Aranykori születésnap
A díszteremben már az ünnepi műsor előtt üde nyüzsgés fogadta az érkezőt: egy egyetemi oktató népszerűségét messziről meg lehet állapítani. Fried István nem is nagyon szabadult ki a gratulálók gyűrűjéből, mindenfelől a „Tanár úr! Tanár úr!” üdvözlés hallatszott, volt, aki ajándékkal érkezett. Sok egykori és jelenlegi tanítvány jött el, ahogy a költők, irodalmárok is számosan képviseltették magukat. Az est szervezője, Murányi Sándor Olivér köszöntötte az egybegyűlteket, és gyorsan hangsúlyozta: a tanár úr nem szereti a nagyszabású ünneplést, így ne is számítsunk hosszas ceremóniára.
Első köszöntőként E. Csorba Csilla, a PIM igazgatója arról beszélt, valaha együtt dolgoztak az Országos Széchényi Könyvtárban, de munkakapcsolatuk azóta sem szakadt meg, hiszen rendszeresen meghívják a professzort előadni a múzeum tematikus rendezvényeire. Így legutóbb az „Álmok köntöse” című kiállítás Alma Mahler-szalonjára, de a Márai-konferenciákról sem hiányozhat. Nem véletlenül tartozik Fried István azok közé, akik Herder-díjat kaptak: európai műveltsége, s ahogy a társművészeteket, azon belül a zenét integrálja az irodalomtudományba, páratlan kincs. E. Csorba Csilla egy Mahler-cédégyűjteménnyel lepte meg a nyolcan éves mestert, aki örömmel vette át az ajándékot.
Murányi Sándor Olivér a jelenleg Berlinben ösztöndíjjal időző Esterházy Péter üdvözlő sorait olvasta fel, majd Balla Zsófiának adta át a szót, aki köszöntésképp József Attilát idézte: akik ma itt összegyűltek, örülnek, hogy látnak „ma itt fehérek közt egy európait”. A költő egy Svájcban született versösszeállítással köszöntötte fel az ünnepeltet. „A világ szabálya abban áll, hogy tudósok vagy gyanútlan emberek meglelik” – szólt A reggel színe egy sora, melyre az „Isten, ha nincs is, működik” felelt. S aztán a Létezz zárósorai: „Úgy döntöttem, már nem halok meg. / És nem halsz meg te sem. / Hiszen vagy. Súlyosan átjár a teremtő erő: / vágyam, hogy létezz. Légy nekem.”
Báthori Csaba tanulmánya, melynek egy részletét olvasta fel, szinte egyenes folytatása, továbbgondolása volt Balla Zsófia verseinek. Báthori – tisztelegve Fried összehasonlító irodalomtudósi munkássága előtt – egy Shakespeare, Goethe, Baudelaire, József Attila munkáit összevető elemzésben fejtette ki, hogy a költészetben „a régiek ereje hogyan erősíti fel az utódok kifejezéseit”, s a művek közötti párbeszédből születő kölcsönös megtermékenyülés – történjen akár tudatos átvétel vagy rokoni szemléletű hasonlóság alapján – hogyan vonul végig évszázadok irodalmán. „Mennyi és mennyi kiindulópont, szövődés a művek vonulatában!” – állapította meg az irodalomtörténész-műfordító, és több példával is illusztrálta, hogyan vonult be egy-egy shakespeare-i gondolat (az átvételeket egyébként hevesen elutasító) Goethe soraiba, s aztán hogyan bukkan fel Baudelaire-nél vagy József Attilánál. „Miután nincsen sehol, mindenütt lehet” – veszi át szinte szó szerint Shakespeare-t Baudelaire; „Úgy szállong a semmi bene, mintha valaminek lenne pora” – írja József Attila.
Az elemzett műrészletek végén Báthori Csaba azzal összegezte tanulmányát: a tanári munka is épp ilyen fontos kapocs a generációk, korok szellemi áramlása között, s ahogy a szülőnek szóló régi intelem arra kérte, ne hagyja magára soha gyermekét, tanítványai ugyanezt kérhetik tanáruktól.
Nemcsak az irodalomtörténet nagy alkotásai, de a köszöntők is összekapaszkodni látszottak az est folyamán, hiszen Tandori Dezső távolból elküldött verse, melyet Murányi Sándor Olivér felolvasásában hallgathattunk meg, a „goethei példát láttató” mesterhez, mesterről szóltak, Fried István tanítványa lettem címmel. Gergely Ágnes sem tudott személyesen részt venni az esten, így az ő ajándékát is Murányi adta át: az Álomoktáv című verset hallgathattuk meg. A költemény azt a korszakot idézi fel, amelyre Gergely kísérő soraiban is kitért: Fried Istvánnal és Orbán Ottóval csoporttársak voltak az egyetemen.
Csehy Zoltán Mahlerhez tért vissza versciklusával, melynek darabjai a zeneszerzőt parafrazálták – nem is aktualitás nélkül, hiszen, mint Csehy felhívta a figyelmet, Fischer Iván épp azokban a percekben kezdte Mahler-vezényletét Pozsonyban. A fiú csodakürtje – Mahler-rontások darabjai a Csehyre jellemző pergő ritmusú, szellemes, frivol költemények, amelyek kellően derűsre is hangolták az ünnepség folytatását.
A díszterem jobb oldalán helyet foglaló egykori tanítványok, akik mára beérkezett költőkké-szerkesztőkké avanzsáltak, végig hozzátettek a jó hangulathoz. Ám amikor Murányi Sándor Olivér a Fried István vezetése alatt a disszertációikat sosem befejező doktoranduszhallgatókat hozta szóba, mindegyikük találva érezte magát, és a nevetés vette át a főszerepet. Kivételként csak Karácsonyi Zsolt doktorált le valóban: „A tanár úr hathatósan kirángatta az elmémből a disszertációt” – mondta immár a mikrofon előtt állva. Az ünnepeltet az Erdélyi Írók Ligája, valamint minden fiatal erdélyi szerző nevében köszöntötte, akiknek Fried István régi pártfogója. Karácsonyi többek között A nyári kép, az Archaikus Apolló-korzó és a Lezárt szabadvers című költeményeit olvasta fel egykori tanárának és a közönségnek.
S ha már ennyi barát, tanítvány méltatta a mestert, egy kicsit őt magát is hallgathattuk a kivetítőről: a bejátszásban az Irodalmi Jelen 2012-es díjátadója alkalmából felvett interjú pergett, melyet Boldog Zoltán készített, aki maga is szegedi tanítvány volt. A beszélgetésben Fried István nemcsak az elmúlt évek fiatal erdélyi irodalmának alakulását vázolja fel, de kitér a bölcsészkarok sorsára, az esszé helyzetére és az internet szerepére az irodalomtudományban – no és az egyetemisták életében, akik „már régesrég leszoktak a könyvtárba járásról”.
Kelemen Zoltán a Szegedi Egyetem Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszéke nevében üdvözölte az ünnepeltet, s arról beszélt derűsen: ha tőle megkérdezik, mégis, mi az a komparatisztika, a mai napig nem tud rá választ adni. Kelemen Borgest idézte, aki szerint az argentin irodalomnak csak akkor van értelme, ha része a világirodalomnak. Ugyanez igaz ránk is, emelte ki Kelemen, és arra emlékeztetett, mi még kitüntetett helyzetben is vagyunk, mert még egy világirodalmunk van: a nemzetiségeink irodalma. A Szegedi Egyetemen Fried István volt az első, aki odafigyelt erre a közép-európai, Kárpát-medencei irodalomra. „Közép-Európa nem létezik, csak egy esély – idézte zárásképp Kelemen Zoltán Mészöly Miklóst. – Akkor létezne, ha a talpából kinőne a közös gyökér.” „Én a kertészt köszöntöm, aki ezért a gyökérérét nagyon sokat tett” – zárta szavait Kelemen Zoltán.
Márton László E. Csorba Csillához hasonlóan az Országos Széchényi Könyvtárat idézte fel, mint a Fried Istvánnal több évtizede zajló találkozásaik, beszélgetéseik színhelyét. Ezek rengeteget hozzáadtak műveihez, az azokhoz készülő kutatásokhoz, így a frissen elkészült, A mi kis köztársaságunk című regényéhez is. Ebből hallgathattunk meg egy kacagtató részletet Márton László kiváló színészi előadásában, melyben a megszámlálhatatlan sok hömpölyzugi rasszt sorolja fel az elbeszélő.
A próza után ismét a líra kapott szót: Polgár Anikó versfüzérrel köszöntötte Fried Istvánt, melynek némelyik darabjába a „gyerekeink is beleírtak” – mondta mosolyogva a költőnő. Gyanítottuk, hogy A csontevő és A pók című versek voltak ezek, az Euridiké beilleszkedik és az Orfeusz a színpadon már felnőtteknek szóltak.
Térey János két verset küldött el, „egyik sem ajnározó alkalmiság, az életmű részei” – tette hozzá kísérőlevelében, melyet a művekkel együtt Murányi Sándor Olivér tolmácsolt. A Paulus kavatinája és a Mint kémnek lenni Estorilban című költemények zárták a köszöntőket.
A felolvasások végeztével a moderátor szólította meg az ünnepeltet: mit nem végzett még el terveiből, s mire számíthatunk még tőle így negyven kötet után. „Még negyven kötetre” – vágta rá mosolyogva Fried István, amivel tapsot is aratott. S hogy ez szinte csak félig vicc, arról meggyőződhetett hallgatósága, amikor sorolni kezdte, milyen feladtok várnak még rá. Munkamódszeréhez illusztrációképp elmesélte: nemrég írt egy Jókai-tanulmányt, ám rábukkant egy szöveghelyre, ahol Jókai fejből idézi Ovidiust, és valószínűleg pontatlanul. Fried addig nem nyugodott, míg meg nem találta az eredeti latin sorokat, amelyek teljesen másképp szóltak, mint ahogy az író tolmácsolta őket. „Még magamnak sem hiszek, nemhogy a kollégáimnak” – jegyezte meg a tudós a kutatói gyanakvásról, precizitásról.
Februárra egyébként el kell készülnie egy Kazinczy-kötettel, amelyben több a lábjegyzet, mint maga a főszöveg, hatalmas munka. Készül egy Jókai-kötete is, valamint hamarosan komparatisztikai konferenciát rendeznek Szegeden Jókai és Goethe témában. „Hazautazom Jókaihoz” – idézte fel Márai szavait kicsit módosítva Fried István, érzékeltetve Jókai fontosságát életében. Majd egy alig vagy egyáltalán nem ismert szlovák romantikus költőről beszélt, aki „magánügye”, legalábbis többen azt állították, hogy „kitaláltam magamnak, hogy foglalkozhassam vele” – mondta mosolyogva Fried. Egy kismonográfia készül majd a szerzőről.
Az ünnepelt felidézte még a boldog, nyugodt nyárvégi pillanatokat Pozsonyban a Csehy-házaspárnál – ilyenből szeretne sokat, békés délutánokat, ahol kollégákkal, tanítványokkal együtt dolgozhat. Megköszönve a műsorban közreműködő vendégek és a szervező Murányi Sándor Olivér munkáját, a nyolcvanéves tudós az est végére tartogatta legszebb szavait. „A magyar irodalomnak csak aranykora volt. Ez nagy A-val, Arany-korként leírva is ugyanúgy igaz. Őt minden nap olvasom, hogy tisztán tartsam a nyelvemet. Soha még egy rövid cikket sem mertem róla írni. De az itt elhangzott művek mindenkit meggyőzhettek arról, hogy az aranykor ma is tart. A fellépők pedig a kortárs magyar költészet színe-javát képviselték.”
Szöveg és fotók: Laik Eszter
Kapcsolódó anyag: Az Irodalmi Jelen 2012-es díjátadója
