülés közben tüdőgyulladásban kiszenvedett 38 éves tudós költőt. De ami mindennél többet mond, és egy költő számára, főleg a halála után, többet ér: kiadatta összegyűjtött költeményeit. Le a kalappal. Hol vannak ma már ilyen nagyvonalú gesztusok?! Bárhol, de különösen hol a hatalom szférájában?!

Ez az újratemetés-projekt azért nem semmi. Úgy indult, ha jól olvasom, hogy 1991-ben a pécsi székesegyház renoválásakor addig kapirgáltak, amíg nem találtak pár csontot. A vizsgálatok azután kimutatták, amit a klérus már addig is sejteni vélt: a költő csontjai porladoztak a templom alatt. Ezek annak rendje és módja szerint egy horganyzott rézlemezekkel díszített fakoporsóba kerültek. Idén október 20-án, mint tudjuk, délután felravatalozták a bazilikában. Ezt huszonnégy órás virrasztás, különféle szertartások, imádságok követték. Bárki leróhatta tiszteletét a latin nyelvű magyar költészet eme klasszikusa előtt. Én éppen most rovom. Mindjárt ide is másolom e szent ember pikáns epigrammáinak valamelyikét.

Janus Pannonius bölcs ember volt, tudta, hogy a verselés veszélyes játék, így hát latinul körmölt, amit persze kevesen értettek. Mi több, a legdurvább szövegeket még latin nyelven is titkosírással írta. De az utókor nem ismer lehetetlent, a titokra fény derült, a századokon át deletált versek szerzőjében ma a magyar erotikus líra úttörőjét üdvözöljük. Olvasom a megyéspüspök nyilatkozatát, miszerint a katolikus egyház megbocsátja Janus ifjúkori kilengéseit. Magam előtt látom, ahogy a ferrarai konviktusban antik auktorok utánzási feladatai közben társai őszinte lelkesedésére lazán kileng az ifjú és tehetséges Janus hendekaszillabusza! Azt nem tudom, hogy a derék egyházfi a nyilatkozatot megelőzően mit látott maga előtt, de az jó jel, hogy a klérus is olvas disznó verseket. Gyöngyszemei egyike, a Linus című azért minimum önvizsgálatra késztethette az egyházmegye kiválóságait. „Szószékről dörgöd le az üdvös igéket, az ocsmány/ bűntől így óvod híveidet, Linusom?/ Hogyha igaz, hogy az ördög eliszkol a seggbe dugástól,/ hát ki ne dugna, hiszen mennyei üdve a tét!” (Csehy Z. ford.)

Még mondja valaki, hogy Mátyással nincs oda az igazság.  

IV.  

Minden szexbe mártott test 

„A nap férfias, mert alkot.” „A hold nőies, mert visszatükröz.” Én meg hülye vagyok, mert elöl hagyom a jegyzeteimet, egy csomó folyóirattal együtt. Nőm, aki kiváncsi, ez egyik éltetője, máris íróasztalom fölött köröz. Merengő, alamuszi tekintete alig képes leplezni gyanakvását. Figyelmét próbálom másra terelni, arról beszélek, hogy hideget mondott a Németh Lajos, megfagynak a kaktuszok, ha nem visszük zárt helyre őket. Nem mozdul. Majd számlaírásra buzdítom, ha pénzről van szó, beérkező pénzről persze, enyhülésre hajlamos. De most nem. Erőlködésem mission impossible négy, az aha-élményen túl nem jutunk. Normális nő különben, kellemesen visszafogott, helyenként – és a jó helyekről beszélek – érdeklődő. A gondolatot meghallja, néha olvassa, sőt elébe megy. Kifejezett felüdülés a diplomaközeli gyakorló idegroncsok és a csillagjegy-szakértő plázaboszik után. És egy ösztönnel biztosan többje van, mint nekem. Na, ez most speciel nem jön jól, ezért nem tágít az íróasztalom mellől.

Néhány irodalmi folyóirat hever ott: Kalligram, Korunk, Eső, Ex-Symposion, Napút és Parnasszus, hogy hazai vizeken is. Azért ezek, mert erotika-különszámot hoztak az elmúlt évtizedben. Legalábbis én ezekről tudok. Illetve van még egy, a Nappali ház szeretkezés különszáma a kilencvenes évek közepéről, de nem sikerült hozzájutnom. Asszem, nekem is megvolt, megvan, valahol a pince mélyén. Az még rémlik, hogy Tóth Kriszta Néma, néma, néma című versével indult. Nagyon bírtam már akkor is.

Ezekben végig csak erotizáltok? Kérdi nőm, durcás arcán felfelé folyik a fény. Igazi újundok. Ezt olvastam valahol, nem tudom pontosan, mit jelent, még pontatlanul se tudom, de épp nagyon illik rá. Erotizáltok, így mondja. Egy faszkalap alá vesz minket, lendületből. Azért az egyik lap leszbosz-számának borítóján, látom, elmereng. Közelkép, fiatal lány szájában mellbimbó. Persze nem a sajátja. Sokat adnék, ha tudnám, most mire gondol. Nem a lány; nőm. Ha arra, amire szeretném, hurrá, meg vagyunk mentve, innen vidámabb idők jönnek. Ha arra, amitől tartok, vigyázat, ez a nő még problémává nőheti ki magát.

„Eléggé ványadt a magyar irodalom libidója”, olvassa jó hangosan, pedig nem a pályaudvaron vagyunk. Jobb lenne pedig, ha most ott akadna dolgom. De máris kérdez. Vagy inkább csípőből tüzel. ’Mi ez a hülyeség?’ ’Ki ez a sok beteg alak?’ Gondolja, azzal a gondoló fejével, hogy biztos a barátaim. Talán nem is téved. ’És csodálkoztok, hogy egyre kevesebb az olvasó?’ ’Kit érdekel ez ma már?’ ’Rendes szexről nem tudtok írni?’ Vizuálom, milyen is a rendes szex. Nem jutok messzire. Ha politikailag korrekt próbálok lenni, tuti, hogy előbb-utóbb alkotói válságba kerülök. Azért nekifutok, hátha.

Mutatok neki, szokja a gyűrődést, pár magyar „erotikus verset”, a mai kor ízlelése szerint. Azok elvben mégis finomabbak. Kevesebb bazmegolás, pinázás, gecizés. Választékos nyelvet akart, ez is az, csak máshonnan választ. Irodalom, ha akként olvasódik.

Úgy olvasom fel az előttünk heverő lapokból kipécézett vers-darabkákat, hogy közben hagyom, hadd olvassa ő – magában – tovább. Látom, hogy egész testével követi, mormolja a sorokat. Néha megfeszül, azután elernyed, elengedi magát. Hagyok időt. Csak menjen. Utaztassa a pszichéjét. Bévül tágasabb. 

Harci kedve alábbhagyott. A szeme is mintha világosodott volna, a napszakkal fordítottan arányosan. Ma talán nem úgy fog elaludni, hogy álmában erektilis férfiak álnok hordái törnek rá mindenünnen. Vagy ha mégis, akkor – jobb híján – rajtam a sor. Egy időben úgyis úgy szerettem magam emlegetni, mint a vacsora utáni kupakolások kismestere. De most más idők járnak. Összebújás van; többszörösen egyszerű, bővített mondatokban beszéljük meg az aznapi helyi érdekű történéseket. Zúzósabb napok végén felolvasok az Éjszakai állatkert férfibarát passzusaiból. Holdfényes éjeken mesét is mondok, népdalt dúdolok, mi, ahogy jön. Ez a bónusz, ha már spongyapöcsűekből komoly az utánpótlás. A kedvencem egy Felvidító, a Vásárhelyi-daloskönyvből írtam ki egyszer. Igazi rurális gyöngyszem, ennél szebbet nem ismerek. 

V.

Celebrate Your Life! 

Voltak írók, akik bebeszélték maguknak, hogy az ő nőjük pinája úgy tágul, mint a világegyetem. A mélyerotika és a magas irodalom, továbbá a magas erotika és a mélyirodalom egymásra találásának kozmológiailag ez lehet az alapja. És ez indította el hódító útjára a férfimagazin nevű világjelenséget. Visszanézve, a férfimagazinok, az ezekhez kapcsolt zártkörű férfiklubok, a szexbárok, pornószínházak és az egész, gigantikus fallosszá duzzadt video-ipar voltaképpen nem más, mint balfaszságunk huszadik századi zanzásított története. Színes, szélesvásznú, agyonretusált képekben, nagytotálokban, szaftos és jobbára csöpögős sztorikban elmesélve – szigorúan hímperspektívából, persze.

Nem volt ez mindig így, teszem hozzá, igen kiváló, sőt világhíres írók tömött sorokban gyakorlatoztatták tollukat a legmenőbb férfimagazin(ok) hasábjain. Sikk volt ideírni, sikk volt olvasni, sikk volt – meg azért némi élvezet is – egymás társaságában mutatkozni. És ami mindennél fontosabb: a nyilvánosság egymás ismertségét, presztizsét, eladási példányszámát, azaz piaci értékét növelte. A hidrogénezett IQ-balerinák jól időzített megjelenése a híres írók, sztárfirkászok, nagymenő producerek, ne adj isten, politikusok oldalán, mindenkinek témát, teret adott.

1953 decemberében Hugh Hefner elindítja a világ máig legszínvonalasabb férfimagazinját. Az első, még kishitűségből dátumozatlan számban Hollywood örök sztárja, Marilyn Monroe pózol. A kínálat és a kereslet elképesztő, a sikerszéria beindul. A korai években Jayne Mansfield, Sophia Loren, később Drew Barrymore, Farrah Fawcett, Madonna, LaToya Jackson, Cindy Crawford, vagy az elnyűhetetlen Pamela Anderson spannolja a férfinépet. Még később Sharon Stone, a terhes Angelina Jolie, a topless Britney Spears vagy a Baywatch-lányok villantanak. A sor persze folytatható, és folytatódik: mindenki tegye hozzá az emlékeinek, vérmérsékletének megfelelően felrémlő sztárbébi nevét.

És a „fékezhetetlen agyvelejű” nyuszikról se feledkezzünk meg. De miért is tennénk? Szerintem kevés olyan hímlény van kerek e világon, aki ne rodeózott volna legalább egyszer valamelyik torkáig felpolcolt mellű, reklámfogsorú tündéri mega-lotyó fölött – álmában vagy önkielégítő képzelgései egyikében. Nagy ötlet volt ez a nyuszi-cucc, széles a skála, van mire asszociálni. Ott van mindjárt Nyuszi, Micimackó barátja. Aztán Rémusz bácsi meséinek főhőse. A fehér nyúl az Alice Csodaországban vidékéről, vagy Nyúl Péter Beatrix Potter örökbecsűjéből. Beugranak még Updike Nyúl-regényei, a filmvilágból Tapsi Hapsi, Roger nyúl vagy a legkisebb Ugrifüles. No meg a legújabb, egy számítógépes akcióhős, Jazz Jackrabbit. Móra Ferenc Nyúl Bélája, Nemes Nagy Ágnes Nyúl Elekje, Lázár Ervin nyúlfigurái dettó. De az ő szőrzetüket sokkal kevesebben szeretnék megsimogatni, mint a Playboy-nyuszikét. Már ha van nekik, mert manapság a fullextrás tarvágás dívik. Ha csak fazonra, az már konzervatív. De sebaj: Celebrate Your Life!, hirdeti önmagát az életöröm világlapja, amelynek, így mondom, imázsához hozzátartoznak az írók is.

Itt jön be a magas erotika, magas irodalom téma, méghozzá ezerrel. Mert ha van, fontos a szó, kitapintható különbség a pornókiadványok és az önmagára valamit adó, de világszerte azért szex-lapként pozícionált férfimagazinok között, az két dolog miatt van. Az egyik, ugye, hogy a pornóban dugnak, meg minden mást is csinálnak, mindezt jól, sőt minél jobban láthatóan. (Igény esetén külön tanulmányban részletezem.) A férfimagazinok láttán  dugnánk, de a rafinált pózok fedezékében csak sejtelmesen látjuk, hogy mit. Lájtosabb a szitu, a tabukat fedje homály, győzzön a szépérzék, és még pelyhedző állú fiúnk fejére sem kell törülközőt dobni. Tudományos ráközelítésben ez a hardcore és a softcore közti differencia. A másik különbség maga az irodalom. A pornólapok nulla típusú szövegminőségéhez képest itt legendagyártó nagyiparosok egész sorának nevét olvashatjuk. Hemingway a Playboyban közölte folytatásokban a Fiestát. Jack Kerouac, Arthur C. Clarke, Norman Mailer, a horrorista Stephen King írásaira nemzedékek emlékeznek. John Lennon két részben közölt vallomása a maga idejében éppúgy világszenzáció volt, mint Kurt Vonnegut és Joseph Heller kettős interjúja. Azért őket írom, mert most éppen más nem jut eszembe. Vállalható névsor, nem?

Azért nem ennyire merev a helyzet, a vágy sötét oldalát is képes bevilágítani a jókor, jó időben kielégített kiváncsiság. A valaha játszott, pénzügyileg legsikeresebb hardcore pornófilm, a Deep Throat (gyengébb idegzetűeknek: Mély torok) például mágnesként vonzotta az akkori amerikai elit és művészvilág nagyjait is. Alacsony költségvetéssel, hat nap alatt forgatták Miamiban 1972 januárjában. Azóta sincs pornómozi, amire úgy vették meg a méregdrága jegyeket az előkelőségek, mintha jótékonysági előadásra mennének. A Screw magazin szerkesztője az egekbe dicsérte, Frank Sinatra, Warren Beatty és Truman Capote a kedvenc filmjeik közt emlegették. És most jön az igazi irónia! Történt, hogy a film hősnője, Linda Lovelace, akinek az orvosok szerint a torkában volt a csiklója, ezért méretre való tekintet nélkül, merő élvezetből nyelt be tövig minden útjába kerülő faszt, filmje totális sikerét követően egy évvel meghívást kapott egy mainstream mozi bemutatójára Hollywoodba. Ez a film az Utolsó tangó Párizsban volt; aki még nem látta, intézkedjen. Az isteni Linda, a szórakoztatóipar legdrágább torka – Pavarotti, Domingo együtt sem érnek fel hozzá – beszállt a rá várakozó Rolls Royce limuzinba, lehajtotta a hátsó ablakát, és annyit lehelt az újságírók mikrofonjába: „Ez a film egyenesen undorító”.

Erről megint beugrik valami; egyszer Woody Allent megkérdezték, hogy szerinte mocskos-e a szex? Mire ő azt válaszolta: „Á, csak ha jól csinálják.”

 

Az oldalt  Zichy Mihály – Breviarium eroticum című, 1895-ben megjelent – albumának rajzaival illusztráltuk (részletek)