Aki kilógott a századából

Saját bevallása szerint egyedül Tandorit nem tudta utánozni; a kortárs kritika nem tudott mit kezdeni páratlan sokszínűségével. A szellem embere, akit a fizikai romlás lenyűgöző magasságokba repített. Orbán Ottóról beszélgetett Dérczy Péter, Parti Nagy Lajos és Nyerges Gábor Ádám.

A vásznon ingadozó-remegő nyakkal, hullámzó hangon felolvas. A sorok mégis tisztán, csiszoltan gördülnek a nyelvéről. Küzd, hogy egyensúlyban tartsa teste szüntelen mozgását, miközben a ritmika sehol nem döccen. Archív felvételek, nemcsak a küzdelmes időszakból, a sármos ifjúkor pillanatairól is. „A betegség megmentett attól, hogy nemzetközi playboy legyek” – idézi egy felvételen az ironikus mondatot Lator László, s ebben a mosolyogtató szarkazmusban ott van, ami olyan naggyá tette ezt a költészetet: hogy Orbán a kés alól küldi tudósításait, és minél fájdalmasabban ragyog fel sorsa, annál csodálatosabb költészetet művel – mutat rá Lator. Naponta kizsarolta magának a gyógyszerekkel azt a két-három órát, amikor dolgozni tudott.

Elmosódó idő 

A Nyitott Műhelyt a költő családtagjai mellett írók, költők, olvasók népesítik be, otthonos közösséggé kovácsolódva rögtön, akik valahogy még mindig élvezik ennek a – mint később Parti Nagy Lajos fogalmazott – végtelenül kedves embernek az auráját. Még ha olyan fiatalok is, hogy nem ismerhették személyesen. Nyerges Gábor Ádám is ehhez a generációhoz tartozik, s talán emiatt is teszi meg a Szépírók Társasága közreműködésével szervezett beszélgetés központi magjának a kérdést: miért nem irányul elég figyelem Orbán Ottó költészetre, miközben huszadik századi klasszikus?

Nyerges Gábor Ádám: Hová lett mára Orbán Ottó költészete?

Dérczy Péter a köztességgel magyarázza, miért szorult ki egykor a recepció figyelméből. Időszerűségében afféle „két szék között a pad alá” eset volt Orbáné: pályája kezdetén-közepén még bőven őrizte a hatvanas-hetvenes évek hosszúvers-korszakának filozofikusságát, metaforikusságát, de bőven elébe ment a posztmodernnek, ami akkor még nem volt divat. Már jóval Petri előtt megvalósította a költészet közbeszédhez közelítését, ahogy az irónia is korán megcsillant nála. Amivel akkor nem tudott mit kezdeni a kritika.

Parti Nagy Lajos mindezzel egyetértve egy általánosabb problémát is emleget: napjainkban összekeverjük a hírességet az irodalmi hírnévvel. Ma az van, aki látszik – képernyőn, interneten. Azzal foglalkoznak, aki a művészet mellé valami botrányt is tud kavarni, az alkotás kevés. Ugyanakkor Orbán Ottó életműve nagyon alkalmas arra, hogy bármikor divatba jöjjön. „Egy hatalmas óceán, amelybe bárhonnan be lehet lépni” – szól az íróból a költő.

De hogyan lehet kimazsolázni az egyedi ízeket ebből az összetettségből? – firtatja Nyerges Gábor Ádám, és beszélgetőtársai csak ekkor melegszenek bele igazán a kérdés szétszálazásába, mitől volt olyan különleges, a kritika számára mégis nehezen emészthető ez az életmű. A probléma az volt, hogy ezen a próteuszi személyiségen folyton az egyediséget kérték számon – magyarázza Dérczy. A kilencvenes évektől azután a posztmodern pedig épp a túlmetaforizáltságot vetette a szemére. Valóban óceán ez a líra, helyesel Dérczy, és külön megkapó, hogy már a húszéves kori darabokban ott csírázik, amit az érett, nagy költőben ünneplünk.

Dérczy Péter: a köztes lét mindig nehéz

„Aki ennyi mindent csinál, azon nem lehet teóriákat kipróbálni” – összegzi frappánsan Parti Nagy a kortárs recepció értetlenségét. Egyébként a vége felől, a kilencvenes évektől lehetne, lenne érdemes megragadni és ismertebbé tenni az életművet. Fontos megjegyezni, egészíti ki Dérczy, hogy a hatvanas-hetvenes évek emelkedett méltóságát, metaforikusságát is már mindig ott kíséri a humor, a szarkazmus. (Hát kinek volt akkor a költészetben humora? – teszi fel a költői kérdést a kritikus.) A nyolcvanas évektől Orbán lírája már egyértelműen eltolódik a könnyedebb nyelv, a humor, a szarkazmus irányába, ám ahogy korábban: ezekkel párhuzamosan mindig jelen van a méltóság, az emelkedettség.

Elementáris kajánság szól belőle – fogalmaz Parti Nagy. Zsigerileg ironikus, akárhogy nem akarja, kibukik belőle, mert a kontextus hozza elő. Ezért nem fogadta be a kora sem. A posztmodern felől nézve meg túl komoly. Ráadásul a politikai vers „senkinek nem áll jól” – mondja Parti Nagy. Orbánnál persze nem pőre politikai költészetről van szó, sokkal összetettebb, árnyaltabb a kép. Azok a közéleti művei a legjobbak, magyarázza Dérczy, amelyek nem olyan direktek, mint az Édes hazám (igen, Orbán Ottó írt előbb ilyen címmel verset) – így például a Magyar népdalhoz vagy a Hallod-e te sötét árnyék. És nem szégyellt reflexiókat sem bevonni a versbe, megesett például, hogy kritikára versben válaszolt. Parti Nagy kitér magának a közéletnek a változására is: a kilencvenes évekre az ellentétes oldalak párbeszédére irányuló vágy elhalványult mindenkiben, Orbán Ottóban is több volt már a keserűség.

Parti Nagy Lajos: teóriknak ellenálló költészet az Orbán Ottóé

Dérczy is, Parti Nagy is felolvassa azokat a műveket, amelyek személyesen közel állnak hozzájuk, és meglepetésként elhozták magukkal. Dérczy egy egészen korai, remekbe szabott zsengét oszt meg: ’57-es vers, de csak a ’86-os gyűjteményes kötetbe kerülhetett be. „Később értettem meg, miért” – teszi hozzá a kritikus, és meghallgathatjuk az Elégia egy szamárhoz sorait. Bravúros lírai önarckép, nem kérdés, soha jobb csattanót. Parti Nagy réges-régi kiadást tart a kezében, A világ teremtése és egyéb badarságok. Orbán híres paródiáit és „badarkáit” tartalmazza – Parti megkockáztatja, hogy felülmúlja benne Karinthyt. Mi is hajlunk rá. Azaz beleszövi a mestert is: úgy ír zseniális paródiákat a hetvenes évek szerzőiről, hogy közben folyton kicsengeti Karinthyt is. Parti Nagy Simon István és Pilinszky-utánzatot olvas fel – a hatás nem marad el.

Végül a személyes élményekről mesélnek. Már mindketten a hosszúra nyúló halálos kór időszakában ismerték meg. „Elképesztő volt, ahogy anyagává, hajtóerejévé tette a betegséget, akárcsak a magyar és világköltészetet” – mondja Parti Nagy. A betegség második évtizedére érett olyan tökéletesre a művészete, hogy bármihez nyúlt, arannyá lett. Az író Horváth Dávid fotóját ajánlja Orbán szeméről, az megdöbbentő. És nem kevésbé csodálatra méltó, milyen tiszta maradt a szelleme – jegyzi meg Dérczy, aki a kilencvenes évektől rendszeresen feljárt Orbánékhoz, mert az összegyűjtött kötetet szerkesztették együtt. Sok textológiai gond adódott a szövegekkel, de Orbán a legsúlyosabb állapotában is egyetlen felolvasott sorból tudta, mi lesz a hiba, akár csak egy rövid-hosszú magánhangzótévesztésről volt.

Aki vett a művekből, támogatta a Nyitott Műhelyt

Hogy hol helyezhető el ma az életmű? Nem kérdés, hogy a Kosztolányi, József Attila, Weöres Sándor sorban – feleli Dérczy; Parti Nagy kiegészíti Petrivel, Nemes Nagy Ágnessel, de valójában nincs értelme méricskélni, neveket sorolni, teszi hozzá sietve. Köztük a helye. És még egyszer: bármelyik pillanatban divatba jöhet az életmű. „Ez már rajtatok múlik” – mondja búcsúzóul Nyerges Gábor Ádámnak.

Nemzedékek továbbadják

A vetítőn a család jóvoltából újabb régi felvételek tűnnek fel, A magyar népdalhoz-t mondja a költő; a paródiákat nem lehet hangos nevetés nélkül megállni; Réz Pál beszél a Hallod-e te sötét árnyék egykori kötetbemutatóján; Kornis, Mácsai, Máté Gábor elmondják a legnagyobb verseket; s végül, míg szedelőzködünk, Sebő Ferenc énekli a Hallod-e te sötét árnyékot. És elűzve minden sötétség.

*

Orbán Ottó

Elégia egy szamárhoz

Utak szegény szörnyetege,

te vagy köztünk az egyetlen igaz,

mint a nyárson piruló szentek,

túlvilági hangon ordítasz,

s keresztbeállsz a síneken,

hiába vernek orrba,

véres szemed forgatod és csapzott fejed

lesunyod a szikrázó porba.

A villamos megáll, s mint a darázs

idegesen körbe repül a perc,

míg te tudatalatti

eszményeidért vezekelsz.

Szőrös szabadság, Költészet-Bozontú,

lihegve állsz az égető napon,

s káromkodó parancsolód,

szöges bakanccsal rúg pofon.

Az ember rádnéz és orra nyergén

röhögni kezd a szemüveg,

míg helytállsz és a huszadik, hullaszagú

századból kilóg – a füleg.

    Szöveg és fotók: Laik Eszter