„Nem érdekel a költői pálya”

Megpróbálhatunk rendet rakni, de sosem lesz rend igazán. Mert a rend mindig változik. A rapper-slammer és újságíró Csider István Zoltán első verseskötetét, a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Rendrakást az RS9 Vallai Kertben, az InstaVers Fesztivál keretében mutatták be.

„Hazahoztam a kórházból egy könyvet, egy francia csávó írta, a nevét nem írom le, mert nem tudom, hogyan ejtik. Csak olyat írok le, amit ki tudok mondani.” Csider István Zoltán mondja ezt, meg azt is, hogy „konkrétan betiltanám a nyári temetéseket, nem lehet bírni azt a meleget”. A rapper-slammer-újságíró Rendrakás című bemutatkozó kötetéből olvas fel az RS9 Vallai Kertben, de hallunk tőle a kötetben nem szereplő verseket és slamszövegeket is, sőt még a mikrofon beüzemelésekor adódó kis közjátékot is rutinos, színpadra termett előadóművészként építi be műsorába, amelyet Sági Viktor Vanis aláfestő zenéje kísér. A könyvbemutató a költészetet népszerűsítő InstaVers projektből kinőtt InstaVers Fesztivál egyik programpontja.

A párkapcsolatokat és az édesanya elvesztését tematizáló versek felolvasása után az újságíró kolléga, költőtárs és slammer cimbora, Pion István faggatja a szerzőt. Baráti beszélgetés lesz, gondolná az ember, bennfentesként fognak viccelődni egymással, repkednek majd a poénok. Az intimitás ellenére azonban szó sincs ilyesmiről. Sőt egészen zavarba ejtő kérdések is elhangzanak, túl azon, hogy Pion mintha Wikipédia-szócikket is akarna szerkeszteni. Egészen részletes Csider-életrajzot kapunk tehát, megtudjuk például, hol és mikor született a költő, hány évesen kezdett el szöveget írni, mikor költözött a fővárosba, és hány csaja volt.

Vagyis nem, utóbbit nem tudjuk meg, csak azt, hogy jelenlegi lakhelyén, az albérlet fizetésének, a BKV-bérlet vásárlásának és a pizza rendelésének ritmusa miatt otthonos fővárosban több barátnője volt az utóbbi másfél évtizedben, mint szülővárosában, Mezőtúron húsz év alatt. Majd vagy-vagy kérdések következnek: Mezőtúr vagy Budapest, Erdély vagy Felvidék, Népszabadság vagy Magyar Nemzet, rap vagy slam, slam vagy vers, édesapa vagy édesanya? Budapest, Erdély és a Népszabadság győzelmére sokan tettünk volna fel nagyobb összeget, a slam (pillanatnyi) elsősége sem meglepetés, a szülőkre vonatkozó kérdésnél azonban egy kicsit mintha megfagyna a levegő. Aztán oldódik a feszültség: megtudjuk, hogy mindkét szülő népzenész, citerán játszik az édesapa, és citerán játszott az édesanya is, a kamasz fiú pedig dobolni, fagottozni, furulyázni és oboázni is megtanult. 

Mikor kezdte el érdekelni a költői pálya? – kérdezi a moderátor, és a válaszban mintha benne volna, hogy a költészet nem hagyományos értelemben vett mesterség, vagy legalábbis nem az a fajta szakma, amelyben karriert lehetne építeni: Csider elárulja, hogy a költői pálya még most sem érdekli. A részletes életrajzból kiderül az is, hogy érettségije van, diplomája viszont nincs, hiába tanult politológiát meg kommunikációt.

Aztán egy kicsit elveszünk a rapper, a slammer és a költő egymásba csúszó pályakezdéseinek útvesztőjében. Az biztos, hogy a Mega Sound Systemet hallgatva kezdett rapszöveget írni, és beatköltők epigonjaként verset. Most már örül neki, hogy kevés maradt fenn ezekből, de ha további zsengéi kerülnének elő, nem égetné el őket. Hiába fontos most a slam, és hiába nagy dolog a Magvetőnél megjelent kötet, az egyes szövegek között nem tud sorrendet felállítani. Nála egyébként határ sincs, a versből néha tárcanovella lesz, a rapből meg slam. 

Az Élet és Irodalomban, a Holmiban vagy a Műútban megjelent versek többnyire szonettformában, a petrarcai modellt követve íródtak, igaz, rímek nélkül. Mivel azonban a szerzőt olvasóként untatják az egyforma hosszúságú, egyformán tördelt versek egy kötetben, átszabta őket. A Rendrakás megjelenése előtt el kellett vonulnia a Balaton partjára, ahol majdnem mindegyik szövegbe belenyúlt, verseket dobott ki és írt újakat, bár a koncepció nem változott. Pion rákérdez: akkor ezek most szonettek, vagy sem? Roncsolt szonettek, válaszolja a szerző, hozzátéve, hogy így alakult történelmileg.

A kötetben található néhány fekete oldal fehér betűkkel. A halált tematizáló vendégszövegeket Csider kamaszkora óta gyűjti, a halál már az édesanyja elvesztése előtt elkezdte érdekelni, a a színek felcserélését könyvben viszont a szerkesztő, Szegő János javasolta. Szóba jön még Mohácsi Balázs recenziója, amelyben felejtésmunkáról értekezik, Csider szerint viszont nem felejtésről van szó, hanem a múlt feldolgozásáról. Megpróbált rendet rakni, a rend viszont folyton változik. Pillanatnyi rendek vannak, véletlen együttállások, de egyetlen egységes és örök rend nem létezik.

Szöveg és fotók: Szarka Károly