Ugrás a tartalomra

 

A mágia kora

 
 
RÓNAI-BALÁZS ZOLTÁN
A VASCSÖVES ATYA LEGENDÁRIUMA
 

A Mágia Kora

Szép júliusi késő délután, mikor a fény múltszázadi búzamezőkhöz hasonlatos színekben ömlött el Orosháza főutcáján, hogy idillizálhassa a gyerekkocsikat tologató anyukák és egyéb békés népek vasárnapját, Murony János rokkantnyugdíjas a Templomkert árnyékcsipkés padján gondosan hozzárakott még egyet a bal markában heverő három feszültségoldóhoz, majd bamba elszántsággal lenyelte őket. Szemközt, az út túloldalán Koszorús Oszkár Könyvesboltja a sokat látottak békés elszigetelődésével igyekezett őt ellenpontozni, szép, 900-as évek eleji eklektikájával, mint egy másik világ, ami szebb, ami jobb és ami múlik. Murony nem foglalkozott vele. Nadrágzsebéből Hajós nevű, kétdecis kommersz rumot bányászott elő, kitekerte a kupakját és megitta, mint a vizet. Kövér arcán izzadságcseppek csillogtak a krónikus toxikózis máj-, szív- és egyéb elégedetlenségeitől. Kissé zihált. Negyedóra múlva ez szűnni kezdett, vele a kézremegés és a nyugtalanság, a szemeibe pedig élénkség költözött.

Gondolkodása is felpezsdült és kiengedte magát a saját, szorongató biokémiáján túli területekre. Két régi barátja jutott eszébe. Elvicsorodott.

‒ Nem segítenek! ‒ mondta ki hangosan. Hajlamos volt rég nem látott ismerősök közönyére hárítani a gondjait. Artikulációja, amin sokat rontott a hirtelen dühtől előretolódott alsó állkapcsa, az önsajnálat verbális, keserű kalligráfiáját kacskaringózta a 28 Celsius fokos, transzparens narancsban ingó levegőbe. 

Kicsit később ez is oldódott. Szimatszatyrából, ami a nyolcvanas évekből valahogy megmaradt, sztaniolba csavart, maradék zöld került elő, annak megörült, haladéktalanul megsodorta és mohón, mélyen beleslukkolt. Nyugalom ömlött el az arcán, mert bőven volt neki hely a tésztaszerűen szétfolyt vonásain, és észrevette, milyen kellemes a délután. Fejét hátravetette, hirtelen, eltúlzott boldogsággal belefúrta a tekintetét a lomb-arabeszkbe és felnevetett.

‒ Jupppíííííííííí! ‒ mondta az égnek. A nyakán pink varratok húzódtak. Azt a projektjét dokumentálták, aminek keretében egy konyhakéssel megpróbálta átvágni a torkát. A projekt a kétségbeesett „Mit tettem tavasszal?!” címet viselte és egy gyalázatos pesti kiruccanás utáni, hazazuhanással egybekötött becsavarodást, meg ezt a nyiszálós performanszt foglalta magába. Land-art, ha mi magunk vagyunk a föld. Persze, ez egy külön történet. Akárhogy is: az ismerősei főleg ennek láttán egyeztek meg abban, hogy a Darálós valahol a vég. Nem úgy, hogy hősi harc az élet Végein, hanem csak simán.

‒ Jupppíííííííííí!

Egy órája ébredt, kuckójában, a Darálósban, kinn a Szőlő körút felé, a szülei házának udvarán. A Darálós azok közé a helyek közé tartozott, amikben nem esik rád az eső és bármikor átmehetsz az anyádékhoz kajálni, ha nem vagy túl illuminált, továbbá ki lesz mosva a ruhád, ha hagyod. De nem a delux verzió. Hanem csak darálós. Régebben, mielőtt Muronyt darálta volna be, valóban daráltak benne, nem átvitten és nem Muronyt, hanem kukoricát, meg ilyesmit az állatoknak. Kacsa, liba, disznó. Ilyenek. Praktikusan nem messze állt az ólaktól, belehallatszott a röfögés, a gágogás és beleérződött ezeknek a mellékes hozadéka, ami ott domborodott, zümmögő halomban, nem messze, és a trágyadombnak hívták. Bár csak enyhén. Ha nem esett az eső, vagy nem tűzött nagyon a nap. Vagy amikor megkönyörült. 

Murony nem volt mindig Murony, valamikor Kajszinak hívták, nem éktelenkedtek forradások a torkán és politoxikománnak sem nevezték ezzel foglalkozó szakemberek. Élénk képzeletű, diszlexiás kamaszként az élet nagy dolgain töprengett, az „Úton”-t olvasta és azt hitte, ez mindenhez elég. Naivan és lelkesen maradt ki a középiskolából, hozzálátva a világmegváltáshoz, fő tevékenységéhez, ami majdnem teljesen kielégítette volna, ha közben nem telik el az idő, az ő ideje, ami kiszabatott, hogy valami legyen, belőle, vele, valami jó. Mindabból a képzeletből, ami a homloka mögött kavargott, mint a Szénási diszkóban a lézerrel megdobott füst éjfél után, mikor a csacsira whisky-kólázott munkáslányok a legkevésbé éberek. Írásait többen javították, mint ahány sorból álltak, és nehezebben, mintha a sorok mind tíz kilósak lettek volna, de ez is megadatott, bár később azt mondták ezek az emberek, „minek?”. Pedig költő volt, tulajdonképpen. Világmegváltását ebben próbálta kulmináltatni. Mert ez egyben a saját megváltását is jelentette volna, ami egyenértékű a megmaradással, bizonyos körülmények között. A bizonyos körülmények nagyon rosszak tudnak lenni, ha valaki mindent elront, következetesen és fokozódó intenzitással (1), már rögtön az elejétől. 

Murony, saját bevallása szerint parasztcsaládba született és ettől szenvednie kellett. Az előbbiben, aki ismeri Orosházát, nem talál semmi különöset. Képregényhősökön (2) és tősgyökeres helyi polgárokon kívül sok faluról beköltözött ember él ott. És? Akkor mi van? Murony szenvedett, kicsapatta magát a középiskolából aztán légkalapácsosnak állt tizenhét évesen, mert Sylvester Stallone az egyik filmjében azt alakított. És, akkor is mi van? Érdekelni kezdte az ezotéria, könyvespolcán Édesvíz kiadványok jelentek meg, Osho és társai, mélyreható ismeretekre tett szert angyalokkal, ufókkal, lélekkel, szeretettel, Istennel, a Végtelennel, koboldokkal, szellemekkel, kísértetekkel és a rummal kapcsolatban. Legutóbbit gyakorlati szinten és testközelből. Mindez nem lett volna baj. Az sem, hogy menet közben megérezte a munka illatát és ráébredt, hogy büdös. „Vagyunk ezzel így páran. Végül is hányan mentek, hohó!, tanárszakra ebből az egyetlen okból? Nincs ezzel semmi gond. Az egyetem sok léhűtőt megmentett, az elhivatottságról meg azt mondják, vitéz, hogy olyan, mint a megfontolt házasságban a szerelem: majd megjön. Csak ahhoz előbb házasodni kell. El kell menni egyetemre. Ahhoz kell egy érettségi. Ahhoz meg vissza kell menni a középiskolába, ha valaki kirúgatta magát. Hohó! Csakhogy az nem olyan egyszerű ám, ha az ember légkalapácsol, hétvégén meg fejen állva vedel!” (Bagolyváry János, hivatásos olvasó (3)

Apám paraszt! ‒ mondogatta Murony (akkor még Kajszi) keservesen és ez a tény rövid idő alatt magyarázattá változott mindenre, a szürke betonon. (4)

De mikor még magam is képregényhős voltam és vörös mágus, Murony pedig lovag, együtt küzdöttünk a rejtélyes és félelmetes Szürkék ellen. Jóbarátommal, vállat vállnak vetve, a képzelet mezején. Heroikus és veszedelmes időkben, mikor az utcákon éjszaka ugrándozva jártam az ártalmas foltok miatt és vesszőkoszorúval késleltettük az időt, hogy legyen benne egy rés, amin kicsúszhatunk a szörnyeteg markából. Mert mi démont is idéztünk. Láttuk a kísérteteket, az elhunytak asztráltesteit. Végtelen beszélgetéseink szóltak az eljövendő Mágia Koráról az utcánk sarkán, két doboz cigi is elment. Gyakorlati kérdéseket vitattunk meg, mert értelemszerű volt, hogy mi azt megérjük. Hiszen egy mágus 2000 évig él, egy lovag 800-ig, legalább. Ezeket a lexikális ismereteket ő adta, és én hittem, hogy tényleges a tudása. Pedig tulajdonképp maga fölé emelt. Úgy, hogy mindenből jusson neki is, kicsit kevesebb, mint nekem, de ugyanabból. és nem csak ebben, mindenben. Néha azt hitték egyesek, homoszexuálisok vagyunk. Pedig nem. Csak keringett körülöttem, mint valami hold. Én pedig nem tudtam, hogy az ilyen érzelmi kötődés elkeseredett gyűlöletbe megy át idővel. De hol volt akkor az még! Úgy hittem, övé a gyakorlati tudás. Mindent tudott a vándorlásról, hallgattam a történeteit ámulattal a stopokról Pest és Szeged közt, vagy Pécsre, hogy hogyan kell szállást találni, akár az út szélén, hogy oszd be az ételt, ha kevés, mit tegyél, ha szembe jön egy tűzlény és hogy a varázslónak tornya van. Milyen keserves volt harmincon túl, én csak akkor jutottam az Úton-hoz, rájönni, hogy semmi sem volt igaz, még akkor sem, ha ő is hitte. Csak a Kerouac kalandjait forgatta be magyar valóságba. 66-os út, Szeged-Budapest. De lenyűgözően csinálta, így visszagondolva, azt kell mondanom. Ő pedig azt vélte, én vagyok az orákulum. Az idők hajlásának embere. Aki többek között simán kinyilatkoztatta fő tételét egy réges-régi, ’90-es nyári napon: „DOLGOZNI NEM SZABAD!” Egyetértésünk kezdete.
De elteltek az évek. Az ivások nagyobbak lettek, sok ragasztós zacskó fogyott, kék-fekete csavarlazító, Parkán, Pipolphen, Seduxen, Xanax, Heminevrin, morfium. Jó szerencsét, égbányászok! Egy nap megérkezett színpompás, tarka lován a meszkalin, jött vele a trip, meg a ződ. Fene se beszélt már az új világrendről. Egzisztenciális problémákról folyt a szó. Beragadásról. Aztán hullani kezdtek az anyagosok. Csak úgy rikoltott a levegő a Rákóczi út tízemeletesei közt: „AKINEK ESZEVAN ÉS TEHETI AZ DOBBANT!” Na ja. De aki nem elég könnyű, az visszahull.
Kajszi, a végképp-visszahulló, szép lassan átalakult. Murony lett, különböző dobbantások során.
 
‒ Juppíííííííííííííí!
Elfeledve minden bajt a boldog, nyári padon, és még nem tipródva a következőn, nyugodtan flesselgetett kicsit. Aztán, ahogy az első zöldár elvonult, kászálódni kezdett. Mintha elfet látott volna egy fatörzs mögül kukucskálni, de nem volt biztos benne, hogy ez még a lenyelt és elszívott mindenféléből fakad, vagy igazi. Megszámolta a maradék pénzét és elégnek találta a kezdéshez. Kevésé bonyolult terve az lett, hogy elszuszog a Tűzoltóba, ami olcsó és rossz és iszik. Ott kortyintanak már ismerősei, mert mindig épp kortyintanak ott, lehet mesékbe bonyolódni és meghallgatni másokét, de leginkább „roppantul bebaszni”, meg hátha van ott valakinél még valami bármi, amiből juthat. A terv tökéletesnek tűnt, így nyugdíj után két nappal és megvalósíthatónak, amit nem tartott lényegtelennek. „Nem árt, ha az ember háztartási ügyekben két lábbal áll a földön”, mormogta elégedetten régi élettársa szavait a messzi múltból idézve és menetirányba fordult. De nem Tűzoltó volt megírva számára épp.
Az egykori Borvár mögül, a tér sarkán felbukkant Haré Roli, a kis koalamackó, a fura, esetlen járásával. Murony megörült. Mindenkinek megörült, akivel beszélhetett, mert a társadalom elenyészően kis metszete állt szóba vele már csak. Haré Roli ráadásul a szinte elfogyatkozott régi barátok közé tartozott. Egykor Krisnás, de ők kirakták, mikor kiderült, skizofrén. Meg hogy nem tudja abbahagyni az önmagáért való szexet. A betegségétől kissé karakterevesztett, kerekded, nagy fejét lassan, mosolyogva ingatta és ha nem vette be időben a gyógyszereit, topogni kezdett, aztán haza kellett sietnie. Ezért lett belőle koala.
‒ Rolikáááám! ‒ üdvözölte Murony, ahogy az odaért hozzá. ‒ Hogyhogy ilyen hosszú sétára, egyedül? Nem hagytad otthon a bogyókat?
‒ Felkészültem! ‒ vigyorgott Roli és a zsebébe markolt, aztán mutatta az ámuló Muronynak a tenyerét. Színes drazsékkal volt tele, teljes marék nyugtató és minden, ami az orvosai szerint kell az agynak, ami olyan, mint az övé. Murony érdeklődve fedezett fel kétféle kedélyjavítót is a vidám tömegben.
‒ Hihíííj, Rolikám, nem túloztad el ezt egy kicsit? ‒ kérdezte némi belső harcról árulkodó grimasszal. ‒ Biztos úgy írta ezt a doktor, hogy együtt kell bevenni?
Roli leült a padra és a legteljesebb nyugalommal nézett rá.
‒ Krisna majd szétválogatja.
‒ Sok is lesz… ‒ kockáztatta meg Murony és a szemei sem hazudtak.
Roli úgy felejtette a kezét, kinyújtva, és bólogatott.
‒ Lehet… Akkor találkozunk a Nirvánában.
Haré Roli, a koalamackó nem tudni, mi szeretett volna lenni, mert mire ezt eldöntötte volna, jött a betegsége. Azóta az örömlányok érdekelték és az öngyilkosság, mert fájdalmasan tudatában volt az állapotának, miközben szégyellte magát Krisna előtt a vágyaiért. Nem oly rég pedig akadt egy idegösszeroppanásos barátnője, de azt otthagyta. Időnként tervei lettek, egyszer közölte közös barátjukkal, Bagolyváry Janival, hogy mozdonyvezető lesz Indiában, de később megpróbálta kiherélni magát és végül a pszichiátrián megfeledkezett az egészről.
Muronyban győzött a jóság.
‒ Figyelj, Roli…, mi lenne, ha én is mennék abba a Nirvánába, van ott hely kettőnknek is… ‒ azzal választ se várva kimarkolta a drazsék nagy részét és a szájába tömte. Így, rum, meg minden nélkül nagyon kellett nyeldekeljen, de megbirkózott vele. Aztán beküldte a koalát, hogy hozzon egy sört, a Borvárba.
Negyedóra múlva leereszkedtek az arcvonásai és kiterült a padon. Haré Roli egy darabig még üldögélt mellette, aztán elunta nézegetni a kis habfoszlányokat, amik a szája sarkában keletkeztek, valami fura ritmus szerint és elballagott. Az elf meg előjött a fa mögül, bátran, mintha az övé lenne a világ, megpiszkálta, hátha mozdul, és esze ágában sem volt elenyészni.
 
 

1fokozódó intenzitással ‒ A bajok kulminálódási képességével foglalkozó elméleti mágusok általában egyetértenek abban, hogy VAN az a kritikus tömeg, ami fölött a varázslat sem segít. Néhányan, nem a tudományos életből, próbálkoztak ugyan a varázshatatlanság elleni varázsok kifejlesztésével, de eredményeik finoman szólva is kétségesnek mondhatók. Mert mire jó például az, ha valaki agytisztítást akar, de ahhoz már réges-rég csak a legkeményebb szektás szerek elegendőek? És fordítva: szektás szerektől szabadulni óhajtván a végletes szabadosság ősi, ám primitív, kimerítő és függőséget okozó szertartásaihoz kénytelen folyamodni? Bár Anoním városában létezik egy metódus, amelynek során a rezisztens megkísérelheti kiharapni az égbolt egy darabját, ami után, ha sikerül, az Anonimus Szaktanács varázsolhatóvá nyilvánítja. E szervezet tekintélye akkora, hogy döntését szimplán eredménynek ismerik el. Ám a feladat nem egyszerű, és ha sikerül is, a nyertes élete állandó menekülés lesz, mert mindenki rajta akarja kipróbálni a maga rehabilitációs varázsát, puszta szeretetből. 

2képregényhősök(ön) ‒ A Véreskezű. A Kígyóember. A Garabonciás. A Krisztus. A Disznóember. És sorolhatnám. Orosházára és környékére a képregényhősök valószínűleg az idők hajnalán érkeztek, de legalábbis a múlt rendszerén, alaposan bevették oda magukat és most is vannak. Mikor én eszméltem, már biztos, hogy tevékenykedett ott egy csomó. 

3 ...Bagolyváry János, hivatásos olvasó ‒ A kettes lábjegyzetbe is tartozik. Életvitele és -felfogása, gondolatai és cselekedetei, ha tűvel egy vak ember szeme fehérjébe karcolnánk, akárki igazhitűnek okulására szolgálnának. Többek között a Vasember paradigmájának megalkotója, amelyben a gondok megszűnnének. Állítása szerint a fürdőkádban heverve bontakozott ki előtte a régóta körvonalazódó problémára a megoldás, illetve az ahhoz szolgáló keret, és mire a víz kihűlt a világ reformjának ügyét meg is oldotta. Szerinte a gond fő forrása, hogy az ember nem felel meg az elvárásoknak, eluralkodott a káosz, ami őt, személy szerint, idegesíti, ergo rendet kell tenni. Erre viszont kizárólag a Vasember alkalmas. Aki nem más, mint ő maga. A Vasember világában erőteljes szelekció érvényesül. Bizonyos, nem megfelelő elemeket ki kell iktatni. Mint mondta, a kádban ülve ezt haladéktalanul meg is tette. Csakhogy a gondok mégsem tűntek el teljes mértékben. Erre a Vasember ezeknek okozóit felkutatta és szintén dezintegrálta. Eddigre már kevesen maradtak a földgolyón. De a mű mégsem érződött tökéletesnek, mert még mindig ideges idegesnek érezte magát. Rájött, hogy az egyetlen megoldás, ha mindenkit kiiktat. Nem késlekedett. Ekkor döbbent rá, hogy ez sem elég, hiszen ő még gondolkodik, és amíg ezt teszi, addig örökösen lesznek problémák. Végső megoldásként tehát felnyitotta a koponyáját és kivette az agyát. Agy nélkül ‒ és be kell látnunk az igazát ‒ nem lehet gondolkodni, ergo gondok sincsenek. Ez a Vasember hiteles története, amelyről kevesen tudtak eddig, pedig kár titokban tartani. A gyakorlati megvalósítás tervének kidolgozására sajnos, mint mesélte, már nem került sor, mivel egyrészt kihűlt a víz a kádban, másrészt meg is éhezett, azután meg más, hétköznapibb teendővel kellett foglalkozzon. 

 4 ...a szürke beton(on) ‒ A mágiátlan élet és a Kerouac-i távlatok nélküli csavargás giccses hasonlata. A giccs erejéről mindenki lekezelően beszél, pedig a jövő régészei a jó házasságról, a házikoszt jótékony hatásairól és más hasonlókról szóló feliratos falvédőket fognak találni, amikből következtetéseket vonnak le és azok ránk vonatkoznak majd.

 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.