Ugrás a tartalomra

 

VersTörténés – A könyv szövete – Kántor Zsolt esszéi

A KÖNYV SZÖVETE
KÁNTOR ZSOLT ESSZÉI
 
 
A felhő és a könyv
 
Amikor a szellem leereszkedik az észhez és belegravírozza az intuíciót, a hétköznap kisétál a szövegkönyvből. Az épp aktuális megtörténőnek elébe vág. És a dolgok semleges valamiként jönnek vele szembe, mint a fák? S ez lesz az igazi dal kották vattáiba csomagolva? De egy axióma az ihletet lenyúlja. Az elvarratlan szálak világa. Egy-egy szabad vegyérték olykor  megkaparint és a markába kap. Isten a tenyerén hordoz, az idea kihagy. Kiköt az individuum egy-egy szigeten, a szótár a kéz, a Biblia a szem. Nem én vagyok az egyetlen, akinek van egyetlene. A lélek kötényt kap. Ez az ész csele.
 

 
Csipetnyi fahéj  
 
A reggeli kávé. Szecessziós csészében, amiben feloldódik egy szív alakú kristály. És megédesedik a nappal. A nyitott ablakon pedig bejön az önkényes és rokonszenvesen elfogult szubjektivitás. Aki főzte, adja át. „Annak fölfogása, ami bennünket megfog.” Bizony, a szemléltetést értelmezésnek kell követnie. Belekortyolni a feketébe és élvezni, hogy a combomon van a tenyered. Hideg. A nyelv adottság, amellyel az értelmező a megértettet újból szóhoz juttatja. Írja Gadamer bácsi a Hermeneutikában. A szájában levő nyelvvel még megkóstolhatja, amit szeret. Akkor meglát egy tárgyat kint, amint kilép az udvarra. Egy lenyúzott demizsont, mint installációt. A kopasz üveget és körülötte a meztelen forgácsot. Ott hever a verandán. Közben zápor veri a citerát. A hiány a szöcskével birkózik. Majd a semmi elhagyja az utcát. Belegázol a végtelenbe. Érződik, hogy elhúz az üresség, mint egy motorvonat az első vágányról. A semmi még tovább vékonyul, szűkül abban a másik térben, ahonnan csak búvárruhában van visszaút. Ezt már álmomban mondja az Abszolút Tótumfaktum, a hotel portása, Béla bácsi. Aki a kapuban áll, hogy átadja a kölcsönkért gereblyét. Azt állítja, hogy a semmi emléke nincs a letölthető agyról, amit állítólag beépítettek a fejébe. És akkor föl tudja idézni esténként, mint nyugtató dallamot és illatot, a másik ember gondolatait, aki korábban lakott benne.
 

 
A könyv szövete
 
Ott is vagyok az ágyban meg nem is.  Két fedőlap között alszik a korpuszom. A reggel és a nappal, mint két egymásba csúszott kép, belőlem nyílnak. Mindenütt és sehol.  A festő a reggelt háromszögekből, felhőkből és hegyek között folydogáló patakokból varrta össze. Ismeretlen világokból szőtte az otthont. Album. Jön a szavak nélküli gondolkodás. A szürmodernitás. Az agy mindent korrigál, mint a helyesírási program. Kortyonként sötétedik. Csalánban fekvő női akt. A rács alatt. Krupié jön egy vödör pezsgővel (száraz) és ráönti a táncosnőre. Sötét színpad, csak egyetlen pucér villanykörte lóg középen egy könyvekkel, gyűrt kéziratokkal megrakott íróasztal fölött. Az író ingujjban cigarettázik. Kortyol, leteszi az üveget az Idegen szavak szótárára, majd lehajtja a fejét a karjára, elalszik. Az első rápillantás után máris dimenziókra bomlik szét a test látványa. Emlék omlik be az SIMOGATÁS alatt. Az emelkedettség elillan. Látomás helyett vallomás lesz a beszédből. De egy életre kelt spirálfüzet megmenti az Univerzumot.
 

 
A szitakötő szárnya
 
Papírvékonyka megnyugvás. A tegnap most válhat újra írhatóvá, amikor elmúlt. Képkockánként kezeli a traumát. Szimbólumok feslenek fel. Kópiák és didaktika. Mutatja a fotókat a szitakötő zseniális szárnyáról, amelybe bele van gravírozva a szivárvány, az égbolt és a virágos rét. Ez a repülési alkalmatosság egy archivált régészeti skanzen. A megbánás hajléka. Fejtegeti filozófiáját a hálóőr. Ornamentika, sokszálú tapintat. Aminek az architektúrája lexikális. Tényleg tartalmazza a múlt dagerrotípiáit, ha kinagyítod a szárny rétegeit, a benne összepréselt fotocellákkal, tükörszobákkal. Nem elég fölszakítani az első réteget, a második tépés még fantasztikusabb, mint hinnéd. A mélye, a töve van ott. A história fantomja. A szitakötő kis agya ebből semmit nem regisztrál, csak röpdös a víz felett, mint egy élő, tudattalan raktár. Ott vannak az ősi beszéd széthulló roncsai a testében. A figyelem – megállítja az önmagában tovahaladót – rögzíti a mozzanatot. Az idő pompáját. A megismerés pillanatnyilag persze nem tud behatolni az időbe. Töredék és végtelen foszlás. Az óceán még föltáratlan kontextus. A memória a mimózák parkja. Szeretnél belenyúlni a fejébe, a tudatáramai közé, hogy helyrebillentsd a nyelvezetét. Elhat a dobhártyákon túlra, ahogy kiabál a butaság a szomszédasszonyból. Erről ennyit, nincs jelentősége, mi történik, csak beszélje el, kedves krupié. És itt a szitakötő kézírása olvashatatlanná válik, mint Jadviga párnáján a sokatmondó jelfolyam.
 

 
A füzetben alvó nyelv
 
Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész sem lenne ennyire jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek. Az elmélkedő olykor átlép egy új gondolkodásmódba. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek lebontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy kísértet? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold. A vers meg úszik a Dunán. Fanyar a bor.
 

 
A történő idő egyetlen pontján
 
A fejben formálódó vers a jelentéssűrűség kertjeként frissül! S egy kis forrás a szívre ömlik. Egy ÁRIA ÁRÁN. Operát hallgat a filológus. MINYONOKAT ESZIK a színház pagodájában. Majd a zenekari árokba süllyed az ágy díszletével együtt. Liánok hajlongnak fölötte. Dús betűszőrzet. Egy szövegállomás parancsnokának érzi magát. Kis paradigmák tövében apró szócsontok, kezdi el monológját. A tényeknek vége van. Mögöttük ott a gyarlóság. A szétszedett emlékezés-tekercs. Események kontra újraírás. Szövegből kikelt szöveg. Idea és retus. Együttrezgés-ráhangzás. Az írott ember. Demisztifikálja a szöveget, a kontextust. Elutasít mindenféle privilegizált akaratot. Eloszlatja az objektivitás, a fölény és a konszenzus illúzióját. A nyom, amely soha nem vezet önmaga nyomára. Itt van a zenekari árokban. A félreértelmezés kihajt a jelentéssűrűségből. Önelvű kapu. 
 

 
Megbánás
 
A megértés egy útvonal. Félreértés keresztezi. Mérsékelt, enyhített, csillapított ambivalencia. Az elmélkedés búcsúestje. Attraktív „nézés”. A meghalást akarja kizárni. Ezért nem szabadkozik, felszámolja a mentegetőzést, LEBONTJA a megbánást. Az elmúlást akarja késleltetni azzal, hogy ír. Ez az önámítás és az alkotókedv összegyúrása.  Ahonnan az őszinte szó mégis felgőzölög. Régi sebek szakadnak fel, hogy átadják helyüket a színtiszta ihletnek. Iróniával és szatírával borogatja a szív a sértődést. Egyetemes magány. Kinéz a szoba ablakán az utcára, ahol befordul egy autóbusz. A sofőr kiszáll. A tejivóba tart. Ő meg elhúzza a függönyt és iszik a kávéjából. Kihűlt. Majd egy másik járat dudál. Minden rögtönzés: kérkedés. Elég aggasztó az utca esztétikai állapota. Visszaesés a dekonstrukcióba. Nem ő hallja meg azt a dolgot, hanem a dolog hívja meg őt. Hagy a gondolkodásból holnapra is. Lefekszik az ágyra. De tovább ketyeg az agya. Reflektál a bejövő zajokra. A tűzoltókocsit nézi és elkezdi leírni. A jó és a finoman kidolgozott artisztikum türelmes. Elemeli a tárgytól a látványt. Csak szöveg a gondolkodás. Imitálja, hogy töri a fejét. Mit keres az utcán? Most is a szövegben lenne a helye. Az energia, amivel emlékeket klasszifikál, mint öntapadós matricákat, egyre erősebben hat.  Ontja a morált. Alattuk ott a múlt. Ujjlenyomatok a betűkészleten. És egy kis antropológia.
 

 
Karóra
 
Lélek-rezervátum. Ketrecek lógnak a magasból. Ez egy kalitka-üzlet. Frankfurt am Main. A fogadó Geist Hotelnek aposztrofálja magát.  Szellem a folyó mellett. Jó verscím. Nagy platán van a kapu előtt. Fenséges sűrűség terpeszkedik el a koronáján. Pedig csak kis létezés-darab. Törik, reped. Cibálja a szél. „Egy karóra van az imádás mélyén.” Írja Cummings. A rezonancia megtorpan, a dobhártya érzékeli a zúgást. A metronóm a sekrestyés kezében összetörik. Ingmar Bergman egyik jelenete elevenedik meg a kijáratnál. Most a megrendültség elrejtőzik, de ki-kidugja a fejét a táskámból egy AMPUTÁLT teleobjektív. Távolságtartás. A beszéd szervetlen. Szervilis. A nyelvtan közlekedőedény. Egy miniszoknyás hostess fut át a frankfurti parkon, miközben leírtam egy sort az ölembe tett füzetbe. Békesség és hazugság. POCKOK, PECKEK. A forgatókönyv-váz. Egy zebu tüsszent rám az állatkertben, aztán egy pillangó száll a ceruzámra. El kellett jönnöm Németországba, hogy írni tudjak. Írószerboltba megyek. Különböző hagyományok és szövegvilágok egész sora lendül játékba. Babits szerint a magyar irodalom kijelentő, kinyilvánító, kinyilatkoztató, nem kérdő, nem kétlő. Külső eseményeket regisztrál; a mélyebb belső, a szubtilis elemző ábrázolás idegen tőle. Innen már csak egy lépés, hogy ábrándozzon a szerző. 
 

 
Allegóriává dermed
 
Mint a perc, akár az élet. Az idő cseppjei az égből lassan leérnek. S párák ölébe ágyazzák be önmaguk. S így lesz óceánná a hajnali sósság, a néma szövétnek. Ázott városok, nyirkos faluk. S az égbolt kigombolja az eső-inget. S egyetlen allegóriává dermed az égi tekintet. Akkor lélek és szellem elkülönülhet. S összeforrnak évvé szigetként úszó hónapok. S ámulva habzsolják az óceánt a halacskák. És végül organikussá szervesül a nagyság. Az Úr géniusza, a szerteágazó intelligencia. Lesz a vallás és egyház. Mert a gondolkodás is csak egy patak. Amiben tükörként a felhő elmatat. Egymásba fonódnak és elengednek mindent. Gén van a hullámokban is: az elbeszélő Isten. Rábízzák magukat s a nagy egészre hagyják, hogy a történelmet, mint egy sziklát a vizek faragják. Föl- fölvillannak arcok, sorsok, mint alábukó pillanatok. De elég egy hibás észlelés hazugság és szertefoszlik a táj s a képimádó papság. S marad a hullámzás, a folyók: az isteni nagyság. Milyen jó Jézus, hogy élni hagytál!
 

 
Rostjaira bomló idill
 
A krupié számos regiszterén játszik egyszerre a párbeszédnek. Több ablakot nyit meg.  Több parasztot tol előre a sakktáblán. Amikor kiteszi a pontot regénye utolsó mondata után, a játéktermet elönti a „szél”, ki tudja honnan jön, mit visz el belőle? S a regénybe szőtt remény a rémület kontextusában kontextualizálódik. Nem csak a cselekmény, hanem maga az élet. Nem lineáris bomlás. Az idő celofánja ki van lyukasztva rajta. A fólia pedig a lágy fantázia. A beszédmód lelke? Vagy csak idióma? Találj valamit, ami az időn kívül létezik! A metafizika nem organikusként örökzöld ösztön. Nem tudsz ellene tenni annak, hogy ne azt álmodd, amit álmodsz. Fanatikusan rapszodikus életvitel. A másiknak kívánatosként való megmutatkozása. Ami megkezdődik, mielőtt létezne. Absztrakció és struktúra. A partikuláris mező. Csörgő zseb, kulcs és SELYEMCUKOR. Kiesett tejfog: a hajnali motívum. Szimbólum és kapcsolat. Ahogy nagypapa mondta. Mert csak az a miénk, amit megeszünk. Megesszük a szöveget, amit elolvasunk. Egész éjszaka azt emésztjük, ami a szemünk előtt lepergett, lezajlott. A rostjaira szedett idő. Töredékek az IDILL partján. Elalélt hasonlatok, gyűrött ébrenlét. Valaki a fejemben gombolkozik. Fázik, járkál a kakukkos órák között.  
 
 

 
 
Kántor Zsolt korábbi írásai az IJ oldalain:
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.