Verstörténés – A lélek örömei – Prágai Tamás esszéje Babics Imréről

 

 

Alighanem az is hátrahőköl, amikor kézbe veszi a lexikon méretű, puritán, ám már a terjedelmével sokkoló könyvet, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy igazán rendhagyó irodalmat ma már csak kis könyvkiadók sehol nem reklámozott kiadványai között talál. A könyvtest – nevezzük nyugodtan így! – fekete színű, a címlapon a kiadó logóján kívül csupán a szerző neve található piros betűkkel – és a címfelirat. Babics Imre: Gnózis. Ennyi. A mintegy hat centiméter széles gerincen ugyanez, ám a gnózis szó görög betűkkel szedve. A hátsó borítón a jobb alsó sarokban egy sapkás-sálas kisgyerek fényképe fehér fénykarikában. A kisgyerek léckapu előtt áll, szemei csukva. Alszik vagy révül.

 

Babics Imre megírt mintegy nyolcszáz oldal prózában tördelt hexametert – az a gyanúm, hogy mind  az Odüsszeia, mind az Íliász elférne ebben a könyvben. Ezzel a munkával akkor is foglalkoznia kellene a média irodalomra szakosodott vékonyka szegmensének, ha a könyv egyik gondolatmenete nem éppen a média „meghódítása”, a „szakrális terror,” más szóval a „líraviláguralom” bevezetése lenne. Ennek ellenére úgy látom, hogy a Gnózis megjelenése a médiában egyelőre nem hagyott mélyebb nyomot. Megjegyzem, a könyv sem kimondottan igényli a szakma figyelmét: „Nem éri különösebb meglepetés, amikor néhány irodalmi szalonban és szerkesztőségben tett látogatása során kiderül, hogy ezen a területen aztán különösen éles a csak erős jóindulattal középszerűnek nevezhető nemtelenek vetélkedése egymás kigolyózásában” – írja a Gyarmati emlék című „bevezetőben” egyik narrátora, mindjárt a könyv élén. Ám ez nem azt jelenti, hogy nem számít az olvasóra: „Ezt a könyvet kevés embernek ajánlom. / Nem ismerem őket./ De el kell jönniük, különben 'csak' Istenért éltem' – jelzi a szimpatikusan arisztokratikus ajánlás. Számít rá, tehát bízik benne: ezt tekintsük ténynek. Babics könyve egyfelől kimondottan irodalmi munka: mégis, ha be kell sorolnunk a mai fikciós, szépirodalmi munkák közé, leginkább a meglehetősen megfoghatatlan és afféle gyűjtőtégelyként alkalmazott „experimentális” jelzővel illethetjük. A könyv alapszövege, textusa: a hexameter, melybe különböző (elsősorban verses) szövegtestek ágyazódnak. Előlegezzük meg: összetett, rendkívül komplex szövegvilág.

 

Akár sokkolónak is nevezhetném. Nemcsak méretei vagy a szövegek sokfélesége miatt (a főszövegbe ágyazott vers- és drámabetétek, illusztrációk mellett a szerző még egy Szfinx című verses betétlappal is meglepett), hanem tárgya miatt is: a regény a kilencvenes évekről alkot átgondolt, akár szociográfiai igényűnek is nevezhető elemzéseket, amelyek több társadalmi szférát megidéznek a Havanna-lakótelepi nincstelenek, az alkoholisták és elmegyógyintézeti ápoltak életén keresztül az újgazdag vállalkozók és a maffia világáig. Szép kis keresztmetszet, mondhatjuk, de Babics nem áll meg vizsgált csoportjainak aktuális, pillanatképben való bemutatásánál: elemzéseit utópisztikus időtávlatba, egyfajta jövőkép, vagy inkább ellen-utópia kontextusába helyezi. És éppen ebből a szempontból rendhagyó. Könyvének nemcsak horizontja, hanem távlata is van: „E jövőtől féltem az embert, és ez jó jel, mert szeretetre vall. A modernek meg nyalják ki a seggem. Akinek őrültség az Egész akarása, azok nyomorultak, nem mi, magányos szárnykeresők. Lezuhanni ezerszer jobb, mint meg sem mászni a tornyot. Alul makogóké most a világ, az alulmúlóké. És az utódok szárnykeresőknek látják majd őket, s mi kihullunk nyomtalanul minden kreatúrák gondolatából... Kérdezem én: csoda, hogy valahány kimagasló eljut az Úrig? Hát hova forduljon? Mai költők ocsmány kis szövegéhez? Erőt csak erősek adhatnak, jellemtelen, undok kapcabetyárok és kakaógengszter-tömegek nem. Öreg kor, amelyben nincs helye hősnek. Kényelmetlen a hős közelében élni, a kisstílűek békéjére veszéllyel van. De lezárom a témát...” (628.) – írja, és a kérdést maga veti fel: hogy jelenhet meg egyáltalán a műben a hős?

 

A cím nyilvánvalóvá teszi, hogy első megközelítésben ne az úgynevezett „irodalmi hagyomány”, hanem a GNÓZIS, az emberi üdvtörténet e sajátos vonulata felől közelítsünk e súlyos szövegtesthez. Megjegyzem, egyes – nem is könnyen figyelmen kívül hagyható – vélemények, például a kanadai Northrop Frye elemzései azt mutatják, hogy a kettő szorosan érintkezik egymással. A gnózis szót, mint tudjuk, általában az „ismeret” szóra, illetve a „megismer” igére vezetik vissza a szótárak, a lexikonok leginkább a „tudás”, sőt, „titkos tudás” értelemben használják, utóbbi érintkezik az ezotériával. Egyfajta értelmezésben (véleményem szerint ez a legmesszebbre mutató megközelítés) a gnózis „isteni tudás”. A gnosztikus kifejezéssel leginkább a Krisztus utáni néhány száz év vallási mozgalmait, illetve a később ezekre hagyatkozó, általában eretneknek minősített mozgalmakat illeti az egyháztörténet. Nem vagyok vallástörténész, de ezt a megállapítást vállalhatónak tartom: a gnosztikus szövegek általában szimbolikus, többféleképpen értelmezhető textusok. A gnózis a beavatatlan szemében zűrzavarosnak látszik. A harmadik századi tanító, a magát Krisztus apostolának nevező Máni tanaiban például a világ teremtése előtt két „birodalom” létezett, a jó és a rossz, a fény és a sötétség birodalma; ám ez a két birodalom ugyanakkor két „fejedelem”, valamint két „fa” is. Akkor hát melyik? – kérdezi a formállogikán iskolázott elme. Bonyolult folyamat során a sötétség birodalma bekebelezi a fény birodalmát, és a teremtés e hiba helyrehozására jön létre. Az első emberpár, Ádám és Éva is a sötétség két démonának „fattya”, testükben lekötött fény-részecskékkel; feladatuk az, hogy a világ nagy mozgató kerekeinek segítségével a fényt felszabadítsák – erre a feladatra emlékezteti őket a tudás fájánál megjelenő kígyó, aki ebben az értelemben pozitív szereplő; talán nem is lepődünk meg, hogy ő több gnosztikus értelmezésben a kozmikus Krisztus emanációja. A Tamás-akta Gyöngyhimnusza – a gnosztikus hagyomány fontos alapszövege – szintén az emlékezet visszaszerzéséről szól: az Egyiptomba küldött királyi ifjú megfeledkezik származásáról, elvegyül az egyiptomiak közt, ám az utána küldött ige emlékezteti eredetére, és újra felöltve királyi köntösét, hazatér. Nem is csoda, hogy a fogalmi gondolkodás számára a mítoszok nyelvén fogalmazó tanítások idegenek, sőt, inkább riasztóak – izgalmas alapot kínálnak azonban a költészet számára.

 

Nem ismerem a gnózis bonyolult gondolatvilágát elég mélyen ahhoz, hogy Babics Imre művének akár leglényegesebb háttér-információit is feltárjam; mégis megkockáztatom: a gnózis legfontosabb tétele: a lélek örök. Ezért megtévesztőnek tartom, amikor „megismerésről” beszélünk a gnózis kapcsán. Nem ez a helyes szó. Az ismeret általában szellemi természetű, és az elme „terméke”. (Az elme elemekre bont és elemez.) Nem véletlen, hogy Babics főszereplői, Béla, Atkó és Emlék egy elmegyógyintézetben találkoznak. Az elmét, a huszadik, huszonegyedik század megbomlott tudatát gyógyítani kell. Egy különös jelenet során Béla nevet ad elbeszélőnknek: „Felsorakoztak a férfi előző lényei akkor a kórterem ágyai közt. Folyosón is álltak. A kínai kertépítő mester, az ír pap kétoldalt nekitámaszkodtak a nyitva felejtett ajtószárnynak. Az ősi egyiptomi macskatanító mester csontfuvolája benyúlt a sarokban a mosdó foncsorozott tükrébe. Huron sámán. Breton íjász. Dór rabszolga. Tibetben bonc. Skót klán feje. És a megtévedt remetékből több is volt, sivatagban és erdőben. Arab sejk, állandóan az űrbe vágyó női közül. Felakasztott kém. Folyamok közt néma sumér méhész. És szívós diplomatákból, színészekből, zsonglőrökből régi korokban kettő-kettő. Káldeus újságíró.

S valamennyi:

– Emlék!

– Pardon?

– Mit motyogsz, Bélám?

Rámutatott a kesernyés férfira és felüvöltött:

A neve: Emlék!” (90.o.)

Emlék, Béla és Atkó a hagyományos szellem-lélek-test felosztás leképződései: a szövegben mindvégig önálló lények, de egymáshoz való viszonyulásaik, kapcsolatrendszerük alapján meglehetősen jól modellezik a személyiség e hármas, archaikus felfogását. (Hármasságuk egy Xénia nevű kamaszlánnyal egészül ki. Az sem véletlen, hogy éppen ő, a nő-anima áll legközelebb a lelket „megtestesítő” Bélához.) Emlék a szellemi irányító, a líraviláguralom kitervelője; Atkó a gyakorlatias ember, vállalkozó és pénzt szerez, hogy a tervet megvalósítsák, felveszi a küzdelmet a politika és maffia világában is; Béla pedig a hétköznapi létezés szintjén: alszik, ám ha kell, gyakorolja a testből való kilépés vagy lebegés képességét. Önálló lények, önálló karakterek: ez nemegyszer humoros párbeszédeikben pompásan kirajzolódik: „– (...) Atkó, tudod te pontosan, mi az a szakrális terror?

– Persze. A múltkor már elmagyaráztad. A metrón. Mindenkit nagyon megverek, aki újságot olvas, nem pedig eposzokat.

– Úgy látszik, félreértetted, amit akkor elmondtam neked.” (283. o.) Nem kell hangsúlyoznom az egy és a három, valamint a három meg egy felosztás jelentőségét az archaikus gondolkodásban.

 

Ne zavarjon meg bennünket, hogy a Gnózis több olvasati modellt kínál: egyaránt olvasható egyetlen ember fejlődésregényeként, mint – klasszikus példával élve – a Wilhelm Meister; egy meglehetősen visszás korszak, a kilencvenes évek rendszerváltásának, illetve e rendszerváltás következményeinek kritikájaként – és a szövegbe ágyazott betétek, elsősorban a valóban figyelmeztető erejű, Warning című drámai betét révén ellen-utópiának. Hiszen minden, amit a szöveg kínál, impulzus és inspiráció. A lélek mozgásban van (lételeme a mozgás, és ez a mozgás gyakran modelleződik utazásban: hol a levegőben, hol tengeren hánykódva, tutajon lebegünk.) Ám a lélek mozgása alapvetően nem horizontális, hanem vertikális: alámerülés és felemelkedés. Dante Az isteni színjátékban az alvilágot kúttal modellezi. Ennek a kútnak egészen meghökkentő képe bukkan fel Babicsnál. Szereplőink, amint jelentős vagyon birtokába jutnak, a Havanna-lakótelepen levő régi lakásukat alul-fölül kibővítik: megveszik valamennyi lakást abban az adott blokkban, és ezeket egy lézervágó segítségével egybenyitják: a lakáson belül így tízemeletes kút keletkezik. Ez a kút egyetlen, tíz emelet magas felkiáltójel: ember, alá kell merülnöd!

 

Ám ideje feltenni végtére egy irodalmi kérdést is: mit jelent az a gesztus, hogy valaki hexameterben ír meg egy regényt? „– Nekem már régóta motoszkál az agyamban egy igazán őrült ötlet. Mi lenne, ha a szakrális terror csúcspontján bevezetnénk a hexametert mint az írott – nem a beszélt, végül is én toleráns vagyok – nyelv hivatalos formáját?

– Úgy érted, mindenkinek hexametert kellene használnia, ha írásban óhajtja közölni a gondolatait?

– Igen.

– Te közveszélyes vagy.” (292. o.)

Az idézet alapján a hexameter: a líraviláguralom adathordozója. Babics műve, nyilvánvaló módon, kísérlet a szakrális terror költészetként való megvalósítására. A költészet ebben az értelemben a lét esztétikai szemlélete. De a hexameter nagy kérdése mégis: maga a nyelv. Hogyan tehető alkalmassá a nyelv arra, hogy benne megszólalhasson a hexameter géniusza? A rövid és hosszú szótagok elrendezése sajátos szórendet, a szavak nem hétköznapi elrendezését kényszeríti rá a létrehozóra – és a hordozóra, a nyelvre. A nyelv, amely hexameterben szólal meg, nyilvánvaló módon nem az a magyar nyelv, amelyet beszélünk – bár meg kell jegyeznem, hogy a magyar nyelv kiváltképpen alkalmas az ókori forma megszólaltatására. A megszólaló hexameter nem a hétköznapi, beszélt nyelv, de nem is az ókor nyelve. Ez a nyelv maga az eltérés. Eltérít a van-tól, és feltárja az utakat a lehet felé.

 

A hexameter hanghordozása a lét esztétikai szemléletére emlékeztet. Eszembe jut egy régi riposzt. Arra a kifogásra, hogy „de ő mondta, hogy csináljuk”, gyerekkoromban ez volt a hivatalos válasz: „és ha azt mondta volna, hogy ugorj a kútba, akkor beleugrasz?”

A válasz, most már tudom: igen.

A kútba bele kell ugrani, és meg kell mártózni a mélyén.