Ugrás a tartalomra

 

Szőke Imre Mátyás: Selfie (6) – Ragyogó idők

SZŐKE IMRE MÁTYÁS
SELFIE (6)
Ragyogó idők
 
 
2014. szeptember 19.
 
Debra hozott ételt, örültem neki. Legalábbis vártam rá. De csak miután megírta a Facebookon, hogy főzött, s hogy délután négy óra felé érkezne vele, addig nem éreztem semmit. Csak amit szoktam: félelmet.
Kettőig aludtam. Tegnap hajnalig tartó felolvasóest volt a Csontiban, amelyre most mindenki úgy emlékszik, hogy kivételesen jó hangulatban telt, emlékezetes este volt, közösségi élmény, pazar mulatság. Még mindig kapom a köszönőleveleket. Sokan jöttek. A végén táncoltak, búcsúzáskor ölelgették egymást, mindenki szeretett mindenkit. Az én szubjektív emlékképemben az is szerepel, hogy miután felolvastam a Kocsonya című novellámat, nyugtatót kellett bevennem, és csak nehezen múlt el a rémület: infarktust kapok. Egyre gyakrabban tör rám. Tegnapelőtt is rámtört. Tegnap is. Zsibbadás, szédülés, szúrás a szívnél, rettegés a következő pillanattól. Közben átkoztam a cigarettát, a kávét, arra gondoltam, hogy soha többé nem gyújtok rá. Átkoztam az egész eddigi életemet is. Tök logikus volna, ha most beadnám a kulcsot. Feküdtem hátul a kanapén, Debra helyettesített a pultban. Azután összeszedtem magam, beszélgettem, akivel csak lehetett, kissé zsibbadtan a gyógyszertől, de valamennyire felbátorodva, elszívtam még egy fél doboz cigit. Felszolgáltam a bort meg a pálinkát, tetőfokára hágott a hangulat. Egy srác megveregette a vállamat, és mondta, hogy te, ez a Kocsonya, ez nagyon állat volt.
 
Fél háromkor indultam a trafikba cigarettáért. Álmos voltam. Eszembe jutottak az éjszakai fogadkozások, de egyezkedni kezdtem magammal, és “mi” arra jutottunk, hogy mielőtt leszoknék, egy-két szál cigi, egy uccsó kávé még belefér. Ki az a “mi”? Nem tudom. Gyerekkoromban mindig így gondoltam magamra, azt, hogy “én” csak muszájból és hangosan mondtam, nehogy apám vagy nagyanyám gúnyolódni kezdjen: “ nézd már, a nyaccságos úr megint királyi többes számban beszél!”. Mert a csepeli gyártelepen förtelmesebb bűn annál, hogy valaki bármiben egy naccságos úrra kezdjen hasonlítani, talán nem is létezett. Esetleg, ha egy papra. És az volt a baj, hogy mi, különösen, miután az a dolog megtörtént velünk, egyre inkább kezdtünk hasonlítani hol egyikre, hol másikra. Legalábbis egy részünk. Vagy valamelyikünk. “Lusta lett, lustaság, kényes-félős lustasááááág!” Szóval, nem tudom, mikor kezdődött, és, hogy vége lesz-e valaha, csak azt tudom, hogy jócskán kamasz voltam már, amikor a többes szám első személyről komoly erőfeszítéssel, és több-kevesebb sikerrel leszoktattam magam. Én csak én vagyok, mondtam. Cigiztem, sportoltam és pornóképeket nézegettem. S ha mégis előfordult, hogy automatikusan így szóltam magamhoz: “hahó, ki kell mennünk vécére”, hát behunytam a szemem, és szigorúan kioktattam magam: “hülyegyerek, nézz már körül, rajtad kívül nincs itt senki más!” Azután életem egyik legrettentőbb időszaka lett, felnőttként, mikor ezt többé nem bírtam elhinni.
 
 
szeptember 20.
 
Emlékszem az álmomra. Majdnem lefeküdtünk egy vékony, csinos csajjal, de azután mégsem. Meglepett, hogy közel enged magához, messze a legjobb nő volt a társaságban, sokkal fiatalabb mint én. Mintha táboroztunk volna, elég sokan szórakoztak ott rajtunk kívül, és ez a lány magához húzott, smárolni akart velem. Eltöltött a félelem, hogy biztosan rosszul csókolok, tanácstalanul simogattam a testét, de azért felizgultam közben. Amikor szétváltunk, hogy levegőt vegyünk, nem mondott semmi különöset, viszont nyilvánvaló volt, hogy máris ejtett engem. A csók révén megértette, amit én eleve tudtam, hogy nem vagyok elég jó, nem is akarom ezt az egészet komolyan, nem érdemes átmennünk a másik szobába. Megsemmisítő érzés volt, amolyan “búcsúzz el az élettől, neked itt már igazán nincs semmi keresnivalód!”-érzés. Kétségbeesést, szomorúságot, lemondással elegy vágyat hagyott maga után: bárcsak ne így volna, bárcsak ne ilyen volnék, és bárcsak ne veszíteném el hamar-hamar a lányt és az életet is.
Hirtelen váltás után egy cirkuszi porondon találtam magam, ahol a legkülönfélébb egzotikus állatok vonultak fel, rinocérosz, medve, két csíkos fejű kos, bámultak rám, és én képtelen voltam eldönteni, hogy a jelenlétükben veszélyben vagyok-e vagy sem. A semmiből jöttek, kirajzolódtak, bámultak rám, majd eltűntek megint. Végül egy sohasem látott méretű, égő szemű kutyát tonettszékkel kellett távol tartanom magamtól. Felébredtem, kávét főztem, rágyújtottam a kávéhoz, és még mindig állt a farkam. Délután két óra volt. A lépcsőkhöz sétáltam, kinéztem a pince ablakán, vajon odafent süt-e a nap, és igen, hála istennek, veszettül sütött.
 
 
 
szeptember 21.
 
Ragyogó idő. Valószínűleg az év utolsó igazán meleg napja volt. Rövidnadrágban és papucsban indultam Csepelre, mintha a szomszéd utcába mennék. Leszartam, hogy nem elég szép a lábam. Kerültem az árnyékos helyeket, még a villamoson és a a HÉV-en is igyekeztem a napos oldalra ülni, hogy talán (ebben az évben, ebben az életben) utoljára még töltekezhessek a fénnyel.
A Szent Imre téren szálltam le a HÉV-ről, vetettem egy pillantást a legendás 1-es kapura, de nem tudnám felidézni, hogy mit láttam a verőfényen és az orrom hegyénél áramló levegőn kívül. Eszembe sem jutott, hogy íme, a Csepel Vas - és Fémművek nevű bálna kitátott pofája, amely évtizedeken át annyi csepeli munkást nyelt le végérvényesen, köztük a nagyapámat, a nagyapám összes rokonát, és az sem, hogy alias Weiss Manfréd, meg a többi szarság. Azon is csak így utólag mulatok, hogy annyi megemésztett eleven élet után végül az előtte álló mutogatós Lenin-szobrot is lenyelte, de ez volt részéről az utolsó nagy zabálás, hisz abban a szent minutumban megölték, felkoncolták, és darabjait lyukas fillérekért árverezték el. Azóta is ott rohadnak a kerítés mögött, senki nem tud mit kezdeni velük; mert olyan romlott húsú marha nagy állat volt ez, hogy hasznosítani és eltemetni is lehetetlen. Ami most van, utána, az szerintem nincs is. Nagyon különös nincs, nyüzsgő, alakuló nincs, de nincs. Bármire, ha gondolnék az egyenletes légzésen kívül, talán azt gondolnám, hogy tessék, Csepelen születtem, és azért születtem, hogy a szörnyeteg pofájába vessenek, hogy én legyek a friss hús, a szüzike akivel majd etetni lehet. A szájába lógtam, éreztem mocskos leheletét, amikor a körülmények összejátszása folytán megdöglött. És az is eszembe jutna esetleg, hogy akit erre szülnek, akit így nevelnek, talán sohasem válhat szabaddá, csakis fölöslegessé. Úgyhogy én Csepelre érve inkább nem gondolkodom, körül sem nézek, figyelem a saját légzésemet, minden lehető módon elvágom a gondolat útját. Fogalmam sincs, melyik a rosszabb: fölöslegesnek lenni, vagy ha egészben lenyelik és megemésztik az embert. Így sincs semmi, úgy sincs semmi, így is dögszag van, meg úgy is.
 
A húgomnál alig töltöttem egy kis időt. Jött egy levelem a NAV-tól, azt kellett átvennem. Értesítettek, hogy kívül vagyok a rendszeren február óta, nem jár nekem egészségügyi ellátás, legyek szíves nyilatkozni, mi a fasz van, nyolc napon belül, különben szarrá büntetnek. Kezemben tartva a levelet, majdnem biztos voltam benne, hogy képtelen leszek időben válaszolni, és előbb-utóbb tényleg a nyakamba sóznak egy kétszázezres tételt. Basszák meg. Az illegális pincém amúgy is döglődik, ezzel fognak halálra ítélni végleg. Mondjuk, ha tudnának a pincéről, eddig se vártak volna.
Délután háromkor Zazival, a húgommal a kis lakótelepi konyhájában cigiztünk. Állati jólesett neki a krémfagylalt, amit ajándékba vittem, mohón ette és dicsérte, milyen jó ötlet volt, valamit ebéd óta kívánt, nem is tudta, hogy mit, de mostmár biztos, hogy ez volt az. Zazi harmincöt éves, van két gyereke, és még mindig jól néz ki. A bokája például pont olyan, amilyet én szerettem volna magamnak mindig is. Ilyen bokával tuti, hogy idejekorán rocksztárrá válok, és rocksztárként az állandó nyerő húzásom (a skillem?) az lett volna, hogy szűkkörű unplugged koncerteken egész közel ülök a közönséghez, sötét selyemnadrágban, féllótuszülésben, gitárral a nyakamban, és akkor ott az én átszellemült arcom, fényes lírai baritonom, de legfőképpen napbarnított magas rüsztöm mindenkit elkápráztat.
Bebeszéled magadnak - mondta Zazi.
Már bementünk a nagyszobába, amit nemrég újítottak fel a férjével, és ami pont annyira otthonos meg dizájnos lett, amilyen csak egy lakótelepi nagyszoba lehet. Franciaágy, kanapé, olcsó hifi, a falon jópofa kalligráfiák, és a fő helyen egy közepesen nagy lapos tévé.
Nem biztos - mondtam.
Zazi pont úgy feküdt a franciaágyon, mint húsz évvel ezelőtt, amikor anyánk nem volt otthon, és végre nézhette a tévét. A jobb oldalán. Kezével támasztotta a fejét, szőke haja rálógott kézfejére, a másikkal időnként közelhúzta magához bal talpát, akrobatikus mozdulattal, ellenőrizni, hogy minden rendben van-e a zoknijával. Rózsaszínű köntöst viselt, meg valami mackóruhát. Próbáltam rábeszélni, hogy ezen az utolsó meleg vasárnapon jöjjön ki velem sétálni, de nem sikerült. Az egyik gyerek aludt, a másik focizott valahol az apjával, ő pedig a szent pihenőidejét töltötte. Hétközben főnővérként dolgozott egy kardiológiai osztályon, otthon meg tisztára okés családanya volt, szóval, igazán ráfért egy kis csönd meg pihenés. Leültem a kis kanapéra, ölemben rántott hússal, kenyérrel, rizzsel, azután épp csak érintőlegesen hoztam fel témának a szívrohamot meg a rákot, vagyis hát sokkal kevesebbet beszéltem róluk, mint máskor. Főleg a daganatokról, tényleg csak egy-két kósza mondatot.
Jaj, ne már! Én hiszek benne, hogy az ilyesmit be tudja magának beszélni az ember - szólt rám Zazi. - Hosszú távon ezek a marhaságok összeadódnak, aztán majd nézhetsz.
Ilyen alapon már rég meg kellett volna halnom - mondtam, ő meg erre, hogy igen, igen, de próbáljak már valami másra gondolni.
Nem győzött meg teljesen. Úgy véltem, hogy félni ÉS hinni a félelem teremtő erejében rosszabb volna mint csak úgy simán félni, és hogy semmi kedvem bebeszélni magamnak, hogy bebeszélhetek magamnak egy betegséget, és hogy biztosan van valami logikusabb oka is a rettegésnek, de belátom, hogy erről az okról beszélnünk most egyáltalán nem időszerű, ahogy egyébként soha, senkivel sem időszerű, mert tulajdonképpen mi van akkor, ha itt és most beszélünk róla, épp elég más, fontos dolga van az embernek. Ettem a rántott húst, Zazi kicsit felhangosította a tévét, és néztük.
Láttad már ezt? - kérdeztem.
Még nem - mondta Zazi.
Itt még csontból vannak a karmai, de nemsokára belepumpálják az adamantiumot.
Tényleg?
Ja, ez az a rész, amikor kiderül, hogyan lett olyan, amilyen.
Azt hittem, mindig is olyan volt.
Olyan volt, csak gyengébb, mert nem volt benne fém.
Aha - mondta Zazi.
Irigyen néztem Farkast, a csodás mutánst, ahogy megáll a szíve, de kisvártatva újra dobogni kezd, kitör a fogvatartói közül, és minden sebe szinte azonnal begyógyul.
Muszáj mennem - mondtam Zazinak. - Most még jó idő van odakint, de azt mondják, holnap már totál hideg lesz.
Gyorsan ellköszöntünk, azután hónom alá csaptam a papucsomat, és mezítláb sétáltam végig a csepeli kertvároson. Ilyet se csináltam már vagy harminc éve. Nagyon klassz érzés volt óvatosan lépkedni a langyos betonon, és közben egyáltalán nem ragadozónak éreztem magam, hanem ellenkezőleg, a szokásosnál ártatlanabbnak, sebezhetőbbnek, szelídebbnek. A bűntudatom tűrhető szintre csökkent. Egy pillanatra még AZT A DOLGOT is elfelejtettem, így mezítláb, szinte lényegtelennek tűnt, hogyan lettem olyan, amilyen, sőt még az is, hogy valamilyen lettem egyáltalán. 
 
 
 
szeptember 25.
 
Debra fekete felsőben, szürke bugyiban, meztelen lábait keresztbe téve ült az ágyamon, és várta, hogy mi lesz. Tanácstalanul, vagy inkább azzal a fajta passzivitással, ami a hihetetlenül rendes, egyáltalán nem feltűnő, de törődésre, gondoskodásra a viszonzás reménye nélkül is képes emberekre annyira jellemző. Lesz, ami lesz, vagy leginkább, amit én akarok. Én még egy cigit akartam elszívni. Gatyára vetkőztem és hanyatt dőltem az ágyon. A lábujjaim abnormálisan dagadtnak tűntek, és nézve őket egyre kevésbé hihettem, hogy valaha is hozzám tartoztak volna.
Meg fogok halni - mondtam.
Debra elmosolyodott.
Igen, tudjuk.
Negyvennyolc éves vagyok, baszki, nem vicc. Az ilyenek már simán kipurcannak és kész.
Debra mostmár az oldalán feküdt, párnával megtámasztva a fejét, és úgy nézett engem mosolyogva, mint valami esetlen rajzfilmfigurát.
Múltkor még a hatvanévesekre mondtad ugyanezt.
Igen, de az is már csak tíz év. Tíz év múlva totál öreg leszek, ha egyáltalán megérem.
Tizenkettő!
És tudod mi az a tíz év? Semmi. Sokkal többet jártam iskolába. Tizenhét éve halt meg az anyám. Ha most gyerekem születne, valószínűleg nem láthatnám felnőni. Hosszabb ideig voltam sportoló, aztán beteg, és még abban a kőbányai lepukkant albérletben is hosszabb ideig éltem tíz évnél. Tíz év. Addigra te még negyven se leszel.
Debra a mellkasomra tette a kezét.
És attól jobb, hogy félsz?
Felé fordultam és néztem, hogy csillog az arca az asztali lámpa fényétől. A héten ez már a második hajnal volt, amikor velem maradt, mert úgy gondolta, hogy mindkettőnknek jót tenne, ha végre összebújnánk valakivel. Az első alkalommal kétszer is szexeltünk, de nem tudott elélvezni. Én viszont igen, és azóta egy roham se jött, gyógyszert sem kellett bevennem. Megsimogattam a mellét. Egy rakat gondolat futott át az agyamon arról, hogy miért bajlódik itt velem, próbáltam elképzelni, hogy szeret, és hogy én is képes lehetek adni még valamit, azután megráztam a fejem, és visszatértem az eredeti témához.
Nem tudom eldönteni. Egy ideje azt gondolom, hogy mindenki őrült, aki nem retteg egyfolytában.
Debra felnevetett.
Szóval, az az őrült, aki nem pánikol be?
Naná! - mondtam. - Szerinted van rá valami reális ok, hogy ne reszkessenek állandóan, hogy ne vacogjanak a fogaik a totál eszement őrültségen kívül? Basszák meg.
Debra sóhajtott, azután föltérdelt az ágyon, és kissé zsémbesen lefejtette rólam az alsónadrágot. Kényelmesen szétvetettem a lábam, a kezeimet összekulcsoltam a tarkómon. A farkam épp olyan szögben állt, mint egy meggyújtatlan füstölő. Lassan, óvatosan a szájába vette. Mielőtt lehunytam a szemem, még egy utolsó gondolat kikívánkozott belőlem, és már kezdtem is mondani: “ezek a hülyék, hát nem tudják, hogy mindannyian meg fogunk ...”, ám ekkor Debra a fogaival parancsolóan szorított rajtam egyet. Azután elengedte a farkamat, és vagy negyed percig komolyan a szemembe nézett onnan lentről. Többet nem is szóltunk. A virágmintás paplanhuzat sarkát fogaim közé gyűrve, egyszerű kézjelekkel tudattam vele, hogy mostantól viselem magam, hallgatni fogok, mint a sír.
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.