Nem beszélünk róla – Hernyák Zsóka novellái

 

Béla úgy gondolta, elcsapta a hasát. Három napja fájt neki, meg émelygett, de nem jött ki semmi, pedig attól megkönnyebbülhetett volna. Mindent kipróbált, ami csak eszébe jutott, szedett tablettákat, hajlongott, öklendezett, de csak nem tudta megszabadítani magát a terhétől. Hogy rövidre fogjam, Béla egyébként jámbor és kísérletezésre hajlamtalan természete megcsömörlött a gyomorrontás súlya alatt, és bár nem volt büszke rá, lenyomta mutatóujját a torkába és ujjbegyével cirógatni kezdte a nyálkás csövet, hátha ezzel ingerli majd a gyomrát, hogy kiadja magából, amit ki kell. Tarthatatlan állapot. Köhécselt egy kicsit, de semmi nem jött ki belőle, így hát lassan mozgatni kezdte az ujját a torkában, benyomta a másik ujját is, lassan tágítgatta nyelőcsövének vájatát, míg az egész ökle belefért. Béla összeszedte minden lélekjelenlétét, és bepasszírozta a kezét a torkába, lassan, óvatosan lenyúlt a gyomráig. Ott kitapogatta a helyet, és megakadt a keze egy nagyobb tömbön, ami amennyire be tudta saccolni, nem tartozott kezdettől fogva a gyomrához. A markába fogta, megpróbálta mozgatni, és mikor érezte, hogy elég labilis, lassan emelni kezdte fölfelé. Szeme könnybe lábadt, pedig nem fájt, a másik kezével meg az ajtófélfát támasztotta, hogy nehogy elessen, vagy megbillenjen. Lassan liftezett benne a keze, és a kezében a tömb, még el nem érte a nyelőcsövét.  A kritikus szűkülésnél lassított, majd megpróbálta behúzni a nyirkos üregbe gyomrának megrontóját. Miközben vonta kifelé az anyagot, a kevés hely miatt érezte, hogy a tömbről leválik egy-két apró darab, visszahull és csobban a gyomorvizében. Nem adta fel, kezét és kezének tartalmát tovább vonszolta kifelé, miközben egyre több göröngy vált le az anyagról, ahogy súrlódott Béla nyelőcsövével. Végül már alig maradt a markában valami, de ha már idáig eljutott, végigcsinálja, és az utolsó szakaszon begyorsította a tempót. Mikor kihúzta a kezét és szétnyitotta a tenyerét, már nem volt benne más, csak nyál, néhány gyomorsavcsepp és valami fekete porszerű maradék. Béla nagyon csalódott volt, de a vállalkozása ki is merítette, meg immár, hogy nem koncentrált megfeszült figyelemmel, újra megérezte a fájdalmat a hasában. Megtörölgette a szemét, összedörzsölte nedves kezeit, és annyiban hagyta, nincs mit tenni.  Mint mondtam, Béla nem volt kísérletező fajta. 

Fem Úr tizenhárom ismertetőjegye 

Tisztelt Tanár Úr! 

Jobb híján, én írom ezt. Minden pénteken arra gondolok, elkap bennünket a hév. Rég nem írtam. A femúrom megrepedni látszott, nem szóltam, nem akartam, nem mertem. Vettünk egy kutyát, raktunk neki macskaalmot a szekrénybe. Oda szarik. Mindig takarítom. Én úgy szeretem magát, ahogy van. Hogy van? Magának van kutyája? Ha magának van kutyája, akkor fajtiszta vizslája van. Barna. Ha nincs kutyája, akkor nincs macskája. A Tanár Úr Balatonon nyaralt. Levetette a színes kockás ingjét, meg az okker bársonynadrágját, és szőrtelen mellkasával behúzódott a hűvösbe. A lábfeje kilógott a napra, csak az barnult le. Amikor nagyon melege volt, bement a Balatonba. Ott álldogált. Ránézett a feleségére, és álldogált. Álldogálva nézte a feleségét. Üldögélek. A Tanár Úr egy hétig nyaralt volna a Balatonon, de két hétig nyaralt. Két hétig minden reggel kilencig aludt, aztán melege lett, fölébredt, rágyújtott, itta a kávét, lement a strandra, behúzódott a hűvösbe, melege lett, beállt a Balatonba. Két hétig. Nem firtatom. Így szokott vakációzni. A Tanár Úr a húsvéti szünetben, húsvétkor sonkát evett. Nem szereti a sonkát.

Föltört mellé egy féllágy tojást, hosszában kettévágta, megette. Megette a Tanár Úr a sonkát a tojással, mellé tormát. Én se annyira szeretem ezt. A Tanár Úr karácsonykor elvből nem böjtöl. Nem tartja fontosnak se, meg értelmesnek se. Egész évben nem böjtöl. Nálunk van böjt. A Tanár Úron munka közben látva látszik, hogy munka közben van. Szerintem ez hovatovább szép. Szépen látszik, dolgozik. Fájt az epém körül. A kis fehér golflabda begyulladt, kilökte magából a köveket, amik elporladtak a csőben. Szokott-e magának is lenni az epéjével baj? Nem muszáj mindig, de van? Tudja, hol az epéje? Tanár Úr tudja, hol az epéje, csak nem érdekli, nem szokott fájni se, nem érzi. Az epe tájékát tudja biztos. Nekem is a tájéka fájt először. Tanár Úr este nyolcig elfárad. Én kilencig szoktam. Este nyolckor húzza már magát. Azért kellett elmenni a Balatonra, kiülni a hűvösbe. Szeretném elmondani, hogy hogy üdül. Hogy üdül? Idill?  Nem. Nem biztos. Mértékkel. Én is mennék. Nem bírtam most. A Tanár Úr, a felesége meg én állnánk a Balatonba’, lebarnult lábfejjel állnánk. A Tanár Úr a feleségére nézne. Aztán rám nézne. Én nézném a Tanár Urat, nézném a lábfejét, a Tanár Úr nézne engem, én vissza, néznénk egymást, nézve néznénk, a Balatonban néznénk, össze. Vissza.

Odaadás 

Valamit valamiért (első hét) 

Adnom kellett valamit, tudást, információt, de nem tudtam, nem akadt a szó a torkomon, nem volt semmi, ami megakadhatott volna. Nem emlékeztem traumára, vagy látens késztetésre. Nem volt bennem se mocsok, se tiszta ideológia.  Megértettem, hogy ahhoz, hogy kapjak, adnom kell valamit. Nem volt gyötrelmes, és nem volt bennem szégyen sem, amikor óra után megvártam, hogy egyedül maradjak Önnel. Megkérdeztem, tehetek-e valamit, ami előbbre lendítené szorult helyzetem, Ön csak az olvasást, csak a szöveg mélyenszántó ismeretét tudta javasolni, ezért felvetettem egy új opciót. Megkérdeztem Önt, hogy kiváltható-e a szöveg beható ismerete egy kiadós baszással. Megvártam, míg mérlegeli, elhessegeti az aggályait, és ugyanarra jut, mint én: ésszerű tett lenne a részemről, ha adnék valamit, és ha ez a valami el is tér a szokásos adnivalótól, a kreativitást méltányolni kell, az újítókat szereti az utókor stb, stb. Bezárta az ajtót, én letoltam a nadrágot, a bugyit is. Ön nem vesződött hosszas vetkőzéssel, csak kivette a farkát, mint aki pisálni készül. Azt mondta, a tanterem szerény berendezése leginkább azt teszi lehetővé, hogy ráhasaljak az asztalra, és úgy dugja belém. Beláttam, hogy igaza van, valóban úgy lenne a legkényelmesebb. Ráhasaltam, belém mártotta a farkát, és ment is minden, gyakorlottan, gyorsan, kissé erőszakosan, de nem zavartatta magát. Egy mélyebb döfésnél aztán előzékenyen szólt, hogy az ötös megvan, ami nagyon becsületes volt – nem használt ki engem. Megadta, amit megadhatott, végigcsinálta, belémélvezett. Én viszont lelkiismeret-furdalással köszöntem el. Mert nem volt igaz, hogy én adtam magam, maga pedig az ötöst, mert észrevétlenül maga is adott magából, és én úgy élveztem, mint egy kizsigerelt, sértetlen tojáshéj, amin úgy ütnek lyukat, hogy közben nem reped el, és aztán azon a lyukon újra csordultig töltik. 

Alapozás (második hét) 

A második héten sokat változott a viszony köztünk. Mikor az óráján ültem, magáztuk egymást, de az óra utáni találkáink során Ön tegezett engem. Én maradtam a magázódásnál, mert ezt élveztem. A dolgozószobában voltunk, zárt ajtó mögött. Ön az asztal egyik oldalán fogadott, én a másikon ültem. Megkérdezte, melyik vágyamat szeretném beteljesíteni. Én meg mondtam, hogy úgy érzem nem teljesedett be az, hogy hátulról dugjon meg, így azt hiszem, addig kell ismételnünk, míg be nem teljesedik. Megkérdezte, szeretnék-e tükör előtt térdelni, hogy lássa az arcom, mert az tetszene neki, de én elmondtam, hogy számomra a kutyapózban éppen az a lényeg, hogy nem látni a másik arcát, és hogy Ön hátulról támad le, úgy, hogy nekem sejtésem se legyen, mi fog történni. Azt mondta, érti, hogy mi izgat benne, úgyhogy ne is fecséreljük az időt, vetkőzzek le, és háttal neki álljak négykézláb a padlóra. Mikor már a padlón voltam, háttal Önnek, nem is sejtettem, hogy mikor nyomja belém a farkát, csak füleltem a széke recsegését, ahogy visszaült. Nem szólt semmit, nem ért hozzám, csak ült a székében. Én hosszú percekig térdeltem a padlón csendben, mozdulatlanul. Ön a seggemet, a segglyukamat nézte, és azon gondolkozott, hogyan csinálja, hogy nyúljon hozzám. Egy kutya voltam, emberbőrben vártam a gazdit. Hangtalanul elővette a farkát, hirtelen térdelt le, széthasítva a hosszú csöndet. Pontosan eltalálta, hova kell szúrnia, szinte néhány másodperc alatt berántotta a farkát a puncimba. A csend meghasadt, pedig csak egy nagyon halkat szisszentettem, ezért előrenyúlt a jobb kezével, befogta a számat, bal kezével a derekamat fogta, és lassú ütemben nagyon mélyre hatolva dugott engem. Rájöttem, hogy nem kutya vagyok, hanem egy sokkal kisebb állat, amit most zabál meg valami nagyobb húsevő. Annyira begerjedtem, hogy egyre nedvesebb lettem, az előbb még fájó mozdulatok enyhébbnek tűntek, a nedvességemtől meg Ön izgult be annyira, hogy azonnal kihúzta a farkát belőlem, a seggemre spriccelte az ondóját, majd az ujjával belekente a segglyukamba.

Aztán beszéltünk még néhány szót arról, hogy megy az egyetem, és milyen érzéseim vannak az Ön farkával kapcsolatban, meg hogy élveztem-e, amit csinált. Nekem minden tökéletes volt. Megígértem, hogy jövő héten jövök ismét. 

Gyakorlat (harmadik hét) 

A második alkalom után elkezdtem tervezni, hogy a következő alkalommal mivel folytassuk. Szerdán várakoztam a dolgozószobája előtt. Persze hogy várakoztam, hiszen tiszteltem a magánszféráját, nem ronthattam csak úgy be ,,nesze picsám-vásár”- módjára. Megvártam a négy órát, ahogy azt megbeszéltük. Bekopogtattam, Ön kiszólt, hogy tessék, én bementem. Néztem, ahogy kapkodva pakolászik, és rám sem nézve közli, hogy most nem alkalmas az időpont a konzultációra, konferenciára kell mennie, és hogy halasszuk a jövő hétre. Én, ha nem is tudatosan, az ajtó előtt maradtam, mintha el akarnám állni az útját. Ön elém állt, és miközben a kilincsért nyúlt, hadarva megkérdezte, hogy egyébként mit terveztem mára. Mondtam, hogy hiába gondolkodtam, semmi sem jutott eszembe, de azért szerettem volna egy pillantást vetni a Tanár Úr farkára, mert halványulnak az emlékeim. Ön azt mondta, nem volna jó megmutatnia, mert attól tart, ha ránézek, meg is kívánnám, aztán először csak szaglásznám, nézegetném, mint valami gőzölgő ételt, de aztán elveszíteném az önuralmam, befalnám, és erre most nincs ideje, de mit szólok az ujjaihoz? Nem válaszoltam, az ujjaiból nem néztem ki semmi jót. A nadrágomat és a bugyimat letoltam a térdem alá, annyira, hogy állva szét tudjam rakni a lábam, az ajtónak támaszkodtam, és csípőmet előretoltam. Ön benyálazta a mutató- és középső ujját, kicsit megsimogatta a puncim, majd belém is nyomta, és forgatni kezdte bennem, mint amikor a csavart a vájatába tekerik be. Rövidesen kihúzta, és benyálazta egész kezét. Nem éreztem, mit fejezhetett ki az arcom, de Ön elmosolyodott, micsoda riadalom, mondta, aztán ökölbe szorított kezét csavaró mozdulatokkal elkezdte a hüvelyembe nyomni. Nehezen ment, ezért erősebben próbálta, olyan volt, mintha egy ápoló kezelt volna, mintha vérvételen lettem volna, ahol jobban járok, ha nem nézek oda, az arcát lestem, remélve, hogy látom majd rajta, hogy begerjed arra, hogy feszegeti a puncim, de erről szó sem volt. Az arca egy kutató-arc volt, tele volt kíváncsisággal, szakmai érdeklődéssel, egy olyan tudós arca, aki sokszor olvasta már, minek kell történnie a kísérlete alatt, de még sosem próbálta ki a laborban. Egyre csak passzírozta be az öklét, néha kihúzta, újranyálazta, és tolta is vissza, míg teljesen belém nem fért. Akkor abbahagyta ökle mozgatását, csak benne hagyta a hüvelyemben, hadd szokjam meg. A művelet kezdete óta először rám nézett, és másik kezével megsimogatta az arcom. Rámosolyogtam, erre kihúzta belőlem az öklét, és elővett az íróasztal fiókjából egy törlőkendőt, letörölte ökléről saját nyálát, megszagolta a kezét, aztán az én orrom alá rakta, én is megszagoltam. Fölkapta az aktatáskát, kezet nyújtott. A keze az én kifeszített puncim szagát árasztotta. Kézfogás közben megköszönte a bizalmam, én rákérdeztem, hogy a jövő héten folytatjuk-e, Ön bólintott, majd kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, előre engedett, és elköszöntünk egymástól. 

Kapcsolat (negyedik hét) 

Egy hét múlva bekopogtam a szobája ajtaján. Ön gyorsan beengedett, és leültünk az íróasztal két oldalán egymással szemben. Megkérdezte, hogy mit szeretnék csinálni, én mondtam, hogy ezúttal jó volna beszélgetni. Azt hittem, kívánságommal meg fogom botránkoztatni, de csak jóindulatú meglepettség látszott az arcán. Kigombolta a sliccét, így ülve, belenyúlt, és elővette a farkát. Merevsége közlésértékű volt, hatalmas erekció. Én fölálltam, csak alulról vetkőztem le, megkerültem az íróasztalt, egyik lábamat átvetettem magán, úgy, mint a lovon, óvatosan ereszkedtem az ölébe. Közben jobb kezemmel a farkát a hüvelyem nyílása felé irányítottam, mintha karóba akartam volna húzni magam, lassan magamba csúsztattam, és csak ültem az ölében. Így már elkezdhettünk beszélgetni. Közben lassan mozogtam, nem akartam, hogy elélvezzen, de az erekciót fönt akartam tartani. Ön megkérdezte, hogy három hete hogy jutottam arra, hogy belefogjak egy ilyen jellegű kapcsolatba magával, én mondtam, hogy arra gondoltam, egyszeri alkalom lesz, és ez volt a legjobb ötletem arra, hogy szorult helyzetemből kiváltsam magam. Miközben rágyújtottunk egy szál cigarettára, elmondta, milyen érdekesnek találta az összefüggést az óra és a találkáink között, az ideológia teste és a test ideológiája között, de már nem tudtam figyelni, mert ahogy csúszkáltam magán, és a hasa izgatta a csiklóm, éreztem, hogy egy-két mozdulat hiányzik, hogy elélvezzek, és összenedvezzem a Tanár Úr hasát. Miközben élveztem, Ön is abbahagyta a beszédet, csak nézte az arcom. Közepes orgazmus volt, jó sok nedvvel. Ön a hasához nyúlt, benedvezte a kezét, és rezzenéstelen arccal megkérdezte, hogy jöhet-e. Én bólintottam. Nedves kezét a hajamra, majd a derekamra csúsztatta, és lefelé nyomott, majd kicsit fölemelkedett a székből, mintha a bennem lévő farkával még jobban le akarna szúrni, egyet döfött, és éreztem, ahogy dől a spermája a hüvelyembe, mintha egy locsolócsövet dugtak volna fel. Miután elélvezett, kihúzta, én pedig a számba vettem a Tanár Úr farkát, hogy lenyalogassam, letisztogassam, hogy vissza tudja húzni a gatyáját. Szerencsések vagyunk – mondta. Én bőszen bólogattam, becsültem azt, amink volt. Viszontlátásra, Tanár Úr. 

Nem beszélünk róla (ötödik hét) 

Reggel hagytam egy üzenetet a neve alatti mappában, megírtam Önnek, hogy görcsöl a hasam, és sokat kell olvasnom, ezért nem tudok eljönni a konzultációra. Otthon maradtam, fekve, ömlött belőlem a vér, közben olvasni próbáltam. Ön eljött a lakásomra. Bekopogott, bekéredzkedett és bejött. Hozott egy zacskó banánt, jobbulást kívánt, érdeklődött, hogy hogy haladok az olvasással. Én elmondtam, hogy megrettentem attól, hogy eljött a lakásomra, és hogy lassacskán haladok az anyaggal. Ön biztosított, hogy ijedelmem alaptalan, csak eljött segíteni, és ha a segítségét nem óhajtom igénybe venni, akkor azonnal elmegy. Mivel sikerült meggyőznie, megengedtem, hogy mögém feküdjön, és Ön is végezze a dolgát. Magzatpózba göngyölődve olvasgattam, maga a hátam mögött szuszogott. Aztán végigsimított a hátamon, de amikor megfordultam volna, hogy viszonozzam a közeledését, rám rivallt: Nem. Olvass tovább! Fölrántotta elnyűtt hálóruhámat, letolta fehér otthoni bugyim, és oldalról belém hatolt. Elkezdett baszni, közben cuppogott a puncim a vértől, görcsölt a hasam. Amikor sóhajtani, vagy mozdulni akartam, rám pirított, hogy koncentráljak a dolgomra, és ha úgy könnyebb, olvassak hangosan. Közben egyre csak döngölte belém a farkát, olyan hangja volt, mintha cölöpöt vernének a talajba. A szőrei a ragacstól odatapadtak a seggemhez. – Olvass hangosan! – Elkezdtem fölolvasni: „Habár erős és sokáig érződő szaga miatt az ecetet sokan nem szívesen vetik be, mégis érdemes vele számolni, mert az egyik legjobb vízkőoldó, ráadásul a pénztárcádat is kíméli.” Nagyon jó, helyes, koncentrálj – búgta a Tanár Úr elfúló hangon. Koncentráltam én, amennyire csak tudtam, de úgy éreztem, hogy méhem kacskaringós vonalait most kalapálják egyenessé. Fáj? Igen. Jó? Igen. A vérszag szétáradt a szobámban. Beivódott mindenhova, maga meg csak baszott ész nélkül, már nem szólt hozzám, csak egyik kezével tartotta a fejem, hogy a könyv lapjaira nézzek, máshova ne, pláne ne magára, nem akarta, hogy meglássam így magát, mert nem tanulnék belőle. Nem emlékszem, hogy lett vége, egyszer csak abbamaradt. Kikecmeregtünk az ágyból, átfutottunk a fürdőszobába, és a kádban állva mostuk le magunkról a vért. Mindenki saját nemi szervét mosta, egy ideig csak a sötét rózsaszín víz csobogott. Aztán, mikor már törülköztünk, egymásra néztünk, és hallgatólagosan arra jutottunk, hogy erről az esetről soha nem beszélünk senkinek, egymásnak se. És hogy ezzel a pillanattal minden maradjon a régiben, minden maradjon korrekt,  hogy jövő héten konzultáljunk emberek módjára. Fölöltözött, én kikísértem, elköszöntem, Ön elmenőben jó étvágyat kívánt a banánhoz. 

(Magával álmodtam, most először. Azt álmodtam, hogy dísztököket rajzol a füzetébe, és megkérdezi, mire emlékeztetnek engem ezek a tökök. Jó nagy faszokra emlékeztettek. Összenevettünk. Közben emberek jöttek be a terembe, körénk gyűltek, és nézték, ahogy nevetünk. Ön elszégyellte magát, és nem nevetett tovább. Nyilvános helyen mókázni illetlen. Én sem nevettem tovább. Hogy hívják a királyt a Walesi bárdokban? – ezt kérdezte tőlem, én válaszoltam: Edward király. Erre ön arrogánsan feltolt állal körbenézett a társaságon, azok mind bólogattak, maga összekacsintott velem, és megint nevettünk kacskaringós dísztökein.) 

Kapcsolatépítő tréning (hatodik hét) 

A lábai előtt térdeltem, és néztem a farkát. Immár hatodszorra láttam, és nem tudtam betelni vele. Ez most egy fontos alkalom, afféle vízválasztó – mondta. Én szörcsögtem egyet válaszul, be volt dugulva az orrom. – Mehet? Ha igen, nyisd ki a szád – és elkezdte a számba tolni a farkát, mikor a torkomhoz ért, öklendezni kezdtem, próbáltam levegőhöz jutni, de az orromon nem kaptam eleget, a számat meg betömte a Tanár Úr farka. Kétségbeestem, de megígértem, hogy nem segítek a kezemmel, nem ficánkolok. Nem kaptam levegőt, de Ön mondta, hogy ne idegeskedjek, biztonságban vagyok, próbáljak megnyugodni. Próbáltam, de egyre nehezebben ment. A szám két sarkán egy apró csíkban szüremlett be a levegő, ezen vegetáltam végtelennek tűnő szopásom alatt. De nem kaptam oda, nem húztam ki, minél tovább ki kellett bírnom. Próbáltam levegőt venni az orromon, kevés sikerrel, próbáltam könyörgően nézni magát. Abban a képtelenségben reménykedtem, hogy tud lélegeztetni a farkával. Aztán megnyugodtam egy kicsit, és valóban könnyebben ment, mintha több levegő szűrődött volna be, nemcsak a számon és orromon, de a bőrömön is. Így maradtunk, szinte mozdulatlanul. Aztán kihúzta a számból a farkát, és én végre vehettem egy mély levegőt. Komótosan föltápászkodtam, és fogadtam a csókjait. Nem igazán csókolóztunk eddig, most viszont elhalmozott velük, megölelt, dicsérgetett, míg teljesen el nem teltem a bókokkal. Aztán azt mondta, messze fölülmúltam a várakozását, és hogy milyen jó látnia tanárként, hogy mennyit fejlődtem e néhány alkalom alatt, és hogy szintet léptünk, ez már bizonyos, hogy egy hét múlva okvetlenül látni akar, de most sietnie kell, problémái akadtak a magánéletében, bocsássak meg. Természetesen, gondoltam, hogy van magánélete, meg hogy ebből adódóan problémái is, de a Tanár Úr biztosan bravúrosan oldja majd meg őket, hiszen hihetetlen ember. Olyannyira, hogy nevével már engem is fémjelez. Csókolom, Tanár Úr, Isten áldja meg magát! 

Elsősegély (hetedik hét) 

Megvizsgálom, ha mindent rendben találok, otthonába emittálom. Ezt a játékot úgy kell játszani, hogy teljes mértékben meg kell feledkezni játék mivoltáról. Vetkőzzön le. Közepesen vértelt bőr, közepesen táplált. Bőre sima, elváltozás jele nem észlelhető. Reflexei rendben. Ritmusos szívhangok. Has puha, betapintható. Feküdjön, kérem, föl, be fogom helyezni az ujjam a fenekébe. Ujjal elérhető mélységig kóros nem tapintható. Be kell nyomnom a péniszemet.  Tudom, hogy kellemetlen, nyugodjon meg. Pénisszel elérhető mélységig kóros nem tapintható. Ánusz menti bőrhátya vékony. Péniszre vérnyom tapad. Rakja szét a lábát. Ráhelyezem az ujjam a clytorisára. Pulzus rendben. Jobb lábát emelje fel. Rendben. Most a balt is. Tartsa. Ne engedje le. Fizikai megerőltetéstől korai izzadás. Újra megmérem a pulzusát. Gyors. Távolabbi anamnesisben lényeges megbetegedést nem említ. Terheléses EKG végzése szükséges. Emelje fel a felsőtestét, és csússzon közelebb. Rendben. Ön elé állok, csússzon rá a péniszemre. Így. Most minél nagyobb energiabefektetéssel csinálja. Jó. Arca közepesen vörös. Önre kötöm a kábeleket. Ne álljon le, így kell megnéznünk a szívműködést, csinálja egyre gyorsabban. Ennyi nem lesz elég. Erőltesse meg magát. Még. Rendben. Hagyja abba. Szívműködés rendben. Váladék mértéke elégséges. Hüvely állapota jó. Enyhe kiszáradás. Intravénás folyadékpótlás nem szükséges. Javallott orális jellegű utánpótlás. Nyissa ki a száját. Bele fogom tölteni az ondót. Félrenyelés lehetősége fönnáll, vigyázzon. Csinálja ön. Fogja meg, húzgálja. Verje ki. Izomműködés közepes. Tartsa a szájához. Mindjárt jön. Ez az. Így. Ne tartogassa a szájában. Nyelje le. Kiszáradás mértéke csökken. Stabil életjelek. Teljesen egészséges. Teljesen elégséges. Nyugodtan hazamehet. Amennyiben jelentkezik valamilyen tünet, úgy várom fölülvizsgálatra. A valamilyen alatt azt értem, bármilyen. Ne nézzen, öltözzön föl. Nagyon jó volt. Vége van. Majd csukja be az ajtót maga mögött. Viszontlátásra. – Viszontlátásra, Tanár Úr. 

Hallgató (nyolcadik hét) 

Dolgozószobájának asztalán feküdtem. Akkora volt a sötétség, hogy nem tudtam eldönteni, csukva van-e a szemem. Meztelenül feküdtem a sötétben az asztalon. Csöndben voltam, várakoztam, hátha történik valami. Nem tudtam, hogy Ön hol lehet. Néha megcsikordult egy szék vagy asztal, ahonnét jött a hang, oda gondoltam magát. Attól tartottam, meg fog ijeszteni. Hosszú percekig tartottam ettől. Próbáltam úgy ijedezni a csikorgó széktől, hogy ne rezdüljek meg, úgy csináltam, mintha tetszhalott lennék. Sokat segített volna, ha befoghattam volna a fülem, de ahhoz mozdulnom kellett volna. Kezem a testem mellett szépen elrendezve, mintha ravataloznának. Kint esett az eső, fújt a szél, recsegett a fa, vagy recsegett a faszék. Nem tudtam elvonatkoztatni a székétől. Öntől se tudtam elvonatkoztatni, hiába esett az eső, Ön ült a székében, és nyikorgott. Hogy véletlenül nyikorgott-e, vagy direkt nekem szánta, azt nem tudom. Azt reméltem, teljesen mozdulatlan vagyok, de ez nem volt igaz: majdnem teljesen mozdulatlan voltam. Aztán nem nyikordult meg semmi. A csöndtől jobban féltem, mint a zajoktól. Nem tudtam, hol van a Tanár Úr. Lehet, hogy közelebb jött hozzám, lehet, hogy az arcom előtt van az arca. Milyen távolságból éreztem volna a leheletét, nem tudom. Nem tudom, hogyan tudott nesztelenül közelebb jönni. Az is lehet, hogy a helyén maradt, csak épp már nem mocorog. Hogy láthat el akkor idáig? Én se látok el odáig. Addig feküdtem mozdulatlanul, ameddig csak bírtam. Elgémberedett tagokkal föltápászkodtam. Elbotorkáltam a falig, ott kitapogattam a villanykapcsolót. Már éppen elnézést akartam kérni, amiért izzadt kezemmel összefogdosom a fehér falat, de mikor fölkapcsoltam a villanyt, láttam, hogy nem ül a székében, és mikor körbenéztem, láttam, hogy a szobában sincs sehol. Hogy mikor ment el, nem tudom. 

Az utolsó (kilencedik hét) 

Kilencedik hetünk szerdáján azt álmodtam, hogy ismételni akartuk az egész féléves anyagot, de nem olyan sorrendben, ahogy megtörténtek, hanem tágulási szempontból, legkisebbtől a legnagyobbig. Először a semmi volt. Ezt úgy ismételtük, hogy nem tettünk semmit. Majd én az asztalra feküdtem, és széttártam lábam, hogy a második lépést (az ujjnyi tágságot) végrehajthassuk. Ekkor Ön megpróbálta benyomni puncimba az ujját, de nem éreztem, hogy hatolna valami belém. Ön elvörösödött, és elvékonyodott hangon azt mondta, nincs itt a lyuk. Azt gondoltam, játszik megint, de amikor odanyúltam én sem találtam. Kértem, hogy irányítsa puncimra az asztali lámpát, hátha úgy látszik, de nem látszott. Egyszerűen eltűnt. A Tanár Úr próbált viccelődni, hogy tán bevarrtam, vagy mi, mert nem gondolta, hogy lesz vele olyan, hogy még a lyukat se látja. Meg hogy így kénytelenek leszünk abbahagyni, mert ha nincs vákuum, ami beszívná, akkor meg vannak kötve a kezei, bezárt a bazár. Arra gondoltam, lehet, hogy ez csak egy vicc, ezért megkértem, nézze meg, megvan-e még a farka, de sajnos megvolt, így nem nevettem, Ön azért kuncogott egy kicsit. Kérdezte, hogy nyugodt vagyok-e, mondtam, hogy teljes mértékben, bár aggaszt, hogy egy szervvel kevesebb van, úgy, hogy még azt sem vettem észre, hogy eltűnik, mert ha valami más részemet amputálnák, akkor az feltűnne, mert fájna. Meg emlékeznék is rá, legalábbis arra biztos, hogy amputálni kell, aztán elaltatnának. Ekkor arra jutottam, biztosan álmodom, mert minden ezt támasztja alá, csak az nem, hogy a fölismeréstől nem ébredtem fel. Kezdtem szükségét érezni az ébredésnek, nyomasztott, hogy képtelen vagyok, és az is, hogy maga nem az. Álmomban emlékeztem rá, hogy ha valaki álmodik, és nem tud felébredni, akkor meg kell csípni, vagy pofozni, hogy visszahozzák az éberségbe. Ha most álmodom, Tanár Úr, akkor kérem, üssön meg! Ön először hezitált, mert úgy gondolta, azt azért már Ön se tenné, én meg kérleltem, hogy üssön már meg, hogy néha egy pofon mindenki javára válhat, most meg pláne üssön meg, mert ez az egyetlen kiút, csak így lehet vége. Addig könyörögtem, hogy végül jó erősen pofon csapott.