​​​​​​​Kezdhetném ezzel: amit nem tudunk róla, abból merítkezünk. Van is, meg nincs is. Nem emlékszem, hogy bármely versem valaha is valami különlegesen felszított állapotban született volna. Megesett, hogy kitapogattam a formát, nevezhetném választásnak is. Szesztinát szerettem volna írni, a nagy trubadúr, Daniel Arnaut utódaként – ő találta fel a szesztina-formát, mondjuk –, de csak egy kurta disztichonra futotta erőmből. Egyszer, emlékszem, kikocsiztunk a János-hegyre, és nekem megakadt szemem a fák pókhálós közei közt hancúrozó kutyákon. Vajon mit kergetnek? Egymást? A kutyák, úgy tűnik, csak rövid időre szaglászgatják egymást, – aztán lódulnak tovább egy másik szag után, egy másik far vagy fa tövéhez, és halhatatlan érdeklődéssel pár percig ott időznek.

Nyílt térre vágyunk, aprócska örömre. Nyaranta ritkán csalódik az ember: fény, forróság a reményt örökölte.

A kortárs magyar irodalom Nemes Nagy Ágnesét és Lengyel Balázsát láthattuk nemrég a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében: Balla Zsófia és Báthori Csaba beszélgetése nemcsak a költő, író, esztéta és műfordító Báthori Csaba életműve miatt volt rendhagyó, az egymásra hangoltság, az értő kérdések és válaszok, a versek és a zene összjátéka olyan volt, akár egy jól felépített, feszes szonett.

Fried Istvánt köszöntötték a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében nyolcvanadik születésnapja alkalmából pályatársai, tanítványai, barátai. Sok nevetés, megható pillanatok és emlékezetes köszönőszavak.