Megszerettette az angolokkal Nagy Lászlót, Petrit és Radnótit

Gömöri Györggyel a Janus Pannonius műfordítói különdíj apropóján beszélgettünk a fordítói munkáról, szakmáról és politikáról, a magyar irodalom angliai és lengyel jelenlétéről.

Újabban gyakran ingázol London és Budapest között. Mi az oka ennek?

Ez optikai csalódás. Tíz évig volt állandó lakhelyem Budapesten, ezt most feladtuk. Lehet, hogy a jövőben csak évente kétszer jövök majd, illetve, ha valahová meghívnak, többször.

Melyiket élvezed jobban: idegen nyelvről magyarra fordítani, vagy magyarról másik nyelvre?

Ha egy vers magyarra fordítása jól sikerül, annak örülök legjobban. Ami a magyarról angolra fordítást illeti, legtöbb versfordításom csak félig az enyém, a versek hiteles angolsága már barátom és fordítótársam, a cambridgei Clive Wilmer érdeme.

József Attila, Nagy László, Radnóti Miklós és Petri György – többek között az ő verseiket fordítottad angolra. Közülük ki találta meg leginkább a helyét az angol olvasók körében?

Makacsul tartja magát a tévhit, hogy én József Attilát fordítottam, pedig igazából csak kedves versemet, a „Levegőt!” fordítottuk le a Tri-Quarterly-nek egy amerikai barátommal, annak is már vagy ötven éve. A Kodolányi Gyulával együtt szerkesztett 1974-es Nagy László kötetünknek (Love of the Scorching Wind, OUP-Corvina) akkoriban szép sikere volt. Radnótit elég sokan fordítják angolra, de azt hiszem, mi Wilmerrel oldottuk meg legjobban a feladatot, két kötetet csináltunk, amelyekből több brit versantológiába kerültek be darabok. Petritől is két kötetet adtunk ki, őt egyértelműen mi tettük fel az angol nyelvű fordításirodalom roppant palettájára. De hogy a fentiek közül végül is mennyit adtak el, s az eladott könyveket hányan olvasták, számomra rejtély. Talán a legtöbb abból az antológiából fogyott, amit jó pár évvel ezelőtt George Szirtessel szerkesztettünk. A Colonnade of Teethről beszélek, amiről anno még Tibor Fischer is lelkes kritikát írt.

Az angolon kívül a lengyel nyelvet is magas szinten beszéled. Mennyire érdeklődnek Lengyelországban a magyar művek, Magyarországon pedig legjobb európai barátunk irodalma iránt?

Kezdem fordítva: Magyarországon csekély az érdeklődés a lengyel vers iránt. Pár éve egy magyar Herbert-válogatás kapcsán sajtóvitába bonyolódtam a kötet szerkesztőjével és fordítójával – mindez a szűkebb szakmán kívül senkit sem érdekelt. A lengyeleknél, azt hiszem, kicsit jobb a helyzet. Ők a legutóbbi időkig jobban figyeltek a magyar költészetre, mint sok más kisebb nép lírájára. Hogy csak egyet mondjak, nekem, a magyar emigránsnak többször rendeztek előadóestet (még a rendszerváltás előtt is!) a varsói Magyar Intézetben. És a krakkóiak gyakran támogatnak anyagilag magyarul kiadott lengyel irodalmat.

Hálátlan dolog bármit magyarra fordítani? Arra gondolok, hogy kevés az olvasó, kicsi a szakma, és nem egy világnyelvről van szó, mint az angol esetében. És mintha az utóbbi évtizedben a versfordítások presztízse jelentősen csökkent volna… Mi lehet ennek az oka?

A versfordító, különösen, ha nem Magyarországon él, nemigen számít senki hálájára. Számára ez hasznos ujjgyakorlat, illetve alkatába kódolt kötelesség. Kosztolányi még kínaiból is fordított, közvetítő nyelven át. Én egyenesen vagy kilencből, köztük indonézből. De hányan olvassák ma a Nagyvilágot ahhoz képest, hogy 25 év éve még hányan olvasták? Hiszen az emberek verset is alig olvasnak, hát még műfordítást? (A könnyen olvasható magyarra fordított regény más lapra tartozik). Amit viszont nagyon fájlalok: kevés kivétellel mintha megszűnt volna a fordításkritika Magyarországon.

Milyen tanácsot adnál egy most induló fiatal műfordítónak? Mit és hogyan kezdjen el fordítani? Hogyan tanulja meg a szakmát?

A fiatal műfordítóknak azt ajánlom, specializálódjanak egy-egy korra vagy jelentős költőre, ne a teljes angol vagy spanyol költészetet célozzák meg. És ha tudnak, töltsenek hosszabb időt a célországban, hogy valóban megismerjék az adott ország költői nyelvét, illetve a beszélt nyelv idiómáit. Ne bízzanak mindig a szótárban.

Gömöri György egyik kötetének bemutatóján

Szeptemberben Janus Pannonius műfordítói különdíjat kaptál. Szőcs Géza, a PEN Club elnöke hangsúlyozta, hogy a díjazottak között vannak, akik nem értenek egyet az általa képviselt politikai irányvonallal. Ha jól sejtem, rád is vonatkozott a kijelentése. Milyen megfontolások miatt vetted át mégis a díjat, ha nem értesz egyet az elismerést adományozó világnézetével?

Augusztus végén valóban átvehettem Pécsett a Janus Pannonius versfordítói különdíjat. Utána Szőcs Géza egy rádióinterjúban engem is említett, mint politikai ellenfelét a jelenlegi kormánynak és mint olyat, akinek költői-fordítói munkásságát viszont jelentősnek tartja. Megjegyzem, a magyar PEN Club díjam indoklásába belevette azt a Holokauszt-versantológiát, amelyet feleségemmel állítottunk össze még 2012-ben. Ez 18 magyar költő ilyen témájú verseiből állt. Ennek különösen örültem, és úgy gondolom, ez méltánylandó. Én egész életemben a magyar irodalmat és kultúrát igyekeztem szolgálni, mint angliai egyetemi tanár és szenvedélyes versfordító. Ugyanakkor a Szabadság téri „Megszállási Emlékmű” felállítását súlyos esztétikai és politikai hibának tartom, s ennek a véleményemnek minden lehetséges alkalommal hangot adok.

Milyen munkáid vannak készülőben?

Újabban többet fordítok angolból, mint lengyelből. A Nagyvilág közlésre elfogadta Geoffrey Hill-fordításaimat. (Hill nagyon nehéz költő!) Más helyen is jönnek fordításaim, főleg első világháborús angol költőkből. De a közeljövőben szívesen állítanék össze egy modern lengyel versantológiát saját fordításaimból. Végül is ezek 1954 óta jelennek meg nyomtatásban a hajdani Irodalmi Újságtól a kolozsvári Korunkig. Ideje lenne betakarítani a termést.