Ugrás a tartalomra

 

Prológus – szövegháló Tarr Béla filmjére (1. réteg)

PROLÓGUS
Szövegháló Tarr Béla filmjére (1. réteg)
DEÁK CSILLAG, GERLE KISS ÉVA, GUETH PÉTER, KERTÉSZ JENŐ, KÖLÜS LAJOS, MOLNÁR LAMOS KRISZTINA NOVELLÁI

Arcuk szürke, akár a beton. Messziről egyformának tűnnek. Tömött sorokban állnak. Leheletük egymást éri, felhőket fújnak a levegőbe, akár a cigarettázók. Uniformis a kemény hideg. 

 

 
Gueth Péter
A maradék
 
Nem érdekel. Látom, hogy nyomorultak, hogy olyanok, akiknek semmi sem sikerült, hogy szánalmat keltenek, ahogy szedett-vedett ruháikban állnak, hogy kiszolgáltatottak, és ez a kiszolgáltatottság adja a hajtóerőt a várakozásra, hogy majd kinyílik egy ablak és onnan adnak valamit. Kiszolgáltatottság a kevésre, és ez a várakozás az életük, hogy majd jön valami, hogy majd talán, és ez a talán úgy lebeg a ködös utcák felett, a sáros, bedőlt viskók udvarán, úgy lebeg ez a talán a konyha pókhálós villanykörtéje körül, és a tévé éjszakai villanásában, és úgy úszik a feles stampedli alján, és úgy íródik bele a lottószelvény rubrikáiba, mintha hamarosan lenne. Mintha mindjárt lenne, vagy legfeljebb később vagy nemsokára. De sohasem úgy, mint a soha, mint a sírgödörbe hulló földhantok, a puska dörrenése, és az a hangtalan szétszakadás, ami után már a soha: soha többé. De nem ezért nem kellenek. Hanem mert eltakarják azt, ami le van takarva. Ezzel a reménytelen sorral, ezzel az egymás háta mögé szorulással és látszólagos előre nézéssel kitakarják azt a valamit, amiről érdemes lenne tudni, hogy micsoda. És ezért nem kellenek, mert a zárt ablakra akasztott talán valami-re figyelnek, és nem arra, ami mellettük van. Hogy nem rántják le azt a leplet, amit pedig leránthatnának. Hogy nem néznek oldalra, nem néznek szét maguk körül, nem kérdeznek. És tudom, hogy a lepel alatt is csak egy talán lakik. De nekem nem mindegy, hogy talán kapok valamit másoktól, vagy talán találok valamit magam. Szóval nekem ez nem mindegy, és ezért nem érdekel, hogy van-e remény a szemükben, hogy a baseball sapkás fickó mikor mosdott utoljára, és a fogatlan asszony melyik menhelyen lakik. De az se érdekel, aki az ablakból kihajolva osztogatja azt a keveset, amiről mindenki azt hiszi, mielőtt megkapná, hogy talán több. Nem érdekel, mit ír a papírra, hogy mond-e valami kedveset, vagy mond, de a szeme elárulja, hogy hazudik – nem érdekel. Engem az az egyvalaki érdekelne, aki a leplet megfogja, és húzni kezdi, aki odaszól, hogy hé, emberek, ezt, itt! Ő érdekelne, aki kilép, szétnéz, megfogja. De őt nem látom, talán már kilépett, és ezek itt talán csak a reménytelen maradék.

 

 

 
Molnár Lamos Krisztina
Kendő 
 
Hátul áll a sorban, de nem a legvégén. Mögötte is összegyűltek már az emberek. Ha hátrafordulna, látná. De nem néz visszafelé. Előre sem tekint, minden, amit lát, csak egy tarkó és egy hát, merev, érzéketlen idegenség. Ezért hát maga elé figyel. Hideg van. Mondták, hogy várjon itt. Valaki mondta. Már nem emlékszik, hogy ki. Eljött és most sorban áll. Soha nem állt még sorban, ilyen sorban, semmiért. Nem volt rá szükség. Vagy mindig sorban állt? Csak máshogyan? És nem vette észre? Több a férfi, mint a nő. Ez furcsa. De lehet, hogy ez is csak most tűnik fel. Talán a férfiak többet küzdenek. Hamarabb fáradnak el. Vagy csak korábban veszik észre, hogy sorban állni kell.

A fején a kendő. Nem melegít. Selyemkendő. A nagyanyjától kapta. A dédi mindig azt mondta, hinni kell. Higgyen. Bízzon. Kérjen. És megadatik. A kendő békebeli. Olyan világból való, amikor mindez még igaz volt. Amikor még minden teljesülhetett. Amikor a legtöbb ígéret még beteljesedett. És ő hitt. De mára nem maradt semmi. Csak a négy fal fűtetlenül és az üres gyomor. Hosszú a sor, nehéz a hideg. Mire sorra kerül, majdnem dél van. Vagy éjfél? Az utolsó órában jut két zsömle. Megszédül a langyos tea első kortyára. A kendőn a számtalan horgony mind kérdőjellé változik. Nagy és fehér kérdőjelek. Ennél többet nem remélhetett és már nem remélhet. Hány ember sorsa ez. Egy is sok. Körötte, míg sorban állt, arcok, tekintetek. Két zsömle egy nylonzacskóban, utána műanyag pohárban tea. Lehajtott fejek.

 

 

 
Kölüs Lajos
Jerkus 
 

vagyok. Jerkus József. Ideges leszek, ha azt mondják, hogy kuss. Senki sem hív így. Inkább Józsikám, bár ezt csak a haveroktól kapom, ha mást mondaná, bizalmas lenne. A József meg komoly. Apám Mária férjére gondolt, amikor megszülettem. Az igazság az, hogy ő is a József keresztnevet kapta az apjától. József volt az is, a nagyapám. Tartsunk össze mi, Józsefek, mondta az öreg egy-egy névnapkor, és rendre berúgott, motyogott valamit maga elé, sohasem hangosan. Egy évnek is el kellett telnie, hogy a három József összejöjjön.

Vályogvető volt a nagyapám, nagy bajusszal, haját ritkán vágta, kilógott a kalapja alól, hol a pajesza, hol hátul, a tarkójánál. Vékonypénzűként élte a világát, soha nem volt házasember. Két asszonya is volt, ha nem is egyszerre. Két nagyanyám. Az egyik nevelt, a mostoha nagyanyám. Az apám trógerolt Pesten, a nagybani piacon, néha az Ecserin. Az építőiparban keverte a maltert, szédült, ha fel kellett mennie valamelyik falra. Csak ritkán hegedült, ha jó kedve volt. Az anyám kint él Hollandiában. Táncol, cigánytáncot. Néha ír nekem, csal, hogy menjek ki hozzá, jobb sorom lesz, mint itt.

Sorban állok. Feri hívott, Józsikám, délben kaját osztanak, nem tudja, hogy mit, még italt is kapunk, menjek, ne hagyjam cserben. Együtt lakunk Soroksáron egy albérletben. Leépítettek. Díszletező segédmunkás voltam. Ma is az vagyok. Asztalos akarok lenni. A magam fajtájából nem lesz asztalos, mondta a főbérlőm, Mariska néni, szakácsnő. De segít, a fia művezető az egyik bútorgyárban. Reggel hat óta állunk itt. Senki sem beszél, mutogat. Hideg van. December hatodika.

 

 

 
Gerle Kiss Éva
Ebédidő 
 
Godot vagyok. A távolból figyelem őket. Rezzenéstelen arccal várnak. Fegyelmezetten, mint a rabok, akik mögött ott áll a smasszer. 
Arcuk szürke, akár a beton. Messziről egyformának tűnnek. Tömött sorokban állnak. Leheletük egymást éri, felhőket fújnak a levegőbe, akár a cigarettázók. Uniformis a kemény hideg. Egyfelé néz mind. Előre. Pisszeghetnék, hé, te ott, gyere, lépj ki a sorból! Mutatok valamit. Gyere! Arcom jelentőségteljes, szelíd. Hívom a kipécézett embert. Rám se hederít. Félrerúgna, akár egy kutyát. Mit akarsz te itt, he? – kérdezné,– Te, ott, aki nem a sorban állsz? Sunnyoghatnék, magyarázkodhatnék. Be kell látnom, alkalmatlan vagyok. Ebben a térben és időben nincs rám szükség. Emberem továbbra is előrefelé néz, nyakát nem nyújtogatja, mint ilyenkor szokás, úgy tűnik beletörődött, hogy nem lát semmit. Kivárja, amíg elfogy előtte a sor, kivárja, amíg az ablakhoz ér. Én várom majd ott, Godot. Női alakot öltök, eljátszom a Gondoskodó Anyát, a gyermekeit etető Örök Szellemet. Átnyújtom neki is az adományt. Azt kapja, amit a többi a sorban. Nem kivételezek. A létért vívott harc, most a várakozás, nem volt hiábavaló. Az egyik kinyújtott kézbe zacskót teszek, benne két zsemlével. A másikba műanyag poharat. Dél van. Ebédidő.

 

 

 
Kertész Jenő
Prologue 

 

Először nem is sejtettem, mi fog kikerekedni belőle. Ezek az emberek itt talán Cesare Lombroso meghívására érkeztek? Vagy a Szondi-teszt képei elevenednek meg? Az elvonuló arcokat tanulmányozom. Senki sem csattan ki a lelkesedéstől. Közömbösek. Hideg lehet, legtöbben fedett fővel állnak. Netán tömegesen behívták őket a tüdőgondozóba? A monoton filmzene idegesít. Lassan megszokom, mint az elvonulók a jelen helyzetüket. Vannak közöttük jobb időket is megélt, kimondottan értelmes arcok.

Egy korombéli szakállas valakire emlékeztet. Néhány éve, Adventkor a kis földalattin együtt utaztunk a Vörösmarty térig. Neki mindegy lehetett, hogy merre megy, csak melegedjen. Oroszlánszaga volt, de amikor kiszálltunk, meghívtam egy forralt borra. Három is lett belőle. A friss, hideg levegő elnyomta a bűzt. Szerettem volna, ha mesél magáról. Nem riportot akartam, csak kíváncsi voltam rá. Nem sokat mesélt. Szinte semmit. Egy idő után, megköszönvén a meleg italt, szabadkozva elköszönt. Távozóban valami egyházról motyogott, ahol ezen az estén állítólag meleg levest osztanak, ha gondolom, tartsak vele. Nem volt kedvem.

 

 

 
Deák Csillag
Profil 
 
Profil és félprofil. Nincs láb, nincs kéz. Megkövült arcok, csak mi mozgunk. Szemem a kamera. Pásztáz. Haj, sok haj és sapka, felöltő. Haladok előre. Hideg van. Várakoznak. Nincs szakadt, piszkos öltözet. Gesztus sincs, hang sincs, nem tolakszik senki.

A profilok, félprofilok nem néznek rám. Senkire se néznek. Nemcsak gesztusok, mimika sincs. Egyetlen fehér kéz tűnik fel, az ősz hajú ember elfedi az arcát, de ujjai szétnyílnak. A kisgyerek, ha eltakarja arcát, azt hiszi, nem látják. Itt nincs gyerek, asszony is alig, férfivilág. Nyíratlan hajak.

Apámat látom a nyolcvanas évek elején, nyolcvan évesen, Nagyszebenben reggelente öt órától sorban állt tejért. Minden reggel, mert szerette a tejet, de néha napokig hiába állta végig a sort. Minden hajnalban próbálkozott, a téli hidegben is. Szerette a palacsintát, édesszájú volt. A süteményekre azt mondta, Milchspeise. Nekem a dal jutott eszembe: No milk today. Én nem álltam be a sorba. Nem is volt sor, illetve nincsen sor. Apámnak több kiló tejport küldtem, a vámnál elkobozták. Aztán már ő sem állt sorba, tüdőgyulladást kapott.

Megáll a kamera és megindul a lábatlan tömeg. Rácsos ablak nyílik, fiatal nő zsemlét és műanyag pohárban innivalót osztogat. Nem tudni, mi van a pohárban, nem gőzölög. A nő mormol valamit, talán jó étvágyat kíván. Aztán a strigulázza az átvevőt. Mindenki ér egy vonalat. A szobában az óra tizenkettő előtt két percet mutat. Dél van? Meridián. Metszéspont.

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.