Hudy Árpád: Emlékezés egy világháborúra 3. – Mire a lomb lehull...
1914 augusztusában Európa három, egymástól távoli hadszínterén kezdődtek meg a gigantikus küzdelmek: nyugaton, Franciaország, Luxemburg és Belgium Németországgal határos vidékein; délen, az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia, illetve Montenegró között; keleten, ahol az Orosz Birodalom hadai csaptak össze a német és az osztrák–magyar seregekkel. Mindenekelőtt a kétfrontos háborúra kényszerült Központi Hatalmak törekedtek gyors döntésre, és azonnal hatalmas erőket vetettek be. A magyar köztudatban és irodalomban I. Ferenc József osztrák császár és magyar király szájába adják a végzetes ígéretet, hogy a háború véget ér „mire a lomb lehull”, a német források szerint viszont II. Vilmos császár biztatta e szavakkal Berlinben a frontra indulókat.
Az előzetes vezérkari célkitűzéseket azonban egyik fronton sem sikerült elérni, az iszonyatos véráldozatok és anyagi veszteségek csupán részleges győzelmeket eredményeztek. A francia–belga–angol csapatok felfogták a német csapásokat, és kimerítő állóháborúba fagyasztották a nyugati frontot. Az oroszok is a vártnál nagyobb ellenállást fejtettek ki, és a németektől elszenvedett megsemmisítő vereségek dacára már a háború második hónapjában összeroppantással fenyegették a Monarchiát, közvetlenül Magyarországot. A szerb hadsereg pedig szintén jóval keményebb diónak bizonyult, mint a bécsi katonai terepasztalon tologatott ellenséges bábuk.
Balkáni front: sok vér semmiért
A Monarchia hadserege augusztus 12-én indult meg Szerbia ellen. De nem az eredeti terveknek megfelelően a kitűnő felvonulási területet biztosító Délvidék térségében, hanem Bosznia felől, igen nehéz terepen. A támadásra kiszemelt 2. hadsereget ugyanis, amely a délen hagyott három közül a legütőképesebb volt, sietve az északkeleti határra rendelték, hogy segítsen felfogni a fenyegető orosz csapást. Az ingadozás miatt ez a jelentős erő gyakorlatilag mindkét hadszíntéren hiányzott a kezdeti összecsapások döntő pillanataiban.
Míg a keleti front osztrák–magyar csapatait Conrad tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke irányította, a Monarchia balkáni erőinek vezérletét a császár Oskar Potiorek táborszernagyra bízta, aki továbbra is Bosznia-Hercegovina katonai kormányzója maradt, noha mindenki arra számított, hogy a szarajevói merénylet közvetett felelőseként menesztik. A cseh származású főtiszt ambíciói alaposan felülmúlták katonai képességeit, ráadásul igen rossz viszonyban volt vetélytársával, Conraddal, ami tovább nehezítette a legfelső hadvezetés eleve problémás döntési folyamatait. Potiorek, akit személyes bosszúvágy is vezérelt megtorolni a szerbeken a trónörökös-pár meggyilkolását, most végre elérkezettnek látta az időt, hogy a mellőzöttség évei után bebizonyítsa vezéri rátermettségét.
A Szerbia elleni támadás elsietve, szétforgácsolt, előkészítetlen erőkkel indult augusztus 12-én hajnalban nyugat felől. Az Alsó-Drinán Frank tábornok 5. hadserege vergődött át, a Felső-Drinán maga Potiorek kelt át a 6. hadsereggel. A terep legalább annyira nehezítette az előrehaladást, mint az erős ellenállás. A szerbeket meglepte ugyan, hogy a támadás nem észak felől jött, és megtévesztő manővert gyanítottak, de mihelyt felismerték a helyzetet, a hegyekbe küldték a Belgrád védelmére összpontosított, de immár felszabadult haderőt. Támadásuk kettészakította a két osztrák–magyar hadsereget, amelyek többnapos csata után augusztus végén súlyos veszteségekkel vonultak vissza a Drina és a Száva mögé.
A szerbek kihasználták a helyzetet, és benyomultak a Szerémségbe. A sorait rendező Potiorek szeptember 8-án újra átkelt a Drinán, ezúttal jobban összpontosítva csapatait. A 6. hadseregnek sikerült megvetnie a lábát a Száván túl, mire a szerbek sietve visszavonultak a Szerémségből. Ugyanakkor azonban montenegrói csapatokkal együtt betörtek Bosznia-Hercegovinába, ahonnan csak október végére sikerült kiverni őket. November elején a szerbek visszavonták haderejüket a Drina mellől az ország belsejébe. Potiorek erre azonnal a védtelenül maradt ellenséges főváros felé hajszolta seregét. Alig pihenve, erőltetett menetben kellett átkelniük számos folyón és magaslaton, igen rossz időjárás és folyamatos csatározások közepette, egyre gyöngülő utánpótlással.
Bár a katonák teljesen kimerültek és lerongyolódtak, december 2-án az 5. hadsereg bevonult Belgrádba. De a legyőzöttnek hitt szerbek már másnap friss erőkkel ellentámadásba mentek át. A végsőkig legyengült osztrák–magyar csapatok képtelenek voltak ellenállni. A 6. hadsereg maradványai visszamenekültek a Száva mögé, december 15-én az 5. hadseregnek is fel kellett adnia Belgrádot. A katasztrófa teljes volt, a rengeteg feláldozott katona és eltékozolt hadianyag csak egy példátlan presztízsveszteséget eredményezett. „Szégyellek kimenni az utcára” – írta Bécsbe a Monarchia madridi nagykövete. Potioreket menesztették, és idő előtt nyugdíjazták, az új főparancsnok Jenő főherceg lett. De a szerbiai front 1915 őszéig csendes maradt. Egyrészt túlságosan kimerült mindkét hadsereg, másrészt a kényszerpihenőre vonult háború helyett tífusz pusztította a katonákat és a lakosságot a határ mindkét oldalán.
Nyugati front: a marne-i csoda
A nyugati összecsapás nyitányaként a németek augusztus 5-én elfoglalták a belga Liѐge (Lüttich) várost, hogy megnyissák az utat a Franciaország elleni megkerülő hadműveleteknek. A támadás kiváltotta az angol hadüzenetet, és a szigetország csapatai rögtön át is keltek a csatornán. Augusztus 7-én francia seregek törtek be Elzászba, 14-én pedig Lotaringia német részébe. Augusztus 18-án a teljes arcvonalon megindult a német támadás: a jobbszárny Belgium, a centrum Luxemburg és a francia Lotaringia, a balszárny a déli határ francia erődvonala ellen vonult fel. A franciák a két szélen védekeztek, középen viszont támadásba mentek át, hogy áttörjék a széles német arcvonalat.
Az augusztus 20-a és 27-e között vívott „határ menti csaták” megmutatták ugyan a németek fölényét, de döntő sikert nem hoztak számukra. A német vezérkari főnök, Moltke viszont a frontjelentések alapján úgy vélte, hogy az ellenség ereje megtört, és visszavonulóban van, ezért kiadta a parancsot az általános előrenyomulásra: a középső hadseregnek a Marne folyóig, a jobbszárnynak Párizsig, a balszárnynak pedig az erődvonal áttörésére. A francia főparancsnok, Joffre azonban csak balszárnyát és az ahhoz csatlakozott, súlyos veszteségeket elszenvedett angol expedíciós sereget vonta vissza a német átkarolás elől, középen, a Maas folyó mögött megvetette a lábát, és a jobbszárnyat is állásai tartására utasította. A balszárny és a közép egyesítése és megerősítése után döntő csatát akart vívni a Marne folyónál, és ez a számítása be is vált.
A Szajna Ardennekben eredő, Párizsnál beletorkolló mellékfolyója mentén, a francia fővárostól helyenként csak negyven-ötven kilométerre zajlott szeptember 5-étől egy héten át az a csata, amelyik végzetesen befolyásolta a német villámhadjárat, s ezzel az egész első világháború kimenetelét. A győzelemben biztos német csapatok egyes seregtestei többször változtattak irányt, parancsnokaik vagy túl mereven, vagy éppenséggel nagyon is szabadon értelmezték feladatukat, nem tartották egymással az operatív kapcsolatot, felderítésük sem állt a helyzet magaslatán. A felső hadvezetés távolról, luxemburgi főhadiszállásáról, sokszor hiányos adatok birtokában és késve adta ki parancsait. Szeptember 9-én az ellenség áttörésétől, illetve a bekerítéstől tartva a vezérkar abbahagyta a Párizs melletti csatát, és sorra biztonságos védelmi vonalra rendelte vissza a vesztésre egyetlen frontszakaszon sem álló, helyenként pedig ígéretesen előrenyomuló német seregeket. Az elképedt franciák – a kormány szeptember elején már Bordeaux-ba menekült – „marne-i csodát” emlegettek.
A visszavonulás harcászatilag talán helyes döntés volt, hadászati és lélektani hatása azonban végzetesnek bizonyult. A német haditervvel a gyors győzelem reménye is összeomlott. Moltkét leváltották, az addigi porosz hadügyminiszter, Erich von Falkenhayn lett az új főparancsnok. A németeknek az Aisne folyó vonalán sikerült ugyan visszaverniük az utánuk nyomuló antant-csapatokat, de a kezdeményezést már nem voltak képesek magukhoz ragadni. Megkezdődött a „versenyfutás a tengerhez”, amelyet szintén nem sikerült megnyerniük a németeknek, az angol, francia és belga csapatok októberben, az első yperni csatában erejüket a végsőkig feszítve megakadályozták őket abban, hogy elfoglalják a La Manche-csatorna partvidékét.
1914. november 18-án Falkenhayn közölte Bethmann Hollweg német birodalmi kancellárral, hogy a marne-i és yperni kudarcok miatt és tekintettel az ellenség erőforrásaira, Németország elvesztette a háborút, tárgyalásos békére van szükség. Javaslatát elutasították, a háború a nyugati fronton – a diplomáciai küzdőtérhez hasonlóan – megmerevedett állások mögül folytatódott.
Keleti front: az orosz gőzhenger
A nyugati front kudarcának egyik fő oka az volt, hogy – az eredeti haditervtől eltérően – a németek nem vethették be egész haderejüket, hogy aztán a remélt gyors döntés után megint csak teljes erővel forduljanak az oroszok ellen, akiket addig a Monarchia csapatainak kellett volna feltartóztatniuk. A cári seregek sokkal hamarabb vonultak fel, mint azt Berlinben és Bécsben a keleti birodalom földrajzi távolságai, elmaradott infrastruktúrája és elavult mozgósítási rendszere alapján várták. Az oroszok már augusztus 17-én betörtek Kelet-Poroszországba, és közel kétharmadát elfoglalták. A német csapatok súlyos harcok után a Visztula vonalára vonultak vissza, a lakosság pánikszerűen menekült. Ekkor a császár leváltotta az alkalmatlan Prittwitz vezérezredest, és a már három éve nyugállományba vonult Paul von Hindenburg tábornokot nevezte ki a keleti védősereg főparancsnokává, vezérkari főnökévé pedig Erich Ludendorffot. A nyugati frontról – az ottani döntő ütközetek küszöbén – komoly erőket irányítottak át a veszélyeztetett keleti országrészbe.
Hindenburg szinte napok alatt csodát művelt. Előbb augusztus végén, Tannenbergnél semmisítette meg az elővigyázatlanul előrenyomuló, egymást nem támogató két orosz had közül Szamszonov generális 2. hadseregét – Hannibál legendás cannae-i győzelme óta nem vívtak ilyen tökéletes katlancsatát. Majd szeptember elején a Mazuri-tavak mellett a másik, Rennenkampf vezette cári seregre mért csapást, bár ez már nem volt olyan megsemmisítő erejű, mint az előző. Ennek ellenére a németek szeptember végén megindulhattak kelet felé. Hindenburg Varsó irányába támadott, és noha október közepén az oroszok sikeres ellenoffenzívája a Visztulánál megállította a 9. német hadsereg előrenyomulását, a hadművelet elérte célját: enyhítette a közös front déli szakaszain harcoló szövetséges osztrák–magyar csapatokra nehezedő óriási nyomást.
Augusztus közepén ugyanis a keleti osztrák tartományba, Galíciába is gyorsan és hatalmas erőkkel nyomultak be az oroszok. Az osztrák–magyar vezérkar terve az volt, hogy a Szerbiával való gyors és könnyű leszámolás után egész hadseregét a nehezen mozgó keleti kolosszus ellen veti be. De a déli hadjárat balul kezdődött és még rosszabbul folytatódott, a vártnál sokkal nagyobb haderőt kötve le. A Monarchia hat hadserege közül csak három állt szemben az orosz támadással, majd augusztus végére – az amúgy is kritikus szerb frontot gyöngítve – odairányították a részben már leharcolt, illetve az átcsoportosítással kifárasztott 2. hadsereget. Az első ütközetekben, Kraśniknál augusztus 23-án, majd pár napra rá Komarównál győztek ugyan, de a galíciai csata rögtön ezután kedvezőtlen fordulatot vett, és nemsokára kis híján katasztrófába torkollott.
A keleti front osztrák–magyar főparancsnoka, Conrad tábornok a kezdeti sikereken felbuzdulva mindenáron támadni akart a tartományi főváros – a magyar Alföldet és Erdélyt védő Kárpátok előterében fekvő –, Lemberg és a vele szomszédos hatalmas erőd, Przemyśl környékén csoportosuló erőivel. Két hét alatt egyik rohamot a másik után rendelte el, s hiába veszített sorra csatát és teret, minduntalan újabb offenzívával próbálta üstökön ragadni a hadiszerencsét. Az iszonyú véráldozatok ellenére a k.u.k. hadseregnek szeptember 2-án ki kellett ürítenie Lemberget, 11-től pedig megkezdte a teljes visszavonulást, amely rengeteg hadifoglyot és anyagot hátrahagyó, fejetlen meneküléssé fajult. Csak eddig a napig a keleti front osztrák–magyar hadserege elveszítette emberállományának közel a felét: 190 000 halottat és sebesültet, valamint 130 000 hadifoglyot (különösen sok szláv katona adta meg magát önként az oroszoknak).
A lembergi csaták után a kárpáti hágókon át orosz csapatok törtek be Magyarországra, Sáros, Zemplén, Bereg és Máramaros megyék északi részeibe. Október 4-én elfoglalták Máramarosszigetet. A Kárpátokban, Bukovinában és a Monarchia lengyel területein lévő osztrák–magyar haderő átcsoportosítással és egy német hadsereggel megerősítve november 11-től december 31-ig, a Łódź-Krakkó hadművelet során rendkívüli áldozatok árán felszabadította e területeket, és ideiglenesen visszaszorította az „orosz gőzhengert”. A harcok egyik kritikus pillanatában, december 11-én magyar huszárok és tisztjeik lóról leszállva, gyalogsági fegyverzet híján is kézitusával verték vissza az ellenséget. De egy sikeres orosz ellentámadás év végére megint a Kárpátok vonalára kényszerítette a magyar és osztrák hadsereget. A körülzárt Przemyśl több mint százezres védőserege hiába várta a felmentést.
Általános patthelyzet
1914 végén csak a határaikat sikeresen megvédő szerbek lehettek elégedettek, és némiképp a Párizs elleni támadást kivédő franciák, bár ez a két ország sem hárította el a veszélyt végérvényesen. A többi hadviselő fél óriási erőfeszítései ellenére nem érte el hadicéljait, és csak az vigasztalhatta, hogy vereséget sem szenvedett. A Központi Hatalmak kudarca kétségtelenül nagyobb volt, mint az Antanté, a Monarchia vesztesége pedig arányaiban és következményeiben felülmúlta Németországét. Haderejének legjobb és legnagyobb része elpusztult, pedig – és részben éppen ezért – minden pillanatban számolnia kellett két semleges „szövetségese”, Olaszország és Románia támadásával, vagyis két újabb front megnyitásával, ami 1915-ben, illetve 1916-ban be is következett.
A Habsburg Birodalom sokféle nemzetiségű seregei javarészt példásan helytálltak a világháború kezdeti csatáiban. Nem úgy a legfelső hadvezetés, amelynek stratégiai és taktikai baklövései rengeteg felesleges áldozatot követeltek. Köztük több százezer, már az első hetekben-hónapokban elesett, megsebesült, hadifogságba esett magyar honvédet és huszárt. Ők nemcsak mint férj, apa, fiú és testvér hiányoztak a Kárpát-medence millió otthonában, hanem vitéz, tapasztalt katonaként is amikor két, illetve négy-öt év múlva fegyverrel kellett volna megvédeni a mindenfelől megtámadott, mindenkitől sorsára hagyott hazát.
