Ugrás a tartalomra

 

Méhes Károly: Néma galambok utcája, 2. rész

 

Méhes Károly

Néma galambok utcája, 2. rész

 

Anyját egy szeles, meleg szeptemberi napon szállították be az ideg- és elmeklinikára kínzó fejfájással, és többé nem is került elő a sárga vakolatot pergető intézmény falai közül. Látogatásai alkalmával apja mögött állt, onnan kukucskált egy lény felé, aki valamelyest emlékeztette az édesanyjára, és ez különös, régi emlékeket kavart a szívében. Az viszont roppant zavarta, hogy az apja úgy beszélt erről az egyre inkább szellemalakká váló lényről, hogy Anyád… A látogatások után apróra elmesélte, mi történt a kórházban. Ugyanazt, amit a fia is látott, a saját szemével, hogy az miképp zajlott, és az a lény, aki az anyjára emlékezteti, mit mondott, motyogott. Az apja a történelem tanáraként szerette leszögezni a tényeket. Mindaz, ami lezajlott, elhangzott, immár a történelem része volt, még akkor is, ha alig pár perce történt, és csupán egy vidéki város idegklinikájának kórtermében. 

Porr Ferenc a város gimnáziumában oktatott, sőt igazgatta is az intézményt, míg az egyik március 15-i megemlékezés nem úgy sikerült, ahogy azt a tanári testület besúgói elvárták. Az egyik tanuló Márai Sándor versét szavalta.
Na, ne meséljen, Porr elvtárs! Maga tán nem tudja megkülönböztetni Petőfit attól a Máraitól? Sándor, Sándor, magának tökmindegy, miközben az egyik szabadsághős, a másik meg hazaáruló?, tette fel a korántsem költői kérdést a pártbizottság tanügyi referense. Az igazgató elvtársat doktori fokozata ellenére szélsebesen visszaminősítették talpas történelemtanárrá, még a munkaközösséget sem vezethette.
Mi több, ezzel Porr Benedek életében is minőségi változás következett be, mert az új tanévben az apja vette át az osztályukat történelemből. Az örege a részrehajlás gyanújának árnyékát is el akarta kerülni. Bár elégedett lehetett a tudásával, talált rá alkalmat, hogy legalább egyszer kimondhassa az óra során:
Porr, ezért majd otthon számolunk.
A számolást Porr Benedek ki nem állhatta. Az osztálylétszámot sem ellenőrizte soha, amikor már felelős tanár úr vált belőle.
 
Aznap, amikor hirtelen hűvösre fordult az idő, Bartolomei Ágota írt.
Kedves Benedek, sosem láttam magát, mégis magával álmodtam. Van ilyen. Ezért merészeltem arra gondolni, hogy magát kérem meg, hogy segítsen valamiben. Valahogy érzem, hogy el fogja vállalni. És nem István miatt. Ezzel véletlenül sem akarok máris valami terhet a nyakába rakni. Szokott csetelni? Este ráérek. Megkeresem a facebookon, ha beleegyezik.
 
Orkánszerű szél érkezett, zörögtek a redőnyök, az ablaktáblák. Lassan telt az idő, ugyanis Porr Benedeket egészen lázba hozta a kérés, amit Bartolomei Ágota beharangozott, úgy érezte, ez lesz az, ami valamiképp kijelöli az útját. Mennyire más egy ilyen semmiből érkező feladat, mint Atkáry kolléga vagy Köveskúti Évike szigorú szemű útmutatása.
Rendezgetés közben apja egyik különlenyomatára lelt, amiben a drága doktor úr – ahogy sokan szólították élete utolsó éveiben, így fejezvén ki megkülönböztetett nagyrabecsülésüket – arról értekezett, miként történhetett, hogy az 1848/49-es szabadságharc idején, hogy s hogy nem, szinte teljesen megszűnt az előtte és utána is olyan jól működő besúgói rendszer, mivel a spiclikben e néhány dicsőséges hónap erejéig felülkerekedett a hazafi.
Elolvasta a tanulmányt, és abban a pillanatban, amikor végzett vele, hangosan megkordult a gyomra. Én vagyok a császár, és kérek nudlit!, ugrott be apja dévajnak szánt, a sükebóka V. Ferdinándtól kölcsönzött mondása, amivel néhanapján jelezte, hogy a ház uraként az asztalhoz ülne már. Erre az anyja rendre azt felelte, No, ha te vagy a császár, én meg a császárné, én bolond leszek főzni!
Ezen a szülei nevettek.
Most határozottan érezte, hogy besüllyed a hasa, és az űr egyre követelőzőbben növekedett a bensőjében. Mintha különös kaland részese lehetne ezáltal, elballagott a kamráig, amely helyiség titokzatos terepnek tetszett hirtelen, olyan kincsek birodalmának, ahová már rég vágyott, de valami furmányos szellem útját állta, nehogy betehesse oda a lábát. Aztán némiképp csalódnia kellett. Belépve a hatalmas, L alakú terembe, kedvetlenül tapasztalta, hogy hiába csavargatja bármelyik irányba a régi, fordítható kapcsolót, nem gyúl világosság, és a sötétben állva éhségét már-már kibírhatatlannak érezte. Nem tudta volna pontosan megmondani, mire vágyik, ez nem az a fajta célzott éhség volt, ami azt üvölti az üres bendőből, hogy „töltött dagadó”, vagy „lucskos káposzta”, vagy „csigarétes” (nem mintha bármelyiket is módjában állt volna előállítani), hanem kapkodó és mohó, őt magát felfaló éhségérzet, ami sziszegve követelődzik.
A villanykapcsolás kudarca, a sötétlő kamra mogorva csöndje mintha tényleg arra akarta volna figyelmeztetni, hogy ez a hideglelős nap szikárságra, várakozásra teremtetett, és a legfőbb jó, ami majd történik vele, az esti találkozás lesz Bartolomei Ágotával.
Amennyire emlékezetéből tellett, kitapogatott magának egy zacskó spagettit (nagyjából érezte, hogy azt találta meg, amire gondolt), majd a másik kezével egy polccal feljebb megmarkolt egy üveget. A konyhába érve látta csak, az üveggel nem volt túl nagy szerencséje, mert a spagetti mellé egy 1993-as szavatossági lejáratú orosz dinnyebefőttet választott. Annak idején, közvetlenül az ideg- és elmeklinikára való bevonulása előtti időkben anyja rendezett afféle mániákus bevásárlási jeleneteket. Bevágta magát az autóba, és csordultig pakolta a legközelebbi ABC-ben a csomagtartót és a hátsó ülést – mintha a III. világháború végéig kellett volna biztonsággal kitartson a készlet.
Tán érzett valamit az elkövetkezendőkből – lám, most is az ő gondoskodásának köszönheti a fiacskája, hogy megmenekült az éhhaláltól. Azért nem ették meg ennyi éven át a konzerveket, mert meg kellett várni vele a megfelelő pillanatot.
Nem ellenkezek a sorssal, határozta el sokadszorra, nem szabad folyton alakítgatni a történéseket, csak azért, mert „így szeretném” meg „nekem így jó”.
Fazékban vizet forralt, kevés olajat öntött hozzá, kiskanál sót tett bele, és pontosan nyolc percen át főzte a spagettit. Svájci katonai zsebkésének voltaképp sörnyitásra alkalmatos szerszámával felpattintotta a dinnyekonzerv bádogtetejét.
Falni kezdte a főztjét.
A tányért a mosogatóba helyezte, eresztett rá egy kis langyos vizet. A konyhaablak résén át az alkarját érte a szél. Nézte, ahogy libabőrös lesz, és felmerednek rajta a ritkás szőrszálak.
Elbotorkált bevetetlen ágyához. Egy pillanatra elnézte a párnán, a lepedőn testének a lenyomatát. Eszébe jutott, most a spagetti és a dinnye is belefekszik ebbe az otthonos fészekbe. Szinte elszégyellte magát, amiért minden érte történik, tán még a kinti vihar is. Cserébe csak azt tudja felajánlani a világegyetemnek, hogy alszik egyet. Már-már úgy, mint aki megfeszítetten dolgozik. Vagy pontosan tudja, miért teszi. És hátha, ahogy Bartolomei Ágota álmodott vele, ő is képes lesz álmodni a nővel. Legalább az álmából megtudja, milyen, és nem azt kell maga előtt látnia, ahogy suta módon elképzeli.
De semmi ilyesmi nem történt. Csak a szél lett egyre akaratosabb. Arra ébredt, hogy kiakadt a külső ablaktáblát kitámasztó kampó, hangosan csattogott és csörömpölt.

 

A szerző kötete a Könyvfesztiválra jelenik meg a Scolar Kiadó gondozásában.

 

Kapcsolódó anyag:

Méhes Károly: Néma galambok utcája, 1. rész

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.