Meghalt-e végül is Szív Ernő?

A címben idézett kérdést már az est végén, a közönség soraiból tette fel Grecsó Krisztián, hiszen az Ez egy ilyen csúcs című kötet címlapján Darvasi László neve szerepel – és nem alteregójáé, Szív Ernőé, aki az összegyűjtött tárcanovellák főhőse. Holott egész este Szívről beszélgetett György Péter esztéta és az író – ezt már Závada Pál jegyezte meg szintén a közönségből, s talán nem is véletlenül az est végén vált központi kérdéssé az író és hőse személyének kettőssége–azonossága. A kötet ugyanis az utazás, így az otthon- és énkeresés körül forog: Szív bejárta New Yorkot, Berlint, Flandriát, Párizst, s füzetekbe gyűjtött élményeiből született a „Füzetek füzete” – mint az alcím, vagy György Péter megfogalmazásában, „metacím” mondja. Némelyik füzet anyagát, így például a Berlint életre keltő Fekete füzetet alaposan átdolgozta az író, mire e kötetbe került.

„Amikor Szív elmegy különféle helyekre, nem azért teszi, hogy működésüket, szabályaikat felfedezze, hanem, hogy a világ és a maga viszonyát megértse” – mondta Darvasi, aki negatív példaként Nemes Nagy Ágnes kiábrándítóan lapos amerikai útinaplóját említette. György Péter emlékeztetett: a hatvanas-hetvenes évekbeli iowai írócsere-programon múlhatatlan élményekhez nemigen lehetett jutni. De mégis, kontrázott Darvasi, „ami van, azt is el kell képzelni.” E mondat mottója is lehetett volna a beszélgetés e szakaszának, amikor az író és György Péter ellentétes módszereiket vitatták meg. Darvasi a képzelet síkján szüli újjá a megélt, vagy akár a személyesen nem látott helyszíneket-helyzeteket. „Én, ha nem vagyok ott, nem jut eszembe semmi” – mondta György Péter, aki szerint nagyon is javára válik a kötetnek például a New York-i múzeumalapító-műgyűjtő Frickkel való találkozás és a gyűjtemény aprólékos leírása, bemutatása, ami csak átélt pillanatokból születhet. „Ha én nem jutok el ezekre a helyekre Darvasiként, akkor ezek a Füzetek valóban nem születnek meg” – értett egyet végül az író is.

A metropolisélmény megjelenése a novellákban egyfajta kulturális sokk feldolgozása – tudtuk meg Szív Ernő „atyjától”, aki ennek érzékeltetésére egyik párizsi élményét hozta fel: hogyan jutottak eszébe egy színdarabja párizsi bemutatója idején a kétszer nyolcsávos Champs Elysées-n a törökszentmiklósi vasárnapok, amibe csak a kakas kukorékolt bele néha. Az otthonosság elvesztése kegyelmi állapot – jegyezte meg az esztéta –, otthonosságból nem lehet irodalmat csinálni. Darvasi nem titkolta: bárhol járjon, ha letelepedett, azonnal előkerül a klaviatúra, írni kezd – s ekkortól van meg az otthonosság, amit keres. Hiszen „a félelem ellen írunk. És akkor lesznek otthonok – akárhol, akármiben…”

Az író ráadásul Szegedről „csöppent” a nagyvilágba, Berlinbe, s Szeged mindvégig meghatározó élménye maradt. György Péter arra kérte: Baka Istvánról külön is szóljon, mert e tárcanovellák egyik főszereplője – Bakó András – a szegedi költőt takarja. Bakó András néven egyébként még Darvasi közölte a Délmagyarországban Baka tárcáit. A novellák közül is meghallgathattunk egy derűset, amelyben Szív Ernőt Bakó András elviszi egy „pozitív falusi riportra”.

Darvasi már élete alkonyán ismerte meg a költőt, aki legkiforrottabb, egyetemes érvényű műveit a halál közelségében írta. „Ő volt a második igazi halottam nagyapám után” – mondta róla, ahogy azt is: Juhász Gyula után Szeged legnagyobb költője volt. Annak idején Baka bólintva elfogadta: jó, legyen ő Szeged költője, Darvasi a prózaírója. György Péter felhozta Baka állandó sértettségének régi toposzát is (Zalán Tibor is előveszi a témát a friss Tiszatájban), de Darvasi szerint apróságokon múlott a keserűsége, és egyébként is: melyik író nincs megsértődve? Az utóbbi tíz év Baka-kultuszának felszíne alá azonban kevesek ásnak – jegyezte meg György Péter, pozitív példaként említve a jelen Darvasi-kötet anyagát.

Szeged költője egyébként folyamatosan visszavágyódott a pannon lankákra, Szekszárdra. Szeged már csak ilyen, állapították meg a beszélgetők: egyetemistaként „behúzza” az embert, de megtartani már nem tudja. Szűk kisváros – jellemezte Darvasi, aki legújabb, készülő regényében is a középkori Szegeden bolyong. Egyébként nem is akarna visszamenni, mint megvallotta, nagyon is megszerette Budapestet. Berlinnek talán több arca van – vetette fel György Péter, de Darvasi úgy látja: Budapestnek magyar arca van számos, Berlinre a világarcok jellemzők.

Végül is a kérdés: az ember otthon idegen, vagy idegenben idegen? – töprengett el mintegy összegzésképp György Péter, aki a kötet novelláinak rafinált csavarjára hívta fel a figyelmet: a fikció visz haza, a tények vannak idegenben. Darvasi többször visszatért rá az est során: akár Berlin arcait fedezi fel, akár a 19. századi Szegeden bóklászik, akár Kínában kalandozik, sosem a történetet kell először megtalálnia, mindig a nyelvet. S így aztán érthetővé vált a válasz a Závada Pál és Grecsó Krisztián-firtatta kérdésre az est végén – és ne feledkezzünk meg az író fiáról sem, aki szintén több kérdést feltett Darvasinak a „megkettőzött” személyiséggel kapcsolatban. Korábbi kötete összeállításakor úgy érezte, magyarázta az író, a novellák nem működnek egyes szám harmadik személyben, át kell írni őket első személybe, így azok szerzője Szív Ernő lett. Most fordítva történt: hőséről egyes szám harmadik személyben mesél, tehát a címlapra Darvasi László neve került. Vagyis dehogy halt meg Szív, ideje sincs rá! – reflektált Grecsó kérdésére az író, aki még további felolvasással is megörvendeztette a hallgatóságát. Például azzal a novellával, amikor egy akadékoskodó angyal csákánnyal esik neki Ernő mellkasának, hogy kibontsa a szívét, és megtalálja a hőn keresett kincset…

Szöveg és fotók: Laik Eszter