Versek napja, csütörtök – Kivégzés – Zudor János versei

KIVÉGZÉS
ZUDOR JÁNOS VERSEI

AZ ELMEBETEG HAIKUJA

Vinynynynynynynynynynyny-
nyog az egér a macska szájában,
felkoncoljuk macskástól...

KIVÉGZÉS

Tessék, kérem, meghajolni,
most a kivégzés következik,
minden átmenettől mentesen,
a földön tessenek a tarkóra
tenni a kezüket, haránt is
lehet, ha így izgalmasabb,

most tessenek ügyesen
imádkozni, mint ez ildomos
kivégzés előtt, most tessenek
a falnak is menni, mintha csak
győznének a halálban,
na így, jól van, kérem felállni,
ez csak gyakorlat volt,

most jön az igazi...

MAGYAR RAPSZÓDIA

Játsszuk azt,hogy
fegyenc vagyok megint,
a tavaszi szél fúj
veszettül, s megint,
s szemünkbe söpri a port,
(ki kell bírnunk e kort,)

mint a vízkeresztet,
keresztbe-kasba reszket,
(induljunk jézusi pózba,
egyenruhába, és tósztba.)

Mint holmi kikericsek,
amelyek azt mondják, reccs,
mint kerékbe tört agyar,
oly gyámoltalan a magyar…

A KREATIVITÁS BOSSZÚJA

Hozzászoktam a nyomorhoz,
de látom, te nagyon sietsz,
(nekem nem adtak elsősegélyt,)
relatív kiképzésben részesültem…
Te is? A türelem is
bosszút áll néha, hát még a
sietés! (Lecke az unokaöcsémnek!)

Kreatív kedvedben talállak,
a bosszúszomj engem is melegít,
(a sors ellentéte vagyok,) hígagyú,
felfújt, de nem baj, de nem baj!

Leledzem a vak homályban,
mint egy megfeketült kétszersült,
hova sietsz? A biztos halálba?!

(Nézd csak az éj szemét, nem
könnyezik, de nem is cserélhető fel...)

SZOMORÚ ELÉGIA

Az emberiséget eladják
vécépapírnak,
ki se törődik vele,
szájhősöktől zeng a világ,
a kiebrudált selejt felgőzlik,
zajos kómába esik...

Olyan a világ, mint egy
befejezetlen árvaház,
ész nélkül vesztükbe rohannak
a kisemmizett gondolatok,
mint az árva gyerekek...

Én is beletörődtem vesztett
életembe, mint egy amputált
hátgerinc, amelyet feltöltenek
híg fasírttal, vagy juhtúróval...

GYÁSZINDULÓ

Írtam egy ütődött
verset, így szól:
“A metanyelvi funkció
kibomlik, mint egy
futórózsabokor.”

Ha tovább lenne,
úgy folytatódna:
“a véres kikelet
kiborul, mint egy
gyászinduló.”

A NAP-ISTEN NYOMÁBAN

Én mindig görbén néztem
a Napba, egyszer meg is
vakultam tőle, vak igazság,
elmerült sikoltás a semmi
homlokán, összetekerőzött
összhang, eső ELŐTTI szivárvány...

A leghülyébb én maradtam,
mint egy visszhangtalan
hallucináció, szakadatlan,
de elégtelen fényben…