Ugrás a tartalomra

 

Nagy Zopán: Látens, No. II. – Kilencedik rész

 
Nagy Zopán
 
Látens, No. II. – Kilencedik rész
 
(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések)
 
Irgalmamm!
Irami Irina nővér szól most az érdeklődőkhöz.
Szeressünk fivéreim: rákollókkal a fülbe kapaszkodva – csippentve – elsüllyedni!
Hordók ura, ó, hódra hód: micsoda kis sértést érzett a gyomrában, amikor a seprűt keresztbe tette a kváziasszony küszöbén… – Irina szívesen követte volna a Norian Transz(kelta)atlantic hajóján férjének székrekedését, de amikor az véglegesen megfeneklett szép egyen-öltönyében, akkor már nem volt oly fenséges, ahogyan Sella-Fella (a fűtő-szerető, a nagy kemence kormos kotrása mellett) sem lehetett az, csorgó-velősen megolvadt, padló-suvickoló melleivel… Nyalogassunk, amit lehet, és örvendezzünk neki!
A dagály sűrűjében vízimének dagonyája dobog. Ott, Cabo Thormendosónál, ahol az iszapos mélytengeri hullámok a Hold tükörmaszatos arcát paskolják – és a vulkanikus pikkelylények forrón sikamlósak… Nos, ott fogadjon Neptunusz (egyik) sógora fájdalmas cölibátust! –
A Nagy Csigakerékbe tört tőrök fénye megbabonázza a történet (és a belső rajzoló) térélményeinek értékes énekét. Így, az ősi rejtjeleket tus-rajzoló beavatott ezernyi tájszólása (nyúlanyáknak nyenyeréjén) ércesen: ma is igencsak fennkölt…
Zorpia is elégedett. És lám, éppen itt közeleg: Snufff…
Amott pedig (talán Irina) egy vers-betéttel folytatja:
Peilitanssi*
„Senki nem találhat párra,
mindenki magában járja
most, míg tart e pillanat,
egy-ízben s egy percre csak
egymagában járja.
 
Tükörfalú edénybe zártan
ki-ki külön, s dobozában
nem talál falat a szem.
Tágas a hely, ó igen.
Benn a dobozában…
 
Mindenütt egyforma:
 
az arc, a mozdulat íve
a többiről tükröződve.
Közülük, kik itt lejtenek
a semmiben, egy vagy, lehet,
bennük tükröződve…
 
Táncolj ürességed mélyén,
fejed önfejedhez vervén,
bukj el saját lábadban,
s zuhanj alá bágyadtan
ürességed résén.”
 
(Aaro Hellaakoski: *Tükörtánc, részlet)
 
*
És most részesei lehetünk, ahogyan (eme régi ismerős) Zorpia meghatározza mai napi önmagát, hogy fölemelje környezetét – és az elődök tiszteletét is számba (szájakba) vegye. Íme, az elbeszélés betétje (közvetlen közelséggel) így rezeg:
 
Amint a folyékony bátorsággal járó kiadásokat számolgatta, a melldüllesztő piccolóját, mint a csapat legapróbb és legfurább tagját sem állítva pellengérre, gondolatai a merész korsók irányába kalandoztak. Baráti jobbot (és ágaskodó balt is) nyújtott a pilseniek, a corsendorfiak, a (budějovicei) budvariak, a dubliniak, a leuveniek, az apátságiak (különféle trappisták), majd a különleges delíriumok (a Confrerie van de Roze Olifant: a Rózsaszín Elefánt Testvérisége Társaság közelsége itt kiemelt jelentőséggel bírt), a fótiak, a békésszentandrásiak, a Český Krumlov-iak… Nemzetközi társasága felé. Minden kéz- és ízlelőbimbó nyújtásának megvolt az alsó-, illetve felső(g)erjesztésű mivolta, a spontán és a hibrid netovábbja; ám, hogy ne részletezzük az alfajok 17 féle családjának 7x7 féle szerteágazását, és azoknak ük- és szépapa-anyai zamathalmazát, most légzésgyakorlattal elegyen (korty, pislogás, kaján mosoly, lassított gyomorsimítás, utókorty): nézzünk némán a tenger felé…
 
*
Ženska kis társasága ma meglátogatta a Vak Albínót, a híres remetét, a 102-103 éves Lábas Gőtét, aki önmegtermékenyítéssel éli túl önmagát egy nedves barlangrendszer sötétjében, valahol Bosznia-Hercegovinában. Ő a különleges Proteus Anguinus, a „farkos” kétéltű…
 
Ženska este a parton két kisgyermeknek, a szomszédos turisták iker-leánykáinak kezd el egy kis történetet, mintegy esti mese helyett, mert szeszélyes jókedve éppen így tartja. – A Marfan Szindrómával kapcsolatban szólok most hozzátok. Töredékek egy kórképről (a hosszúkéz elégiájának nyomában). – Long Archie, avagy Arachnoid Archie belopódzott a puha gumiszobába, s az olvadozó-alvadt tükrökön át-átnyúlt csápjaival a különböző helyiségekben alvók gyomrába, nyílásaiba, tudatába, álom-minőségeibe, kinek-kinek ahová a természet(e) engedte… A betegesen nyurga-vézna alkatú Archie-nak a karjai: teljes testhosszának dupláját is kitették, ízületei a végletekig hajlékonnyá váltak; szív- és érrendszeri térképét pedig már gyermekkora óta orvostársaságok specialistái vizsgálták (hasztalan)… Archie szemlencséi oda mozdultak ki, ahová még ő sem gondolta; extrém rém-alkatának érfalai gyakran megrepedtek, majd mások idegrendszerébe szakadtak át, Archie lidérces gondolataival együtt… – És mindez: ma sem lesz másképpen…
 
„Kinövéseim már taglalhatatlanok… – Darálj le egy újabb ujjat! – Dadadadadarrr…”
 
(Ajánlott szakirodalom: A csontok Paget-kórja / Wilson-kór; A Cushing-szindróma / A Conn-szindróma; A Kleinefelter / Raynaud-szindróma…)
 
*
 
Intermezzo:
 
…a jóga összes gyakorlata
nem ér fel azzal, ahogy egy halott apáca
picsája hámlik pikkelyesen,
miközben pisál nagy hegyesen,
és a tőgyét négyfelé vágja,
hogy bele ne dögöljön vérbajába…
 
Eno Dailor (alias A. A.) verstöredéke, amit – bizonyos-bizonytalan feljegyzések szerint – a következő személyek kaphattak kézhez (egy színházi szeánsz alkalmával) személyesen: Max Morise, Michel Leiris, André Breton, Roland Tual, Louis Aragon, Paul Éluard, majd gyötrődő-szenvedélyes viszonzatlan szerelme: Génica Athanasiou, a román származású („kegyetlen”) színésznő – és (talán nem utolsó sorban) Robert Desnos szelleme.
 
„Enónak (folyamatos önmarcangolásaiból, paranoiás látomásaiból, görcsökbe-fojtásaiból, arzén-, higany- és bizmut-elvonásaiból, elektrosokkok előtti gyógyulásaiból, neuraszténiás rángásaiból, rituális böfögés-fingásaiból… fakadóan), többek között két jelentősebb kötete is örömmel említhető: A limbus köldöke és az Idegmérleg. – Ezen korai munkák, a feltörekvő alternatív pszichiátriával foglalkozók, illetve a kísérleti antiszínházat, antiköltészetet követők köreiben „kötelező” olvasmányokká váltak…” – Mondotta egy fiktív kultúrműsorban, egy időzónákban ingázó, emlék és képzelet általi hologrammal kivetített hírbemondó egy tiszta, csillagfényes estén. És mindez, így (is) van rendjén!
 
…na ina
ta tia nantifta
tia nantifta
tia iat
 
ta rupta
ta rupete
e tifta
e te tifta
eta bita…
 
Eno Dailor keserves szavainak el-elhaló visszhangjai még itt rezegnek, és kor-függetlenül is érvényesen fröccsennek közvetlen jelenünk üzenő-falaira:
 
Újra meg újra megjelennek, jönnek-mennek (asztrálisan közlekednek) a Tarahumarák is… És körülöttünk járnak-kelnek az ismétlődő jelenések: lámák, jógik, brahmanok, bonctanosok, nyálka- és agyhártyagyulladásosok, gennyedző hereekcémás orvosok, herélt nemigondozók, elmeháborodott jósok, feketemágiával felkent gyógyítók, perverz papok, viszketeg vitustáncosok, kitömött műsztárok, delejezett bábok, csonkított álfakírok, robotszónokok, degenerált vallási vezetők, önmegvalósító (ön)besúgók, impotens és klimaxos in- és succubusok, démonizált portások, kishivatalnokok… Járványszakértők, be- és kivándorló hóhérok, városoknak álcázott fertőtelepek, végbélrákos művészek, AIDS-beteg gyerekek, tüdőrákos természetgyógyászok, országház-image panoptikumok, műmárvány-politikusok, értékfelmérők, létjogosultság-meghatározók, katasztrófa-átfogalmazók, fogyaszthatatlan fogyasztók…
 
Ó, élet-kép(es)ek!
 
Praktikák, mérgek: érvénytelen érvek / ellensértések…
„Ellenek” az ellenek ellen…
Szaporodások, önsorsrontások – és pusztítások a tudatlanság jegyében…
 
*
 
Ám most húzzunk be minden sötétítőt! Jöjjenek hozzánk ők, a beavatott árnyékolás-szakértők! És tekintsük beljebb és beljebb (semmiségeinkbe), mielőtt (a sehovák sokaságába) tovább lépdelnénk…
 
 
A szöveget a szerző fotói illusztrálják
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.